„25 éve foglalkozik a digitális kultúrával és technológiával Z. Karvalics László, az SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék egyetemi docense. Kérdéseinkkel arra kerestük a választ: miért jó, ha kulturális örökségünk digitálisan is elérhető?
– A digitális technológia meghatározza az életünket. Jó ez nekünk?
– Attól függ, kit értünk a „nekünk” alatt. Ha arra gondolok, hogy az egyetemi dolgozataimat egykor írógépen körmöltem, ma pedig embertelen mennyiségű levelezést, jegyzetet, e-bookot olvasok a gépemen, akkor azt kell mondani: ha a „nekünk” a tudományos céh tagjait jelenti, akkor számunkra az életet ötévente forradalmasítja az, amit digitális technológiának hívunk. Mint mindennek, természetesen a digitális kultúrának is vannak árnyoldalai, de úgy látom, hogy ez utóbbiak a közbeszédben sokkal hangsúlyosabb helyet kapnak, mint a jótétemények.– Hány terabájtnyi információ van fent a neten? Számon tartja ezt valaki? Egyáltalán: terabájtokban számolunk még?
– Lehet tudni, de érdektelen a kérdés olyan értelemben, hogy egyre nagyobb bájtokról beszélünk, nagyon vicces elnevezésekkel: zettabyte, jottabyte, brontobyte. Egyetlen napon egyetlen tudományos óriásgépezet alkalomadtán több adatot termel, mint a megelőző kétezer év alatt az írott kultúra, ha a mértékegységünk a byte. Nem a mennyiség érdekes, hanem a minőség és az elérhetőség. Annak okán, hogy ma már rengeteg minden eleve digitálisan termelődik, az égető feladat az, hogy ami korábban más hordozón született és rögzült, az mihamarabb kerüljön be az online örökkévalóságba. Onnantól kezdve a szellemi szférának már nemcsak végső menedéke és őrzője, hanem napi szintű zarándokhelye is a virtuális tér.– Rengeteg irodalmi, tudományos, művészeti papíralapú kiadvány van, minek ezt feltenni az internetre? Ha az emberiség napjai meg vannak számlálva, kire akarjuk ezt hagyni örökségként?
– Nézőpont kérdése, hogy meg vannak-e az emberiség napjai számlálva – vannak olyanok, akik ezt gondolják. Ők bunkert építenek maguknak, és nem régi kéziratokat digitalizálnak. Ami egyébként rendkívül macerás dolog, mert nemcsak szkennelésre van szükség. El kell tudni olvasni, át kell tudni írni, metaadatokat kell tudni hozzárendelni, érteni kell, hogy miről van szó, olykor néhány antik nyelvet beszélni kell hozzá. Megóvni, megvédeni, megőrizni – ez a feladatunk mindazzal kapcsolatban, ami a maga fizikai valóságában romlandó, illékony, múlékony, sérülékeny, elpusztítható, elveszthető.– A magyar kulturális örökség digitalizációja mellé hogyan rendelhető nemzeti jelző?
– A kulturális sokszínűség egyetemes érték, tehát a nemzeti mivolt minden alakváltozata (legyen szó nyelvről, könyvekről, kéziratokról, térképről, de akár a nemzeti dal- és tánckincsről vagy épület- és tárgyvagyonról) egyszerre fontos a kultúrát magáénak valló és ápoló közösség minden tagja számára, de túlmutat önmagán és a határokon is. Amikor a digitalizált magyar kulturális örökséghez épp egy nem magyar felhasználó fordul, minden egyes kattintásával arról üzen, hogy milyen általános emberi érték testesül meg a nemzetiben.– A Bölcsészettudományi Karon van örökségmentés?
– A kulturális örökség mesterképzésünk kis létszámú, nagyon fiatal szak. Szervezett, intézményes, tömeges, szisztematikus örökségvédelmi tevékenységünk nincs és nem is lehet. De kis méretben, projekt-szerű oktatással megpróbálkozhatunk. A diákjainkkal most igyekszünk létrehozni egy olyan felületet, amely kéziratos naplók közösségi átírását és megoszthatóságát segíti. Hamarosan közzéteszünk egy ritka, a huszadik század első felét átívelő páratlanul érdekes kortörténeti dokumentumot – egy tégla- és cserépipari mérnök naplóját –, hogy önkéntesek segítségét kérjük a kézírásos oldalak elolvasásához és kiadásra való előkészítéséhez.”
Forrás:
Digitális örökkévalóság versus világvége; SZEM Szegedi Egyetemi Magazin; Szegedi Tudományegyetem; 2017. augusztus 25.
