„Ára van annak, ha a virtuális közösségek sajátos szokásaihoz és elvárásaihoz vakon alkalmazkodunk. A digitális szleng, az idegen szavak, a rövidítések felelőtlen használóinak, az igénytelenül megfogalmazott, csúf mondatokban kommunikálóknak az önkifejező képessége és szókincse észrevétlenül sorvad. A szövegszerkesztő programok és a közösségi portálok a beépített egyszerű helyesírás-ellenőrzőikkel felhívják a figyelmet az égbe kiáltó hibákra, ám e segítség mintha még inkább erősítené bennünk a meggyőződést, hogy nem kell figyelmet fordítanunk a helyesírásra. Ha azonban tollat ragadunk, akkor bizony elmerengünk az egyszerűnek tűnő szavak leírásának hogyanjáról.
Működik a közösségi oldalak sokszorozó hatása a rossz példákat esetében is. Ha a „muszáj” szót „ly”-nal írva olvassuk, szólnánk a szerzőnek, hogy helytelenül írja a szót – feltéve, hogy ismerjük a magyar helyesírás szabályait. Annak, akinek nem erőssége a helyesírás, fel sem tűnik, hogy a másik hibásan fogalmaz, ő is leírja majd rosszul, a többi írástudatlan is, és a hibás változat már terjed is tovább.
Az angolból átvett szavak, mondatok fonetikus leírása már szinte nem is számít hibának, a szörfözők számára elfogadott dolog. A „káminszún”, „lájk”, „fészbuk”, „pikcsör” és a hasonló szavak leírva szinte már fel sem tűnnek az internetet, a Facebookot naponta használók körében.
Terjednek a rövidítések is, mint például a thx (thanks), asap (as soon as possible), pls (please), a magyar nyelvben is megtalálhatóakról nem is szólva. Azért használjuk ezeket, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban kommunikáljunk – időt vélünk megspórolni. A következmény az, hogy a teljes mondatokban való beszéd, de leginkább kézzel való írás a nehezünkre esik. Egyre többet írunk billentyűzeten a gépen, mint tollal papírra, s ha valami különös véletlen folytán elénk kerül egy papírlap, s a kezünkbe tollat kell vennünk, akkor erősen koncentrálunk arra, hogy mondjuk a „vki” helyett „valaki”-t írjunk, vagy a „h” helyett kiírjuk a „hogy” szót.
Gyakori hiba, hogy nem ismerjük fel, hogy a hasonló alakú szavak nem feltétlenül jelentik ugyanazt. Az „egyelőre” és az „egyenlőre” két külön jelentéssel bíró szó, a „jólesett” és „jól esett” sem egymás szinonimái. A földrajzi nevek, dátumok, idegen intézmények helyesírása az alapvető ismeretek hiánya esetén el sem várható. Nálam kiveri a biztosítékot, ha – vélhetően lustaságból – valaki a személyneveket is csupa kis betűvel írja, noha csupán csak egyetlen plusz billentyűt kellene a megfelelő pillanatban lenyomni a nagy kezdőbetűért. A csupa kis betűs leírás nem csak a helyesírás szabályait sérti, hanem magát az emlegetett személyt is.
A történelmi családnevek helyes írásában az idősebbek sem jeleskednek. Egy neten megjelent írás szerint az „Új Széchenyi Terv” rákeresésekor nem tudják leírni helyesen a nevet, a „Szécsenyi”-től kezdve a „Szécsényi”-ig mindenféle helytelen változattal próbálkoznak.
A fiatalok egyre kevesebb hagyományos könyvet olvasnak. A kötelező olvasmányokat is jobb esetben rövidítve olvassák el, vagy inkább hangos könyv formájában hallgatják meg, hogy még olvasniuk se kelljen. Szabadidejük jelentősebb részét inkább már a netezés, a közösségi oldalakon való aktivitás, sorozatok és filmek nézése, bulizás tölti ki. A szókincsük fogy, kifejezőképességük szóban és írásban folyamatosan romlik. Az ismeretek tömeges hiányáért az oktatási intézmények tehetők felelőssé, de a szülők sem ártatlanok.
A technika, az internet hihetetlen gyors fejlődését látva úgy gondolom, hogy nincs visszaút. A lehetőségekkel járó veszélyekkel minden téren számolnunk kell, nekünk, fiataloknak is.”
Forrás:
Felelőtlen írástudatlanok, infoter.blog.hu, 2011. október 13.
