„Az utóbbi évek szélsőséges időjárási jelenségei világossá tették, hogy újra kell gondolni a vízhez való viszonyunkat.
Magyarországon ma már nem elegendő a gyors vízelvezetés logikája: a feladat az, hogy a rendelkezésre álló készleteket minél nagyobb arányban megőrizzük, visszatartsuk és felelősen használjuk fel. Erről, a vízkészletek szűkösségéről, a kormányzati szemléletváltásról és a Vizet a tájba! program gyakorlati eredményeiről beszélgettünk V. Németh Zsolt vízgazdálkodásért felelős államtitkárral.
– Magyarország vízkészleteinek jelentős része külföldről érkezik a folyóinkon keresztül. Mennyire tekinthető biztonságosnak a hazai vízellátás hosszú távon, és milyen geopolitikai vagy regionális kockázatokkal kell számolni a következő évtizedekben, ha a felvízi országok is tartósan kisebb vízhozammal szembesülnek?
– Magyarország helyzete különleges: külföldről érkező készleteink alapján vízben gazdag ország vagyunk, de ezek nélkül Európa egyik legszárazabb része. Vízbiztonságunk tehát nem magától értetődő. Ez egyrészt földrajzi tény, másrészt kitettségünk miatt figyelmeztetés. Ha a felvízi országoknál csapadékhiány, tározási kényszer, vagy növekvő mezőgazdasági és ipari vízigény lép fel, annak a következményeit közvetlenül megérezzük. Éppen ezért ma már nem abból indulunk ki, hogy elegendő vizünk lesz, hanem abból, hogy a vízkészletekért egyre erősebb verseny alakul ki a térségben.
Fontos, hogy klímánk változásával határainkon belül is csökkennek lehetőségeink. Az előző év csapadékátlaga 410 milliméter volt, mely megfelel Izrael és Botswana átlag csapadékának, és közelíti Marokkó, Csád vagy akár Tunézia, Irán éves átlagos csapadékmennyiségét.Ebből is jól látszik, hogy a vízzel hosszú távon kell foglalkozni, rövid távon nem lehet eredményeket elérni. Ezt ismertük fel 2024-ben, amikor a vízgazdálkodás másik nagy ága, a területi vízgazdálkodás a víziközművek után az Energiaügyi Minisztériumhoz került. Az azóta eltelt időszakban számos eredményt elértünk, melyek mind a Vizet a tájba! program részei, hiszen ez törekvéseink, intézkedéseink, szemléletünk gyűjtőfogalma. A program célja, hogy a víznek újra helyet biztosítsunk, hogy az beszivárogjon a talajba, gyarapítsa a felszín alatti vízkészletünket és párologjon, hűtse a klímánkat.
A program keretében számos intézkedés született, hogy több vizünk legyen, hogy ami az égből vagy a folyóinkon a szomszédos országokból érkezik, itt maradjon és minket gyarapítson:
• Új érdekegyeztető fórumot hoztunk létre, hogy az érdekeltek – a mezőgazdaság, a területfejlesztés, a vízügy – leüljenek egy asztalhoz. Ez a Vízgazdálkodási Tárcaközi Bizottság.
• Elindítottuk a mezőgazdasági területek önkéntes alapú elárasztását.
• Vízi létesítményeink üzemrendjét felülvizsgáltuk.
• Belekezdtünk a jogszabályi reformokba: az idei hó szerencsésen, lassan olvadt, így bejutott a talajba, beszivárgott, nem okozott számottevő belvizet. De nagyon fontos, hogy ma már nem kell azonnal levezetni a vizet a mezőgazdasági területekről, hiszen ez nem káros, sőt, hasznos. Ehhez igazítottuk a jogi kereteket is.
• Forrást csoportosítottunk át vizeink jobb visszatartása érdekében: a vízkészleteink növelésére, pótlására rendelkezésre álló forrásokat egy év alatt megdupláztuk: 105 milliárd forintról 218 milliárd forintra, így a Vízügy rendelkezésére álló teljes fejlesztési összeg 293 milliárd forint. Olyan jelentős projektek indulnak el, mint a Homokhátság vízpótlása vagy a Félhalmi Holtág feltöltése, de természetesen folytatjuk a nyírségi fejlesztéseket, a Civaquát, a Keleti-főcsatorna rekonstrukcióját, csak hogy a legnagyobbakat említsük.
– Az utóbbi években egyszerre tapasztalunk szélsőséges aszályokat és hirtelen árvizeket. Hogyan alakítja át ez a kettős nyomás a magyar vízgazdálkodási stratégiát, különösen a vízvisszatartás és a tájhasználat szempontjából?
– A vízügyben ma már nem lehet külön kezelni az aszályt és az árvizet. Ugyanannak a megváltozott rendszernek a két szélső állapotát látjuk. Rövid idő alatt érkezik sok víz, aztán hosszú ideig nincs elegendő. A régi reflex az volt, hogy a fölös vizet minél gyorsabban elvezetjük. A mai stratégia lényege az, hogy amit lehet, azt ne elvezessük, hanem visszatartsuk, betározzuk, szétosszuk, és később hasznosítsuk.
Országosan lezártuk azt a nagyságrendileg 2500 műtárgyat, amikkel a vizet itt tarthatjuk. Ezek után feltöltöttük a csatornákat vízzel, ahol erre volt lehetőség. A kisebb árvizek idején kivezettük ezekbe az érkező vizet.
Módosítottuk a vízjogi engedélyeket, hogy a téli fagy idején is több víz lehessen a csatornákban. Ma összesen több mint 256 millió köbméter vizet tartunk vissza, ez 2025 azonos időszakához képest 100 millió köbméterrel több.Ezek a számok már nem elméleti vitákról szólnak, hanem arról, hogy a vízügyi paradigmaváltás a gyakorlatban is zajlik. Én ezt tekintem a legfontosabb fordulatnak: a víz a földeken ma már nem kockázat, hanem megőrzendő erőforrás. Ezt a gondolatot folytatni kell, hiszen egyén és közösség szintjén is sokat tehetünk vízkészleteink érdekében, ha tudatosan hasznosítjuk az ingatlanunkra hulló csapadékot, vagy éppen odafigyelünk vízfogyasztásunkra.”
Forrás:
Új korszak kezdődött: ne elvezessük, tartsuk meg; Baklanov Szandra; Magyar Mezőgazdaság; 2026. március 22.
