„Egy korábbi blogban már röviden utaltam arra a problémára, amit a nemzeti adatvagyonról szóló törvény okoz már most is az államigazgatás számára, és ami a jövőben az informatikai szakma számára is gondot fog jelenteni.
…
A törvény eredeti céljával, miszerint az állami adatbázisok, az azokat kezelő kritikus programok ne kerüljenek piaci szereplők kezébe, alapvetően egyetértek.Ez még önmagában nem zárja ki a piaci szereplők részvételét a fejlesztésekben vagy egyes szolgáltatásokban (pl. támogatás). A teljes kizárás már csak azért sem lehetséges, mivel az új technológiák bevezetése csak a piaci szereplők segítségével lehetséges, valamint sohasem áll rendelkezésre az új fejlesztésekhez elegendő szakember az államigazgatásban (és nem hiszem, hogy ez alapvetően változni tudna egyes állami vállaltok „felduzzasztásával”).
Korábban informatikai vezetőként is a piaci szereplőkkel történő együttműködést támogattam, ahol a köztisztviselő informatikusok együtt dogoztak a vállalkozó szakembereivel, az elkészült terméket később működtetésre, továbbfejlesztésre átvéve, támogatást igényelve (ez akár együttes továbbfejlesztést is jelentett).
Ez a fajta megoldás ugyan hosszabb átfutásokat jelent – a rendelkezésre álló belső erőforrásokat gyakran kell a rövid törvényi határidők miatt átcsoportosítani – viszont biztosítja az intézményi tudás kialakulását és a piaci szereplőknek is lehetőséget ad a hosszú távú együttműködésre.
Az elmúlt négy évben azonban, gyökeresen megváltozott a helyzet.
Az új stratégia a teljes fejlesztés kiszervezése lett, azzal a feltételezéssel, hogy az elkészült terméket később az intézmény „visszaveszi”.
Csakhogy a szükséges tudás ma már nem áll rendelkezésre az átvételhez.
Ebbe sok minden belejátszik: az államigazgatási informatikusok életkora (sokan nyugdíjba mentek), a kedvezőtlen –versenyszférától elmaradó – fizetések (három éve gyakorlatilag be vannak fagyasztva a bérek, továbbá a köztisztviselőkre, kormánytisztviselőkre egy alapvetően teljesítménytől független bérrendszer működik), a folyamatos átszervezések. Így aki megtehette, elment a közszférából.
De az okok közé tartozik az intézmények számára hátrányos szerződések, ill. a szerződéses pontok be nem tartása is.
Ezek után érthető volt, ha jogalkotó megpróbálta „visszaszerezni” kiszervezett rendszereit, nem kívánva kiszolgáltatott helyzetben hagyni az államigazgatást. Ez nem magyar sajátosság, különböző országok más-más stratégiát követnek, különböző sikerrel.
Félő azonban, hogy a jogalkotó a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte és így két nagy vesztese lesz a törvénynek: az államigazgatás és az informatikai piac szereplői .
A „szigorú” értelmezés szerint ugyanis, csak saját munkatársak, vagy állami vállalati alkalmazottak vehetnek részt a legfontosabb informatikai tevékenységekben azoknál az intézményeknél, melyeket a majdani kormányrendelet a nemzeti adatvagyon egyes elemeinek tulajdonosaként felsorol. Nehéz lenne elképzelni, hogy az olyan nagy intézmények, mint a KEKKH, NAV, OEP, ONYF stb., ne kerülnének rá erre a listára, így ne vonatkozna rájuk az előbbi előírás.
Nem hiszen, hogy ezek az intézmények jelenleg abban a helyzetben lennének, hogy eleget tudjanak tenni a fenti előírásnak, amennyiben külső szállítóikkal meglevő szerződéseik rövid időn belül lejárnak. Már csak azért sem, mert többeknek pl. jelentős EKOP-os szerződésük van, melynek megkötése külső vállalkozókkal történt, és a korábban már említett okokból az elkészülő rendszerek átvétele nem megoldott.”
Forrás:
A nemzeti adatvagyonról – ismét, Futó Iván, IT Business, 2011. március 4.
