„…Computerworld: Több mint három évtizedet töltött a SZÜV-nél, hogyan került a vállalathoz?
Dr. Kondricz József: Ideiglenes szándékkal. 1957-ben végeztem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem pénzügy szakán, 2 évet töltöttem a PM-nél, majd 1959-ben átmenetileg a KSH GAV-nál (gépi adatfeldolgozó vállalat) helyezkedtem el, így kerültem bele az egész számítástechnikai folyamatba. Tudni kell, hogy az 1956-os események hatással voltak a munkaerőpiacra is, az egyetemisták egy része disszidált, az itthon maradtakra egyszerre 2-3 állás is jutott. Én is válogathattam a Belügyminisztérium pénzügyi osztálya, a nagykanizsai MNB-fiók, és a PM adóosztálya között, de úgy gondoltam, hogy Budapesten maradok, a SZÜV pedig jó ugródeszka lesz. Így is történt, 1960-ban már főállásban dolgoztam, egészen 1990-ig.CW: Minek köszönhető a vállalat sikere?
KJ: A ma is működő SZÜV sikerességének mindössze 3600-ad része esik rám – ugyanis körülbelül ennyi fő dolgozott a vállalatnál. Sikerünk kulcsa az volt, hogy a legalacsonyabb pozíciótól a legmagasabbig egy család voltunk, a vezetés pedig olyan szakmailag képzett korrekt garnitúra volt – százas nagyságrendben –, amivel én még nem találkoztam sem előtte, sem utána.CW: Mekkora kihívás volt az információtechnológia hajnalán egy ilyen cégnél dolgozni, ráadásul közgazdasági végzettséggel?
KJ: Büszke vagyok arra, hogy 31 éven keresztül részt vehettem abban a folyamatban, amely a hagyományos (lyukkártya-rendszerű) adatfeldolgozásból fejlődött ki, létrehozva a modern informatikai rendszereket. Számomra az országos számítóközpont- és számítógép-hálózattal rendelkező bérmunkavállalatának – a KSH Számítás – technikai és ügyvitelszervező vállalata a tanulás és a tapasztalatszerzés nagy lehetőségét jelentette. Alapító tagja voltam annak a vállalatnak, melynek feladatköre, a jövőt illető fejlesztési területei világosan meghatározásra kerültek az alapítók részéről. Ezek a gondolatok – a teljesség igénye nélkül – a következőkben foglalhatók össze:
– adatfeldolgozási szolgáltatás nyújtása a népgazdaság minden ágát érintően,
– szakemberképzés az adatfeldolgozás területeit érintően,
– számítóközpontok, hálózatok építése,
– szervízszolgáltatás,
– számítógépek és kellékek forgalmazása,
– számítógép alkatrészek forgalmazása,
– nyomdaipari szolgáltatás.
Ezeken a területeken az 1980-as évektől lassan, de folyamatosan megjelent a verseny. Új számítóközpontok alakultak, és bérmunkairodaként kezdtek el működni, ráadásul a nagyobb gazdálkodó vállalatok, pénzintézetek önálló adatfeldolgozási bázist építettek ki – mindez végül lényegesen átalakította a piacot. Új területeket kellett keresni, új szolgáltatásokat kellett ajánlani a megmaradt és jövőbeli partnereknek. A konkrét kihívást a következő területek jelentették:
– a hagyományos adatfeldolgozást ki kellett váltani egy új, hatékonyabb, gazdaságosabb feldolgozással, a táv-adatfeldolgozással,
– meg kellett teremteni vállalaton belül a modern technikai eszközöket működtető szakemberek kiképzését is,
– biztosítani kellett az új eszközök beszerzéséhez szükséges pénzügyi forrásokat,
– fel kellett készíteni a partnerek szakembereit az új technika igényeinek kielégítésére.CW: Hogyan lehetett talpon maradni az akkori világban egy vállalat élén?
KJ: Hatalmas vállalat voltunk, sikerünk vezetési stílusunknak volt köszönhető, amivel mindenki elégedett volt, nem volt konfliktusunk sem a legmagasabb vezetéssel, sem a minisztériummal. Egyszerre diplomáciával és politikai érzékkel kellett rendelkezni ahhoz, hogy ez könnyen menjen.CW: Mi volt az Ön titka?
KJ: Nem avatkoztam bele abba a területbe, amihez nem értettem. A műszaki döntéseket mindig a műszaki szakemberek javaslata alapján hoztam. A különböző variációkból a jót – ha nem is mindig a legjobbat – ki tudtam választani. A nagy döntésekért a 31 év alatt sem szemrehányást, sem felelősségre vonást nem kaptam. A saját szakterületemen pedig mindvégig lelkiismeretesen dolgoztam.CW: Komolyan vették-e a szocializmusban a nagyvállalatok az informatikát?
KJ: Az 50-60-as években a hagyományos adatfeldolgozás, lyukkártya-, lyukszalag-, mágnesszalag-alapú feldolgozások voltak dominánsak, az informatika jóval később jelent meg; a 90-es évektől lehetne önálló egységről beszélni. Legelterjedtebb a könyvelés, bérszámfejtés, készletgazdálkodás, termelésirányítás területén volt.CW: A vasfüggöny mögött lehetett tanulni, tájékozódni, fejlődni?
KJ: A SZÜV nagyon kedvező helyzetben volt ezt illetően, válogathattunk a külföldi utak között, hiszen nagyon sok külföldi, főleg nyugati cégektől vásároltunk, engedéllyel. Így szakembereink a nyugati és a keleti gépekhez egyaránt értettek. A szakmai kiképzés mindig a műszakiakat, programozókat és rendszerszervezőket érintette. A tanulmányútjainkhoz a szakmai szervezetek támogatását maximálisan megkaptuk. Az ágazati számítóközpontok is hasonlóan jó ellátásban részesültek, mint a SZÜV, legfeljebb mi időben korábban kaptuk meg a lehetőségeket.CW: Milyen volt akkor vállalatot vezetni?
KJ: Könnyebb volt, mert a tervgazdálkodás miatt tudta az ember, mit kell csinálnia. Az éves terveink reálisak voltak, lehetett teljesíteni, még akár túlteljesíteni, megvolt a minimum 3 éves, középtávú fejlesztési tervünk is. A másik könnyebbsége az volt, hogy a jogszabályok nem változtak – nem hetente, hanem évente sem –, így középtávon is lehetett tervezni költségekre, beruházásokra, árbevételre. A dolgozóknak hosszú távon biztosított volt a munkahelye.
Mint magánember az a véleményem, napjainkban nagyon rövid távon gondolkodnak az emberek, céljuk minél hamarabb meggazdagodni, a legkisebb ráfordítással és adófizetéssel. Persze tisztelet a kivételnek. Hiányoznak a szakemberek, a megbízható munkaerő, leginkább emberi magatartás és szakmai hozzáértés szempontjából. Emellett a kutatás-fejlesztés területén kevés pénz áll rendelkezésre, ami hatékony felhasználás esetén is csak kis eredményeket ad.CW: Mi történt a rendszerváltással a vállalat életében?
KJ: 990-ben a vállalati tanács már nem erősített meg a pozíciómban, mert másképp képzelték el a jövőt, mint én. A társasági törvény megjelenésével egy időben a SZÜV megkezdte a központjainak társaságokká történő átalakítását rt. és kft. formákba, ám ragaszkodtunk az állami többséghez. A tervek szerint a vállalatok 51 százalékát az állami tulajdon képviselte, 49 százalékban a partnereink – külföldieket is beleértve – tették ki volna. A vezérigazgatóság továbbra is központi irányítószervként működött volna, és ez alatt történt volna a fejlesztés is.
Azonban a gazdálkodó szervezetek és gazdasági társaságok átalakulásáról szóló törvény 1990-es módosítása lehetővé tette, hogy az államigazgatási felügyelet alatt álló vállalatok bizonyos feltételek meglétekor önálló vállalattá alakulhattak, a vagyon pedig ellenszolgáltatás nélkül az új kft. vagy rt. tulajdonába került, az irányítási rendszer nélkül. Tiltakoztam a folyamat ellen, ami gyakorlatilag a vállalat szétosztását jelentette, amit minden érintett vezető elhárított, mondván nem tehet semmit. A nyugdíjazásomat kértem. Noha megváltunk egymástól, ezt követően mégis olyan döntés született, hogy a SZÜV-öt nem lehet szétszedni; privatizálni kell, de egyben.A Számalk és a Szaldó mindezt sikeresen tudta véghez vinni. Több mint húsz év után is azt állítom, hogy a kidogozott stratégiánk túlélte a múltat. Ám a SZÜV-nek az akkori személyi és jogi adottságok már nem kedveztek, és hirtelen sokan hitték, hogy vezérigazgatók vagy osztályvezetők lehetnek. A vállalat tortúrája jól tükrözi az egész magyar privatizálás vonalát…”
Forrás:
Generációkon átívelő hozzáállás; Sós Éva; Computerworld; 2013. március 7.
