„Októberig még sokat kell aludni. Akkor egyszerűsítenek sok közigazgatási eljárást. Vajon addig maradnak a tömegjelenetek az okmányirodáknál? Az egyik államtitkár eközben arról értekezik, jól sikerült az átszervezés, kevesebb ember végzi el ugyanazt a munkát.
Azt tanácsolnám a közigazgatás illetékes szakembereinek, legyenek néhány napig katasztrófaturisták a budapesti okmányirodákban. Meg fognak lepődni. Ízelítőül néhány példa. A XII. kerületi okmányiroda hétfőn este nyolcig van nyitva, de fél négykor már nincs sorszám. Tömeg viszont van. Kedd reggel ismét tömeg, utcán kígyózó sorban. Az eligazító magyarázata: túl jó helyen van az okmányiroda, így mindenki ott akar ügyet intézni. Sorszámot előre nem adhat, csak az adott napra. Kedd délután, XIII. kerület, Visegrádi úti központi okmányiroda. Reggel nyolctól este nyolcig nyitva. Tömeg van itt is, a sorszámot osztó gép háromkor letakarva, aznapra már nem osztanak. Néhányan azért próbálkoznak a pultnál. Ez az iroda is „túl jó helyen van”?
Pár héttel ezelőtt arról értekezett a közigazgatási és igazságügyi parlamenti államtitkár, hogy jól vizsgázott az átalakított közigazgatás. Ajjaj, mi lenne, ha rosszul vizsgázott volna? Mint kiderült, az átszervezés egyik eredménye, hogy az ügyek intézésében immár hatezerrel kevesebben, azaz tízezren dolgoznak. Tehát erről van szó! – kombinálhat a laikus, a tömegjelenetekkel tarkított okmányirodák láttán.
Egyik oldalon megtakarítunk, a másik oldalon meg pazarolunk. Az állampolgárok ideje nem kalkulációs tényező. Kiszámolta már valaki, mibe kerül az ilyen átalakítás? Ahol emberek tömegei – éves szinten tíz-, százezrei – napokat kénytelenek olyan ügyek elintézésével tölteni, amelyek amúgy pár percbe beleférnének? Mennyi munkaóra, szabadság megy így kárba, miközben közigazgatási vonalon hangzik a győzelmi jelentés a sok-sok megtakarításról?
Tételezzük fel, hogy a mostani tumultuózus jelenetek a nyár számlájára írandók – azaz ilyenkor akar mindenki utazni, és ehhez kell az útlevél. (Ez persze már nem igaz, hiszen az EU-tagállamokba és még egy-két országba személyi igazolvánnyal is mehetünk.) Ha így lenne, akkor az állampolgárbarát megoldás az lenne, ha rugalmasan meghosszabbított munkaidővel, vagy rugalmasan beállított plusz munkatársakkal állnák a hivatalok a rohamot. Már csak azért is, mert az ügyek jó részének elintézése illetékköteles, vagyis a polgár fizetne, ha el tudná intézni ügyeit. A sok illetékből pedig váratlanul nagy bevétele keletkezhetne a kasszának. Azért váratlanul, mert feltehetően a közigazgatás emberei nem számoltak ilyen nagy nyári rohammal. Ha számoltak volna, remélhetőleg nem hagynák, hogy az állam polgárai – akiknek az adójából a hivatalnokokat is eltartják – órákat, napokat szerencsétlenkedjenek a jól átszervezett közigazgatásban.
Általában is igaz: nem sokat ér az olyan korszerűsítés, amely az állami kiadások szintjén kimutatható megtakarítással jár, ámde a polgárokat idő- vagy pénzpocsékolásra kényszeríti. Az ilyen korszerűsítésnél makrogazdasági haszonról nem, kárról inkább lehet beszélni. Ez akkor derül ki, ha az illetékesek mindkét oldallal számolnak, és még a korszerűsítés előtt végigmodellezik a folyamatot. Ha nem, akkor maradnak a győzelmi jelentések, szenvedő emberekkel. A hivatalvezetők bizonyára látják, hogy baj van. Ám ha saját hatáskörben plusz munkaerőt állítanak be, oda a kimutatott megtakarítás. Inkább várnak, talán abban reménykedve, hogy a botrány híre a magasba is elér, s onnan elrendelik, kezeljék ezt a problémát helyi szinten, rugalmasan. Ha meg fent nem látnak, nem hallanak, csak beszélnek, akkor meg úgyis mindegy.
A VG Online április 30-án azt írta: októberre megszűnhet az ügyfelek tortúrája az okmányirodákban. Sok ügy intézését egyszerűsíteni fogják. Mennyit is kell még addig aludni, vagy sorban állni? És még egy utolsó kérdés: nem lehetett volna fordítva? Előbb egyszerűsíteni, utána átalakítani?”
Forrás:
Okmányirodai katasztrófaturizmus; Kocsi Ilona; Világgazdaság; 2013. június 28.
