„Alkalmasabb pillanatot, mint a kánikulával kevert uborkaszezont nem fogunk találni, hogy az információs innováció természetét egy szinte mindenki által ismert történet segítségével új oldalról közelítsük meg.
„Körülnézek, mert elveszünk” – mondta Vuk, amikor a gabonaföldön bujkáló rókák meghallották, hogy számtalan kaszás közeledik, nagy zajt csapva. A remegő Karakot és Ínyt magára hagyva hősünk fel is derítette, hogy a másik oldalon, a menekülés irányában viszont lövésre kész vadászok várják őket. Az egyetlen, amit tehetnek, hogy továbbra is lapulnak. Aztán amikor már csak egy kicsiny darabka maradt lekaszálatlanul, és Karak elkezdte a három irányba való rohanás gondolatát ajánlgatni, hogy legalább valakinek sikerüljön túlélni, Vuk ismét úgy érezte, hogy még mindig maradhat más lehetőség. „Várjunk – mondta – még egyszer kileskelek”. Csak így érzékelhette, hogy a vadász-zsákmányról már lemondó és a kaszásokkal falatozgatni kezdő puskások távozásával megnyílt a szabadulás útja. Most már inalhatott a három ravaszdi, sikeresen megmenekültek.
A kisregény népszerű rajzfilm-változatában a forgatókönyv-író még egy csavart rakott a történetbe. Itt Vuk csak egyszer néz körül, amíg a várakozó vadászokat azonosítja. Mivel azonban a zajkeltő oldalon nem kaszások, hanem kombájnok közelednek, itt a túléléshez annak a felismerése kell, hogy a félelmetes zaj forrása felé futni mégiscsak kisebb veszély, mint az ellenkező irányba, ahol a gyors halál esélye nagyobb. Így hőseink a nagy aratógépek között eliszkolva lelnek egérutat.
A már fiatalon is bölcs róka viselkedése remekül illusztrálja a környezeti kihívás által elindított cselekvési ciklus információs folyamatmodelljét, hiszen a veszélytudatosság felébredése és a veszély elkerüléséhez vezető akciót eredményező döntés közé a megfelelő pillanatokban iktat pót-megismerési „hurkokat”, amelyeknek a visszacsatolásaival az adott pillanatban mindig optimalizálni tudja a reakcióit (kis csapatára is kiterjesztve a sikert).
Csakhogy Vuk viselkedése egy még izgalmasabb kérdéshez is elvezet minket. Vegyük észre, hogy az azonnali, gyors távolodás a veszélyt jelentő ellenség-keltette zajtól a róka-idegrendszerbe mélyen bevésődött ösztön. Látszatra puszta fikciós antropomorfizálás, írói lelemény volna tehát, hogy ez a menekülési reflex felülírható, és az „okos” ragadozó képes felültetni azokat a vadászokat, akik sok-sok, korábbi tapasztalattal megerősített algoritmushoz igazítják a maguk stratégiáját és viselkedését. Nem ostobák vagy lusták tehát, hogy falatozni kezdenek, mert kipróbált és jól bevált megelőző ismereteik alapján ők éppen evvel hoznak jó döntést – ha lett volna róka a búzában, már ki kellett volna rohannia, így a további feszült várakozás teljesen felesleges, idejüket és energiájukat bátran fordíthatják másra.
Ám az erdőt, az állatokat és az embereket jól ismerő Fekete István tisztában van vele, hogy az ösztönök felülírása mégiscsak lehetséges, magyarázható és értelmezhető. Utal is rá, hogy ne legyen kétségünk efelől. Más rókákkal ellentétben ugyanis Vuk és Íny megszokták az ember közelségét. Előbbi azáltal, hogy az átlagos rókákhoz képest sokkal több időt tölt a kertek alján, várakozva és leselkedve, „akkomodálódva” az emberi hangokhoz, zörejekhez, utóbbi avval, hogy ketrecbe zárt fogolyként szabadulásáig egy emberi udvar lakója volt. Az ösztön ösztön, a reflex reflex marad tehát, de a zaj-impulzus mint menekülés-kiváltó szenzoros input a két fiatal róka esetében alacsonyabb cselekvési küszöb-érték, mint a nagy tapasztalatú Karak számára. (Nem véletlen, hogy az egyszeri túlélési siker ellenére sem változik a percepciós alap-beállítás az öreg rókánál, és az őszi hajtás során Vuk tanácsa – „menekülni még van idő. Innét mi mindent látunk, de bennünket meg nem lát senki” – ellenére kibújik a rejtekhelyről, és le is lövik szegényt.)
Modell-szerűen: történetileg kialakult ellenérdekelt játszmákban a cselekvő felek választásait szabályozó algoritmus automatikusan érvényesülő szabályként működik, és ezért minden esetben az van előnyben, aki a másik majdani, előre jelezhető viselkedéséhez képes igazítani a magáét. (Esetünkben a vadászok.) Ha azonban az algoritmust egykor kiformáló komplex valóságmezőben történik elmozdulás, akkor a korábban számtalanszor sikeresnek bizonyuló hagyomány-elem is csak korlátozott érvénnyel fogja előre jelezni a másik fél viselkedését, így az információs előny átkerül ahhoz, aki az elvárttal ellentétesen képes cselekedni.
Nem érdektelen kérdés, hogy Vuk és Íny a Karaktól megörökölt barlangban, emberektől távol felnevelt kölykei vajon milyen algoritmusnak megfelelően cselekszenek majd, ha hajtásba kerülnek. Még vérpezsdítőbbnek tűnik azonban annak fürkészése, hogy a hagyományra alapozott cselekvés eseti elégtelenségének felismerése milyen magasabb szintű, az általános és megszokott, de a különös és ritka viselkedésmintázatot egyidejűleg kezelni képes komplexebb algoritmus kialakítására és követésére vezeti majd a vadászokat. És persze: mikor? Hiszen nem azonnali algoritmus-cserére van szükség, mert a rókaállomány nagy részére igazak maradnak még a régi rutinok. De hány Vuk, hány eset kell hozzá, hogy felismerjék a változtatás szükségességét?
És mi van akkor, ha a vadászok helyébe vállalatvezetőt, politikust, orvost, mesteredzőt vagy egyházi személyeket képzelünk? Mennyire izgalmas kihívás lehet valamennyiük számára a külvilág folyamatos figyelése, hogy a mindennapi működésük alapjául szolgáló algoritmusokat egykor kiformáló komplex valóságmezőben történt-e olyan elmozdulás, ami reflexiót, a hagyomány újraértékelését, horribile dictu: viselkedésváltozást igényelne tőlük? ”
Forrás:
A kis Vuk, mint információspecialista és innovátor; Z. Karvalics László; IT Business; 2013. augusztus 12.
