„Új székházat kapott a korábban négy különböző objektumban elhelyezett Alkotmányvédelmi Hivatal (AH, korábbi nevén NBH, azaz Nemzetbiztonsági Hivatal). Kiss Zoltán, az AH főigazgatója szerint ezzel megvalósult a kor követelményéhez igazodó funkcionális megoldás, illetve a NATO-jogszabályok előírásait is sikerült teljesíteni.
Miközben érdeklődve hallgattam a megnyitóünnepségen elhangzottakat, meg kellett állapítanom, hogy jómagam a régi és ókonzervatív operatív iskola filozófiáját vallom, vagyis úgy tűnik, elmaradtam a kor és főként a NATO kihívásaitól. Az ősidőkben, mondjuk egy-két évtizeddel ezelőtt a titkosszolgálati munka lényege annak titkossága volt. Ez magába foglalta mind az állomány, mind a munkára kijelölt objektumok konspirált létezését.
Természetesen ami a szolgálatok központi épületeit illette – és ez még a hírszerzésre is igaz volt, nemcsak az elhárításnak otthont adó Alkotmányvédelmi Hivatalra –, előbb-utóbb mindenki bemérte ezek koordinátáit.
De! Voltak és ma is kell legyenek különösen védett objektumok, ahol például ügynöki kiképzéseket és egyéb operatív feladatokat hajtanak végre. Ezekről sohasem derülhet ki – a dolog természetéből adódóan –, hogy a titkosszolgálat érdekeltségébe tartoznak.
Ezen az alapvetésen annak kapcsán érdemes elgondolkodni, hogy jóllehet vezetéstechnikailag könnyebb összefogni egy szervezetet, ha fizikailag egy helyen van, de az összevont intézményrendszer és az oda csoportosított személyi állomány egy aranybánya az ellenérdekű szolgálatok kutató-feldolgozó munkájához.
Csak egy bázist kell a közelben telepíteniük, és folyamatosan dokumentálhatják a kapun be- és kilépő személyeket. Ezen nem kívánt akció ellen természetesen van ellenszer, és ezt a magyar szolgálat alkalmazhatja is. Megjegyzésre érdemes, hogy a CIA központi épületének elhelyezése is nyilvános és elérhető az interneten. De a különösen a védett állomány tagjai sohasem fordulnak meg a virginiai Langley-ben található központban.
A „régi” és „új” operatív munka feltételei között alapvető eltérés van, ami a modern világ kihívásaiból adódik. Az AH új épületében elhelyezett és a sajtóban is megjelentetett információ szerint 1200 kilométernyi kábelt használtak fel (valamivel több mint 1200 kilométer a távolság Budapest és Brüsszel között autópályán).
Nyilvánvaló (ehhez még operatív tapasztalat sem kell), hogy a mai viszonyok között a technológiai és digitális fejlődésben rejlő lehetőségek olyan megoldásokat kínálnak, melyek markánsan háttérbe szorítják a régi – az internet nélküli világ – módszereit, mind a személyi feldolgozó munkában, mind az egyéb információszerző tevékenységben.
A titkosszolgálatok lehetőségei az emberek – részben az internet provokálta – kitárulkozó magatartása miatt rendkívüli módon megsokszorozódtak. A közösségi oldalak, akár a virtuális kartotékok, tálcán kínálják a személyes, érzékeny adatok ezreit, mutatják a kapcsolati hálót, „beszámolnak” az alany mozgásáról, tevékenységéről. Egy-egy célfeladat elvégzésének nagyobb hányadát egy irodában ülve, laptop segítségével el tudja végezni az operatív tiszt.
A kérdés csak az, hogy ez elég-e, illetve hogy hol van a speciális felkészültséget igénylő operatív akciók hozzáadott értéke: az a 15-20 százalék olyan forrásadat, ami nincs a világhálón, és csak beépüléssel vagy más módszerrel szerezhető meg.
Arról se feledkezzünk meg, hogy az 1200 kilométer kábelen átfutó adatok jól felkészült ellenérdekű szolgálatok, néha akár egy-egy ügyes hekker számára is – technikailag nem túl nagy erőfeszítéssel – hozzáférhetők. Elfogult és csökönyösen maradinak minősülő véleményem szerint nincs abszolút értékű technikai védelem.
A fejlődés persze megállíthatatlan és követni kell, minden nosztalgiától függetlenül, miközben koncepcionálisan és persze stratégiai értelemben azt is leszögezhetjük, hogy ezen virtuális fejlődés csak a civil világ számára nem jelent – látszólag – rendkívüli biztonsági kihívást.
A magam részéről azonban még az úgynevezett civileket is óvnám a közösségi hálók veszélyeitől, de ez más téma.
Ami a titkosszolgálatokat illeti, nem dőlhetnek be jól hangzó és csábító újításoknak, mert ez egyben csapda is lehet számukra, ha nem eléggé megfontoltak és csupán a napi eredmények elérésére koncentrálva működnek. A webes szolgáltatók meghatározható pénzügyi csoportok kezében vannak. Amiből egyenesen következik, hogy nem éppen nemzetbiztonsági érdeket szolgálnak, viszont operatív kockázatot jelentenek.
A védett épületek elhelyezésének decentralizáltsága persze nem garantál tökéletesen konspirált megoldást, de megnehezítheti az ellenség dolgát, akadályozza operatív támadásukat. A magyar szolgálatok illetékes politikai és szakmai vezetői nyilvánvalóan tisztában vannak a helyzet érzékenységével és a kihívásokkal. Ugyanakkor nem elég hangsúlyozni, hogy az operatív munka bonyolultsága napi szinten követeli meg a civil világnál lényegesen fejlettebb védelmet.
A helyzet folyamatos elemzése nem régi és új kor kérdése. Hisz a kémkedés és annak elhárítása a három ősi mesterség egyike. És ez így is marad, függetlenül attól, hogyan fejlődik a minket körülvevő világ. Vannak jelentős szolgálatok, ahol újra papíralapú jelentéstétel dívik, amit mechanikus írógépen készítenek. Na nem minden anyagot, de minden olyat, amit rejteni akarnak az illetéktelen érdeklődők elől, legyenek azok ellenségek vagy baráti szolgálatok.
A technika halad, miközben a titkok világában élők helyzete nemhogy egyszerűbb lenne, hanem még jobban bonyolódik. Az irigylésre méltó, szép új épületekben is megtartandók a régi alapelvek, miszerint a munka, a hálózatok védelme – miként életük – a konspiráció biztosításán múlik, bárhol is legyen az operatív tiszt irodája.”
Forrás:
Szolgálatok régen és ma; Földi László; Magyar Nemzet; 2019. szeptember 27.
