„Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen 2022 novemberében egy videóüzenetben arról számolt be, hogy nagyjából 20 ezer ukrán civil és 100 ezer katona esett áldozatul az Ukrajna és Oroszország között zajló háborúnak.
A konkrét számadatok közlése kiváltotta Ukrajna nemtetszését, hiszen a veszteségek száma elvileg titkosított információ, hiteles forrásból tehát a Bizottság nem értesülhetett róla. Nem sokkal később a videót el is távolították, a Bizottság sajtóosztálya pedig az az alapján készült sajtóközleményből kivette a számokat tartalmazó mondatot. A Bizottság esete korántsem egyedi: a hírek rendszeresen számolnak be mind Oroszország, mind Ukrajna veszteségeiről, a számadatok azonban sokszor ellentmondásosak, pontos forrásuk pedig gyakran vész homályba.
Joggal merül fel a kérdés, hogy mit tehet az az olvasó, aki hiteles forrásból szeretne tájékozódni az eseményekről? Az okostelefonok és a szélessávú internet világában egyáltalán miért jelent nehézséget információhoz jutni? A dezinformáció, különösen háborús időszakban összetett jelenség, blogcikkemben ezért elsősorban azokat a motivációkat igyekszem körbejárni, amelyek a félretájékoztatás hátterében állhatnak.
Arra a kérdésre, hogy miért nem rendelkezünk hivatalosan közzétett adatokkal, a válasz viszonylag kézenfekvő: a harcban álló felek egyikének sem érdeke, hogy az elesettek és a veszteségek pontos száma nyilvánosságra kerüljön. A csapatmozgásokhoz, a katonák számához és a katonai műveletek titkosságához kapcsolódó stratégiai érdek ezekben az esetekben megelőzi a nyilvánosság tájékoztatásához fűződő érdeket. A háborús cenzúra (wartime censorship) nem az orosz–ukrán konfliktus sajátja, az Egyesült Államok már az első világháborúban is szűrte azokat az információkat, amelyek az állampolgárokhoz a sajtón, vagy más úton eljuthattak. Pontos számokat egy másik ok miatt sem hoznak nyilvánosságra: az iraki háború során felállított hipotézis szerint az áldozatok számának közlése egyrészt demoralizálja a harcolókat, másrészt felerősíti azokat a pacifista hangokat a társadalomban, amelyek a háború mielőbbi befejezését propagálják, a széleskörű társadalmi támogatottság hiánya pedig további nehézséget jelent egy amúgy is vészterhes időszakban.
Létrejön tehát egyfajta információszűkösség egy olyan időszakban, amely hatalmas közérdeklődésre tart számot. Az okostelefonok és a szélessávú internet korában az embereknek nem csak az információhoz való hozzáférése, hanem az információéhsége is szinte korlátlan, így a különböző céllal terjesztett valótlan, megtévesztő információk könnyen, gyorsan és nagy tömegben juthatnak el bárkihez.
Ahogy egy korábbi bejegyzésben beszámoltam róla, a háború jelentősen növelte az ún. civil tudósítók számát, akik révén nem újságírók nem felelnek meg az újságírókkal szemben támasztott szigorú szakmai/etikai követelményeknek. A civilek által közzétett félrevezető információk hátterében jellemzően nem áll ártó szándék, egyesek a csatornájuk nézettségét kívánják növelni (amely sokszor összekapcsolódik anyagi haszonszerzéssel is), mások pedig a nézők együttérzésére, félelmeire kívánnak hatni, amikor megosztják vagy az egyik vagy a másik oldal nézeteit támogató tartalmaikat. Ezek a tartalmak jellemzően nem értéksemlegesek, kisebb-nagyobb hangsúllyal jelenik meg bennük a részrehajlás valamely fél álláspontja felé, így azok közzétevői a csúsztatásoknak, pontatlanságoknak kevésbé tulajdonítanak jelentőséget.
Sokkal veszélyesebb formája a félretájékoztatásnak az információs hadviselésnek (information warfare) nevezett jelenség keretében végzett dezinformációs tevékenység. Az információs hadviselés azoknak az információs műveleteknek – így az információk gyűjtése, terjesztése, módosítása, megzavarása és lerontása – az összefoglaló elnevezése, amelynek célja az ellenféllel szembeni előny megszerzése, jellemzően azáltal, hogy megváltoztatja egy célcsoport felfogását egy kérdésről vagy eseményről. A dezinformációnak és álhíreknek való rendszeres, ismétlődő és szelektív kitettség segít formálni és megerősíteni azt, amit annak terjesztője hiteles információként terjeszt. A dezinformáció célja nem csak a lakosság nézeteinek befolyásolása, hanem az is, hogy arra ösztönözze az ellenfelet, hogy e félrevezető információkra alapozva hozzon döntéseket. Az információs hadviselés keretében folytatott dezinformáció azért tud könnyen és gyorsan terjedni az interneten, mert a terjesztése szervezett keretek között zajlik: akár közvetlenül az állami tulajdonban lévő médiavállalatok csatornáin és közösségi média felületein keresztül, akár a civilek soraiból verbuvált „trollhadseregek” és véleményvezérek révén.
Úgy tűnik, az átlagember meglehetősen eszköztelen a kibertérből rázúduló információáradattal szemben. Jogi szabályozottság híján a félretájékoztatás nem jogellenes tevékenység, így a terjesztői a jog eszközeivel nem vonhatók felelősségre. Tudatos tartalomfogyasztóként legfeljebb annyit tehetünk, hogy megpróbálunk több forrásból tájékozódni, és a minőségi sajtótermékekből válogatjuk össze a médiafogyasztói „kosarunkat”. A közösségimédia-szolgáltatók – annak ellenére, hogy látványos intézkedések, például az állami tulajdonban lévő médiaszolgáltatások tartalmainak címkézése révén igyekeznek mérsékelni a dezinformáció hatásait – még mindig meglehetősen lomhán lépnek fel a félretájékoztatás jelensége ellen. A közösségi médiában, magánszemélyek, influenszerek által közölt információk esetében tehát nem árt némi szkepticizmus.”
Forrás:
Infoháború: miért nehéz hiteles információkhoz jutni háborús konfliktusban?; Sorbán Kinga; Ludovika.hu, ITKI blog; 2023. február 9.