„Az EU iparpolitikáért felelős biztosa szerdán mutatta be egy sajtótájékoztatón a már többször elhalasztott, sok vitát kiváltó, az EU iparpolitikájának felgyorsítását célzó rendelet sarokpontjait.
Az Európai Unió versenyképességéről vagy inkább annak hiányáról már számos diskurzus zajlott és megoldási javaslat született a közösségben, csak a legjelentősebbeket kiemelve: Letta-jelentés 2024-ben, Draghi-jelentés 2025-ben, majd a legújabb, a Draghi-jelentésre is építő Industrial Accelerator Act (IAA) 2026-ban.
Az Európai Bizottság új jogalkotási javaslatának, vagyis az IAA célja, hogy növelje az EU-ban gyártott, alacsony karbonintenzitású ipari termékek iránti keresletet, ezáltal növelve az itteni gyártáskapacitást a versenyképesség növelése érdekében. Kiemelten jelenik meg a közbeszerzések és állami támogatások területe e tekintetben. A javaslat „Made in EU” vagy alacsony szén-dioxid-kibocsátású követelményeket vezet be bizonyos stratégiai ágazatokban, mint például az acél, cement, alumínium, nettó zéró technológiák (pl. akkumulátorok, megújulóenergia-berendezések), az autóipar vagy lehetőség szerint kiterjesztve más energiaintenzív szektorokra, mint például a vegyipar. Ezeknél a termékeknél a közpénzből finanszírozott projektekben preferenciát kaphatnak az EU-ban gyártott vagy alacsony kibocsátású termékek, ami új piacot teremthet a zöldipari gyártóknak. Az elképzelések szerint a feldolgozóipar az EU GDP-jéhez való hozzájárulását 14,3%-ról 20%-ra kívánják növelni 2035-ig.
A fent megnevezett valamennyi szektor érintett a 2026. év elejétől működő, az importtermékek karbonintenzitását ellensúlyozó mechanizmus (Carbon Border Adjustment Mechanism – CBAM) által is. Ennek jelentése a gyakorlatban, hogy a mechanizmus által érintett termékek (vas és acél, cement, alumínium, műtrágya, villamosenergia-termékek, hidrogén, valamint közvetett kibocsátással járó importáruk, például feldolgozott termékek) EU-ba történő behozatala esetén az importőrnek az EU-n belüli szén-dioxid-árral megegyező árat kell kifizetni. Az EU célja ezzel az intézkedéssel az volt, hogy az uniós vállalatok ne szervezzék ki harmadik országokba a termelésüket. Itt tehát koherencia látható a két uniós szabályozás között, mindkettő ösztönzi a helyi a termelést, a mostani javaslattal az EU kedvezőbbé is akarja tenni az unión belüli termelést.
Ugyanakkor sok kritikát kapott a javaslat, amelyet alátámaszt, hogy már decemberben, majd februárban közzé kívánta tenni a Bizottság, ugyanakkor folyamatosan elhalasztották azt. Kritikus szószólóként többek között Németországot lehet megnevezni. Berlin szerint ahelyett, hogy a nemzetközi kereskedelemre, a kevesebb szabályozásra és a jobb üzleti feltételekre fókuszálna, a Bizottság javaslata további követelményekre és szabályozásokra összpontosít. Természetesen a civil szféra is kritikával illette a javaslatot, a környezetvédelem oldaláról tekintve alacsony kritériumokat észlelve, valamint, hogy nem tartalmaz elég erős és kötelező dekarbonizációs mechanizmust.
Továbbá felmerül még egy kardinális dilemma: a gyártók számára alapvető probléma az alacsony karbonintenzitású acél vagy alumínium előállítása, vagyis az, hogy megéri-e, lesz-e rá kereslet? Hajlandó-e valaki többet fizetni, hogy ugyanannak a terméknek egy zöldebb változatát kapja? Amíg nincs mögötte üzleti érték, a válasz sajnos nem. A gazdasági rentabilitás egy feldolgozóipari szereplő számára pedig általában akkor jön el, amikor egy stratégiai cél el nem érése miatt szankcionálják: például egy intézmény, egy hatóság büntetést szab ki vagy a vásárlói tudatosság olyan szintre emelkedik, hogy csak olyan termékeket vesznek meg, amelyek valamilyen zöld tanúsítvánnyal rendelkeznek. Utóbbi széleskörű elterjedése egyelőre még utópiának tűnik, így csak előbbiben lehet bízni.”
Forrás:
Made in EU, avagy az uniós iparpolitika új iránya; Felde-Tóth Bettina; Öt perc Európa blog; Ludovika.hu; 2026. március 6.
