„A magyar gazdaságról szóló viták rendszerint makroökonómiai mutatók mentén zajlanak: növekedés, beruházás, infláció, költségvetés, foglalkoztatás. Ezek valóban fontosak, de nem mutatják meg, hol keletkezik valójában a gazdasági teljesítmény, és ami ennél is lényegesebb: merre tart, és merre tarthat a fejlődési pálya.
Meggyőződésünk, és ebben széleskörű konszenzust érzékelünk, hogy Magyarország ma stratégiai válaszút előtt áll. A következő három-öt év döntései nem technikai részletkérdések lesznek, hanem arról szólnak majd, hogy tudatosan vállaljuk-e egy mélyebb, hosszabb távú pályaváltás rövid távú terheit és kockázatait egy fenntartható, magasabb növekedési pályáért cserébe – vagy a stagnálás menedzselését választjuk. A mi határozott álláspontunk, hogy a gazdaság a létező kereteit kitöltötte, mostantól a kereteket kell kitolnia, váltanunk kell.
A közgazdaságtan ismert törvényein túl ehhez a váltáshoz érdemes megvizsgálnunk azokat az új gondolatokat is, amelyek a közgazdaságtanban megjelentek az elmúlt időszakban.
Ezeket legjobban a London Consensus című, 2025-ben megjelent tanulmánykötet foglalja össze, mely szerint a 20. század végére kialakult gazdaságpolitikai gondolkodás egyik alapvető tévedése az volt, hogy a jólét kérdését az elosztás problémájára szűkítette. A neoliberális ortodoxia szerint elegendő a növekedést biztosítani, a pozitív hatások pedig az adórendszeren és a jóléti államon keresztül „lecsorognak”, azaz a termelési és az újraelosztási rendszerek szétválaszthatóak.
A gyakorlat azonban mást mutatott nemzetközi szinten: a növekedés hasznai még számos fejlett országban is egyre inkább koncentrálódtak, a regionális különbségek pedig mélyültek. Az egyenlőtlenség nem pusztán elosztási, hanem szerkezeti kérdéssé vált.
Dani Rodrik erre a problémára ad választ a produktivizmus fogalomrendszerével a tanulmánykötetben. A kiindulópontja egyszerű: nem ott kell beavatkozni, ahol a jövedelmeket már kiosztották, hanem ott, ahol azok keletkeznek. Az úgynevezett „előosztás” (predistribution) logikája szerint a gazdaság akkor igazságos, ha maga a termelési szerkezet hoz létre stabil, produktív és jól fizető munkahelyeket. A gazdaságpolitika nem korlátozódhat a csúcstechnológiai szektorokra, a cél a termelékenység széles bázisú emelése, melyhez „jó munkahelyek” (good jobs) kellenek méltó jövedelemmel és hosszútávú fejlődési lehetőséggel. Ezek egyszerre gazdasági és társadalmi értelemben kulcsfontosságúak: növelik a termelékenységet, erősítik a középosztályt és fenntartják a demokratikus stabilitást.
Magyarország számára ez a szemlélet különösen releváns lehet. A gazdaság duális szerkezete – egy szűk, magas termelékenységű exportorientált szektor és egy széles, alacsonyabb hatékonyságú hazai gazdaság – nem pusztán adottság, hanem hosszú évtizedek gazdaságpolitikájának következménye. A produktivizmus logikája éppen ennek meghaladását kínálja: olyan gazdaságpolitikát, amelyben nemcsak a csúcs növekszik, hanem az egész gazdaság emelkedik, és ezáltal a csúcs növekedése is fenntarthatóbb.
Az elméletnek legalább három olyan gyakorlati vonatkozása van, melyet érdemes megfontolnunk:
- Partnerség: Az állam a gazdasági fejlettség magasabb szintjén egyre inkább katalizátorként és a keretek megteremtőjeként kell működjön. A szabályozási kiszámíthatóság, a transzparens versenypolitika és a minőségi intézmények fontosabbak minden egyedi beavatkozásnál. (Erről a kérdésről többszintű beszélgetés folyt az kormányzattal az elmúlt másfél évben és úgy látjuk egyre inkább azonos irányba gondolkodunk. Például az MKIK is átvett és átvesz olyan feladatokat, melyeket egy köztestület jobban el tud végezni, mint az állam.)
- Minőség: A kevesebb sok esetben több: nem csak a pénz mennyisége, hanem a felhasználásának a minősége is számít.
- Termelékenység: A siker mércéje a hozzáadott érték, nem a volumen. Nem elég dolgozni – jól kell dolgozni.
De hol is tartunk most és mit tanulhat ebből Magyarország?
I. Amit jól csináltunk: a 2010 utáni eredmények
Minden reális diagnózisnak az elért eredmények számbavételével kell kezdődnie. A 2010 utáni gazdaságpolitika számos területen valódi áttöréseket hozott és ezeket nem szabad sem tagadni, sem lebecsülni.
Az adórendszer gyökeres átalakítása – az egykulcsos személyi jövedelemadó bevezetése, a munkáltatói terhek csökkentése, a kisvállalkozói adózás egyszerűsítése – jelentős lépés volt a versenyképesebb környezet felé. A foglalkoztatáspolitika eredményei kiemelkedők: a 15-64 éves korosztály foglalkoztatási rátája megközelíti a 76 százalékot, a 30-59 éves korosztályban pedig meghaladja a 88 százalékot – ezekkel az adatokkal Magyarország az EU élmezőnyébe került. A közfoglalkoztatás és az aktív munkaerőpiaci eszközök rendszere, bármennyi vitát keltett is, valóban visszahozta a munkakultúrát olyan rétegek számára, amelyek korábban tartósan kiszorultak a munkaerőpiacról. A közmunkát végzők számára pedig vezet út a versenyszférába képzéseken, oktatáson és megfelelő ösztönzésen keresztül. A munka méltósága nélkül nem lehet egészséges társadalmakat fenntartani és fejleszteni, mely tétel gazdaságpolitikai jelentőségét ma már számos nemzetközi szintű közgazdász is megerősíti.
Az extenzív fókuszú növekedési stratégia – amelynek lényege, hogy a munkaerő, a kapacitások és az infrastruktúra folyamatos mennyiségi bővítésén keresztül növelje a termelést, növekedjen a gazdaság – önmagában nem rossz vagy jó, hanem a gazdasági fejlődés elengedhetetlen része. A gazdaság csak így tud eljutni arra a szintre, amelyről aztán az intenzív, tudásalapú fejlődés elindítható. Erről írt egyébként egy alapos elemzést Philippe Aghion, a legutolsó Nobel emlékdíj egyik díjazottja is a magyarul is megjelent Teremtő rombolás című könyvében. Dél-Korea, Tajvan vagy a többi kelet-ázsiai fejlődési csodák gazdaságtörténetei egyértelműen mutatják: a felzárkózás első szakasza szükségszerűen extenzív, a kérdés az, mikor és hogyan következik be a váltás a következő szakaszra.
Fontos felismerés ehhez, amelyet nyomatékosan hangsúlyozni kell: egy társadalom egyszerre lehet munkaalapú és tudásalapú, sőt, önmagában hosszú távon egyik sem elegendő. Nem ellentmondás, hanem egymást erősítő stratégia, ha a munkakultúra, a fegyelem és a foglalkoztatottság magas szintje mellé tudásintenzív iparágak, innovatív vállalkozások és magasabb hozzáadott értékű termelési funkciók épülnek fel.
II. Ami probléma: a gazdaságban alacsony a jelentősebb értékteremtéshez kapcsolódó profit aránya
A sikerek elismerése mellett szembe kell nézni azzal, hogy a 2020-as évek közepére egyre élesebben rajzolódik ki egy strukturális probléma: a vállalkozások sokszor nem a termelékenység és az innováció felé, hanem a gazdasági pozícióból, szabályozási különbségekből és a támogatási rendszerekből elérhető járadékok maximalizálása irányába fordultak. Ezt akkor is vizsgálni kell, ha ennek okai részben a Covid-járványban, illetve az orosz-ukrán háborúban keresendők.
A tünetek jól azonosíthatók: a termelékenység az EU-átlag körülbelül 70 százalékán stagnál, a teljes tényezőtermelékenység növekedése évek óta évi fél százalék körül mozog. Az is kétségtelen, hogy egész Kelet-Közép-Európa termelékenysége nagyjából a 65-75% sávban mozog, de a mi célunk az kell legyen, hogy ebből kitörjünk. A tőke egyre inkább a biztonságosabb állampapír, az ingatlan és a különböző betéti pozíciók felé áramlik az innovatív beruházások helyett. A hazai KKV-szektor működési logikáját sok esetben nem a növekedési ambíció, hanem a túlélés és az alkalmazkodás logikája vezérli.
Nem arról van szó, hogy a szereplők rosszul döntenek – hanem arról, hogy a rendszerben kialakult ösztönzők ezeket a döntéseket jutalmazzák. Ezt meg kell változtatni, mert a részintézkedések finomhangolása nem hozhat érdemi fordulatot.
Különösen figyelmeztető, hogy Magyarország a közepes jövedelmű gazdaságok csapdájának jeleit mutatja: az összeszerelésen alapuló, exportra épülő, extenzív növekedési modell elérte a határait, miközben az innovációs kapacitás és az intézményi minőség, amelyet a következő fejlődési szakasz megkövetelne, még csak alapjaiban létezik. A sikeresen felzárkózó országok mindannyian végrehajtottak egy alapvető intézményi fordulatot: részben vagy egészben áttértek a teljesítményt jutalmazó rendszerekre. Ez számunkra még egy elvégzendő feladat.
III. Egy tízmilliós ország stratégiai korlátai és lehetőségei
Magyarország mérete stratégiai adottság. Egy tízmilliós belső piaccal rendelkező ország soha nem tud teljesen önálló növekedési modellt fenntartani: az exportorientáció nem opció, hanem gazdaságpolitikai kényszer. A belső piac korlátai nem teszik lehetővé a méretgazdaságosság kihasználását és a technológiai szintek fenntartásához szükséges K+F-beruházásokat anélkül, hogy a gazdaság a világ többi részéhez szorosan kapcsolódna.
A kis méret azonban nemcsak korlát – egyben stratégiai fókuszáló erő is lehet. Ausztria, Dánia, Finnország, Hollandia, Svájc mind azzal az alapfelismeréssel élnek, hogy a belső piac szűkössége miatt a magas hozzáadott érték csak a nemzetközi értékláncokba való mély integráció révén érhető el. Egy kis gazdaságnak nem megengedhető, hogy sok területen közepes legyen: a szűkös erőforrások miatt a stratégiai fókusz nem luxus, hanem túlélési feltétel.
Ahol tartunk: a különböző gazdasági komplexitási és fejlettségi indexek szerint Magyarország nem rossz, de nem is kiemelkedő pozícióban van. A WIPO Globális Innovációs Indexén 2025-ben a 36. helyen áll 138 ország között. Az Oeconomus-féle Oeco-Index szerint, amely gazdasági, társadalmi és politikai szempontokat egyaránt figyelembe vesz, Magyarország a 35. a világon és a 18. az EU-ban – megelőzve Olaszországot, Lengyelországot és Romániát. A Harvard Gazdasági Komplexitási Indexén (ECI) az ország a legjobb adatforrások szerint a 30-40. sávban helyezkedik el, ami azt jelenti: az exportszerkezet relatíve fejlett, de az önálló innovációs tartalom és a tudásintenzív exporttermékek aránya még elmarad a régió legjobb teljesítőitől.
Ezek az adatok együttesen azt mondják: jó alapokon állunk, de nem mindegy, merre indulunk el innen.
IV. Gazdaságfilozófiai alapvetések egy sikeres gazdaságpolitika alapjaként
Meggyőződésünk, hogy bármely gazdaságpolitika meghatározáshoz szükséges a gazdaságfilozófiai alapokat tisztázni, ami aztán az alapja lehet a sikeres gazdaságpolitikának. Éppen ezért megvizsgáltuk, mik is a sikerkritériumok. A cél egyértelműen a stabil növekedés. Ehhez viszont szükség van szemléletváltásra – újra kell értelmezni a magyar gazdaság hosszú távú pozícióját a globális rendben. Magyarország a jövőben nemcsak a munkaerejével és ipari kapacitásaival tud hozzájárulni a világpiaci értékláncokhoz, hanem pénzügyi, technológiai és tudásalapú rendszereivel is, tehát a tudáson a fókusz.
A magyar gazdaság a létező kereteit összességében sikeresen kitöltötte, mostantól a kereteket kell kitolnia.
Ennek alapján fontos meghatározni azokat az alapvetéseket, amelyek szükségesek a sikeres gazdaságpolitika kialakításához. Ennek lényege, hogy most, amikor a magyar gazdaság sikeresen abszolválta az extenzív növekedési szakaszt, válaszút elé érkezett. A kérdés az, milyen személetváltás szükséges. Elemzéseink szerint, az alábbi tényezők meghatározóak egy sikeres gazdaságpolitika számára:
1. Új szövetség szükséges az állam és a vállalkozók között. Az állam legyen innovációs katalizátor a vállalkozáspolitikában, olyan normatív kereteket kínálva, amelyből valódi fejlődés fakad
2. A teljesítmény értékelése. Azok a társadalmak tudtak sikeresek lenni, melyek képesek motiválni és értékelni a vállalkozói teljesítményt.
3. Tudás alapú gazdaság és humán tőke. A technológia importálás ma már nem elegendő, viszont a hazai tudás és K+F infrastruktúra még nem elég fejlett. Az áttöréshez az állam, az egyetemek (kutatóintézetek) és vállalatok közti kapcsolatokat kell erősíteni. Ennek része, a posztgraduális képzés támogatása. Feladat, hogy ezt a munkavállalók önérdekévé is tegye a gazdaságpolitika, azaz a humántőke-megtérülés tudatosítását kell ösztönözni- erősíteni.
4. Innováció, méret és fejlődés. Szakítani szükséges azzal a beidegződéssel, hogy az innováció csak a nagyvállalatoknál lehetséges, ugyanis az innováció legkönnyebben a fiatal, dinamikus vállalkozásoknál jön létre. Az európai nagyvállalatok küzdenek a saját bürokráciájukkal. Sajnos nem véletlen, hogy a kontinentális Európából egy sincs a világ 25 legnagyobb óriásvállalata között.
5. Az innováció nyertesei. A kutatások azt mutatják, hogy az innovációnak minden résztvevő fél nyertese. Példának okán egy finn tanulmány szerint a vállalkozók kapják az innovációból származó nyereség legnagyobb részét (44%), őket követik a kék gallérosok (26%), majd a fehérgallérosok (22%), végül pedig a feltalálók (8%). Az innováció tehát nem csak a feltalálónak, hanem rajta kívül mindenkinek hasznot hoz a cégen belül. Ők a tudásukat és a munkaerejüket teszik bele a vállalkozásban kvázi kockáztatott tőkeként, melyért tőke jellegű megtérülést is kaphatnak.
6. A vállalkozó, mint társadalmi érték. A gazdaságpolitika alapsejtje a vállalkozás. Ők a tudásukkal, kockázatvállalóképességükkel teremtik meg a vagyont, de a hazai kis- és középvállalkozói szektor nemcsak gazdasági, hanem társadalmi értéket is teremt, gondoljunk csak a lokális ökoszisztémákra. A vállalkozások nem egyszerűen profittermelő egységek, hanem intézményesülő alkotói közösségek, ahol a tudás, a kapcsolati tőke és a kultúra is értékké válik. Ezért is különösen fontos a tisztességesen megszerzett magántulajdon szentsége.
7. A gazdaság, mint nemzeti érdekszövetség. A nemzetgazdaságról jellemzően érzelmi alapon gondolkodik a társadalom, de még a vállalkozók egy része is, pedig a megfelelő minőségi elvárások megléte mellett a nemzetgazdaságot, beleértve az államot és a „többi vállalkozót” is, az a racionális döntés, hogy egymást támogassák.
8. Materiális és immateriális gazdaság. Az új technológiák miatt a korábbi iparági kategorizálás helyett vagy mellett megjelent a materiális gazdaságot lassan meghaladó méretű immateriális gazdaság, mint kategória – és az immateriális gazdaság alapja a tudás.
VI. A sikeres vállalkozók viszik előre az országot
Van egy alapigazság, amelyet a gazdaságpolitikai vitákban ritkán mondanak ki elég határozottan: a magyar gazdaságot a sikeres vállalkozók viszik előre. Azok az emberek, akik kockázatot és bizonytalanságot vállalnak, tőkét mozgatnak, munkahelyeket teremtenek, exportpiacokat nyitnak meg, és évről évre bizonyítanak a piacon – ők a gazdasági növekedés valódi motorjai.
Nélkülük nincs adóbevétel, nincs foglalkoztatás, nincs felzárkózás.
A Magyar Nemzeti Bank és az MKIK közös Innovációs Koalíció kutatásai meggyőzően igazolják: a hazai innovációvezérelt vállalatok – mintegy 1100-1200 cég, az összes működő társas vállalkozás negyed százaléka – a 2010-es évtizedben a gazdasági növekedés közel egynegyedét és a bruttó export tizenhárom százalékát adták. Munkatermelékenységük 44 százalékkal magasabb a nem innovatív társaikénál. Ezek a vállalkozók és az általuk épített cégek nem kedvezményezettjei a gazdaságnak – hanem annak legfontosabb hajtóerői.
A példák is azt mutatják, hogy azok a társadalmak tudnak sikeresek lenni, amelyek megfelelő szinten képesek motiválni és értékelni a vállalkozói teljesítményt. Mert a teljesítményt jutalmazni szükséges!
VII. A vállalkozói habitus újraértelmezése: a hősi vállalkozók kora lejárt
A gazdaságpolitikai vitákban ritkán kerül szóba, pedig az egyik legfontosabb tényező: a vállalkozói habitus. A rendszerváltás utáni első generáció vállalkozói egy alapvetően bizonytalan, intézményi szempontból instabil környezetben tanultak meg boldogulni. Ez az adaptáció értékes volt a túlélés szempontjából – de olyan magatartásmintákat rögzített, amelyek nem kedveznek a skálázódásnak, az innovációnak és az intézményi bizalomnak.
A magyar vállalkozói kultúrában erősen él a hősi vállalkozó képe: az az egyén, aki egyedül, saját erejéből, a rendszer ellenére épít fel valamit. Ez a narratíva sok szempontból tiszteletre méltó – de gazdaságpolitikai szempontból komoly problémákat takar. A hősi vállalkozó modellje mikromenedzsmentre épül, nem épít szervezeti rendszereket, és a vállalat növekedése szorosan kötődik az alapító személyes kapacitásához. Ez 5-20 főig jól működhet, de a középvállalati méretet igénylő transzformációt nem teszi lehetővé.
A következő fejlődési szintet nem az egyéni hősök, hanem a jól szervezett csapatok és a bizalmon alapuló hálózatok fogják elérni.
A mentorálási programok, a szakképzési együttműködések és a vállalkozói közösségek erősítése ennek a kultúraváltásnak az eszközei. Az intézményi bizalom helyreállítása – állam és vállalkozók, vállalkozók és vállalkozók között – megkerülhetetlen előfeltétel. Ehhez szükséges az előbb említett állam és a vállalkozók közötti újfajta megállapodás, aminek az alapja a kiszámítható szabályozás, a sikeres vállalkozók elismerése és nem utolsó sorban védelme.
VIII. Mesterséges intelligencia és a technológiai ugrás lehetősége
A modern infokommunikációs technológiák, a mesterséges intelligencia és más infrastrukturális elemek új lendületet adnak a hálózatosodásnak és az értékláncok kialakulásának. A mesterséges intelligencia és a digitális technológiák elterjedése alapvetően megváltoztatja a gazdasági fejlődés lehetséges pályáit. Az MI nem csupán egy újabb technológia, hanem egy általános célú technológia, amely az egész gazdaságban növeli a termelékenységet, ha megfelelően alkalmazzák, mivel számos másodlagos innovációra ad lehetőséget. Ez egyszerre jelent lehetőséget és kényszert: lehetőséget, mert a technológiai ugrás révén egyes fejlődési szakaszok átléphetők; kényszert, mert a lemaradás tartós versenyhátrányba vezet.
Magyarország ebből a szempontból sajátos helyzetben van. A kockázatitőke-befektetések alacsony szintje, az alacsony K+F ráfordítás és az innovációs kultúra korlátai valós hátrányok. Ugyanakkor az ország meglévő ipari komplexitása, a munkafegyelem kultúrája és a digitális infrastruktúra alapjai jó kiindulópontot nyújtanak – ha az ösztönzési rendszer is megfelelő irányba mutat. A vállalkozók pedig képesek lesznek a technológiát megújítani, mert el tudják hinni arról, ami még nincs azt, hogy majd lesz!
Meggyőződésünk, hogy az a gazdaságpolitika, amely ma nem veszi figyelembe a mesterséges intelligencia hatásait, már ma elavult. De az MI nem önmagában megoldás: az emberek, a vállalkozók és az intézmények minősége dönti el, hogy az ország él-e ezzel a lehetőséggel. Nem elég ezért csak a mérnöki típusú tudást fejleszteni, az embert is egyre jobban kell értsük.
IX. Öt tétel a jövőre
A kamarai műhelymunkák és a gazdaságpolitikai vitaanyagok alapján öt megfontolandó strukturális felismerést fogalmazunk meg:.
- A mennyiség helyett a minőség felé kell elmozdulni. A GDP-növekedés önmagában nem jó cél, ha az alacsony hozzáadott értékű tevékenységek bővülésén alapul.
- Az állam dolga a keretek megteremtése, nem a szereplők helyettesítése. Az állam katalizátor, nem vállalatvezető. A szabályok minősége fontosabb az egyedi döntéseknél. Az állam és a vállalkozók között kötendő új szerződés alapja lehet ennek a váltásnak.
- Az erőforrások hatékony felhasználását, az értékteremtést kell jutalmazni. Ehhez az ösztönzőrendszereket újra kell tervezni, mely során a vállalkozók értékteremtő képességének elismerése kulcskérdés.
- Egy tízmilliós ország csak nemzetközi integrációban lehet sikeres. A belső piac mérete nem teszi lehetővé a méretgazdaságosság kihasználását önálló növekedési modellben.
- Az intézményi minőség hosszú távon fontosabb, mint az egyszeri programok. Egy jó szabály néha többet ér tíz jó pályázatnál. Az intézményi kiszámíthatóság kulcsfontosságú.
A finanszírozási oldal erősítése terén a Széchenyi Kártya Program például bizonyítottan hatékony eszköznek bizonyult: 2015 és 2025 között becslések szerint mintegy 4500 milliárd forinttal járult hozzá a GDP-szinthez. Ehhez ugyanakkor évtizedek építkezésére volt szükség.
Továbbá, a mennyiségi szórás helyett inkább minőségi allokáció szükséges: a forrásoknak oda kell kerülniük, ahol a legnagyobb termelékenységi és innovációs hatást képesek kiváltani. Ez nem a szereplők közötti kizárást jelenti, hanem azt, hogy a támogatási és finanszírozási rendszerek egyre inkább a teljesítményt, a növekedési képességet és a piacképességet ösztönözzék. Ehhez sokszor idő és türelem kell.
X. A stratégiai döntés nem halasztható
A következő három-öt év döntései meghatározzák, hogy Magyarország a magas jövedelmű gazdaságok körébe lép-e a következő évtizedben, vagy tudatosan / tudattalanul a stagnálás menedzselését választja. A jelenlegi, implicit pálya – az összeszerelésen alapuló ipari modell és a biztonságos periféria kombinációja – rövid távon stabilitást ad, de hosszabb távon legfeljebb évi két-három százalékos növekedést és folyamatos relatív lecsúszást eredményez az EU-tól.
Magyarország előtt nem egyetlen, zárt fejlődési modell áll, sokkal inkább egy egymásra épülő, egymást erősítő folyamatokból álló fejlődési pálya rajzolódik ki.
Valódi felzárkózási potenciál akkor nyílhat meg, ha az ország hiteles és következetes lépéseket tesz egy „okos”, de nem túlméretezett, minél digitálisabb állam kialakítása felé. Egy ilyen állam nem csupán az adminisztratív működés racionalizálására képes, hanem arra is, hogy Magyarországot regionális szolgáltató központtá emelje, illetve hosszabb távon a magasabb hozzáadott értékű, tudásalapú export irányába mozdítsa el – vagyis olyan termékek és szolgáltatások exportjára, amelyek „a magyar agy” teljesítményén alapulnak.
Mindez azonban nem valósulhat meg intézményi és gazdaságpolitikai újrahangolás nélkül. Biztató, hogy ennek az iránynak már ma is láthatók a körvonalai, például a NAV digitalizációs rendszere vagy az Igazságügyi Minisztérium fejlett, MI alapú jogszabálykereső megoldásai formájában.
Egy ilyen fordulat nem fájdalommentes. A jelenlegi gazdaságnak vannak nyertesei, akik egy nagyobb mértékben versenyző modellben pozíciókat veszíthetnek. Hosszú távon azonban a hozam egyértelmű: egy magasabb növekedési pályára álló, innovatívabb, válságállóbb és méltányosabb gazdaság mindenki számára több értéket teremt. Tehát nem az a kérdés, hogy van-e jobb, hatékonyabb út. Van! A kérdés az, hogy vállaljuk-e ennek jobb, hatékonyabb útnak a rövid távú költségeit és, hogy a sikeres vállalkozókat partnernek tekintjük-e ezen az úton.
—
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara – köztestületként – a kamarai törvény értelmében az egész magyar gazdaság általános érdekvédelmét látja el, nem csupán vállalkozásokat képvisel. Ez a státusz felelősséget jelent: a kamara feladata, hogy a részérdekeken túl a magyar gazdaság egészének hosszú távú érdekeit tartsa szem előtt.
A fenti gondolatok ebből a nézőpontból, a kamara perspektívájából való véleményünket fogalmazzák meg és egy olyan műhelymunka egyik állomását is jelentik, amely során a magyar gazdaság több meghatározó szereplőjét is megkérdeztük. Jelen írás ugyanakkor nem a kamara hivatalos álláspontja, hanem a kamara vezetőinek egy olyan szakmai véleménye, amelynek célja az érdemi közpolitikai vita elősegítése.
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, köztestületi feladatából fakadóan, ebben a folyamatban aktív partnere kíván lenni a vállalkozói közösségnek, a kormányzatnak és minden olyan szereplőnek, aki a minőségi növekedés és az intézményi megújulás mellett elkötelezett. Az egész magyar gazdaság érdeke ezt kívánja – és mi ezt képviseljük.A teljes cikk itt olvasható: https://www.portfolio.hu/gazdasag/20260402/palyamodositas-kontra-stagnalas-a-magyar-gazdasag-elott-allo-strategiai-dontesek-828048”
Forrás:
Magyar Kereskedelmi és Iparkamara; 2026. április 2.
A cikk szerzői: Nagy Elek, MKIK elnök | Pintér-Péntek Imre, MKIK általános alelnök | Balog Ádám, MKIK gazdaságfejlesztésért felelős alelnök
