E-demokrácia, és ami nincs mögötte

„„Az emberiség történetében most először van lehetőségünk arra, hogy egyszerre embertársaink millióival kommunikáljunk, és megvitassuk a nemzet problémáit és ügyeit.”
Herbert Hoover

Előadásomban azt a kérdést szeretném körbejárni, hogy miközben az internetre egyértelműen úgy tekintünk, mint a szabad véleménynyilvánítás, az uralommentes kommunikáció és a nyilvánosság egy kiváló lehetőségére, az e-demokrácia eszközök, a széles értelembe vett participáció lehetőségei még mindig nem terjedtek el, azokkal sem az állam, a közigazgatás, sem a civil társadalom nem él a lehetőségeknek megfelelő mértékben. Miért nem használjuk ki jobban a hálózati társadalmak tömegeiben rejlő bölcsességet, miért nem jött már el a közvetlen demokrácia Kánaánja? Milyen jó példák léteznek már a nyitott kormányzásra, és milyen tapasztalattal szolgálnak ezek?

A fenti Hoover idézet a rádió kapcsán hangzott el a ‘20-as évek végén, de nagyon sok ehhez hasonló, lelkes megnyilatkozást lehet felsorolni. Minden technológiai újítás magával hozta az eufórikus, utópisztikus változás ígéretét. A telefon, a rádió, a televízió, a videó felvevő stb. révén mindig felragyogott egy interaktívabb, ezáltal pedig egy demokratikusabb, igazságosabb társadalom képe. A telefon feltalálásával azonnal elindultak különböző tartalomszolgáltatások: például a „zárt láncú operahallgatás”, vagy a Puskás fivérek telefonhírmondó szolgáltatása, amely napi 12 órán keresztül híreket, zenét, „teledrámát” kínált. Az 1970-es években a házi videók és kamerák révén azt gondolták, hogy vége a televíziónak, a mozinak, hiszen mindenki maga készítheti el saját filmjét. A kábeltelevíziók megjelenésével megszületett a „teledemokrácia” elképzelés, mely szerint a döntéshozatali folyamatok immár elvihetők egészen az otthonokba. Az 1980-as években a világot jó 10-15 évvel megelőzve a franciák kiépítették saját intranet hálózatukat, a Minitelt, amely akkoriban a világ legnagyobb e-mail hálózata volt. Az adatforgalom túlnyomó többségét – a ma virtuális közösségképzőként tekintett – valós-idejű levelezések, chat-line beszélgetések, játékok, üzenőfal-szolgáltatások tették ki. A technológia társas/közösségi elemei, lehetőségei azonnal megjelentek, terek adva az „e-demokrácia” határtalan lehetőségeinek, mely előtt úgy tűnt, csak technológia akadályok voltak.

Az internet elterjedésével a ’90-es években újabb optimista hullám söpört végig az internet-alapú virtuális nyilvánossággal és e-demokrácia víziókkal kapcsolatban. Úgy tűnt, a közvetlen demokrácia technológiai feltételei adottak, vagy rövid időn belül adottak lesznek, így a cyber-optimisták a képviseleti demokrácia eltűnését és a közvetlen e-demokrácia létrejöttét jósolják.
Ezekből szinte semmit nem láttunk, tapasztaltunk a hétköznapokban, de jött az újabb hullám a Twitter, Facebook, YouTube, a Wiki-k és az egész blogoszféra megjelenésével, amely a felhasználókat és az általuk generált tartalmat helyezte a digitális világ középpontjába, így a közvetlen demokrácia kialakításának reménye ismét fellángolt.

Amellett, hogy számos remek példán keresztül megpróbálom bemutatni a nyitott, kollaboratív kormányzásban, a nyitott adatokban, a crowdsourcing eszközökben rejlő lehetőségeket, mégis amellett érvelek, hogy veszélyes téveszme lehet az „internet-centralizmus”, a technológiai determinizmus, illetve annak kritika nélküli elfogadása, hogy az internet is olyan „interperszonális ragasztóvá” tud válni, amely képes összetartani a társadalmat.

A technika ilyen mértékű szocializálásának folyamata felveti azt az igényt, hogy találjuk meg az emberi és nem emberi dimenziók, azaz más szavakkal, a mérnöki és a társadalomtudományi munka kiegyensúlyozott arányát, helyezzük vissza a technika fejlődését a társadalomtudományos gondolkodásba, illetve helyezzük vissza a mérnöki gondolkodásba a társadalomtudományokat. ”

Forrás:
E-demokrácia, és ami nincs mögötte; Molnár Szilárd; HTE Infokom 2012 konferencia, Mátraháza; 2012. október 10-12.
Prezentáció letöltése (pdf)