„Magyarország a rendszerváltást megelőző években az egészségfejlesztés úttörői közé tartozott, ezt a szerepét azonban fokozatosan elvesztette. E folyamatot elemzők még nem vizsgálták, ezért tartottam indokoltnak, hogy a jogszabályok, dokumentumok és a szakirodalom, továbbá az egészségfejlesztés kilenc, egykor fontos szereplőjével készített interjú alapján próbáljam feltárni az egészségfejlesztés peremre szorulásának okait.
Kiinduló hipotézisem az volt, hogy az egészségfejlesztés megítélése, s ennek megfelelően gyakorlata a vizsgált időszak nagy részében nem felelt meg a globális kihívásoknak, legfeljebb csupán rövid periódusokban (1986–1989, 2001–2003) közelített a nemzetközi elvárásokhoz. A kuratív medicina politikai lobbiereje mindig erősebb volt, mint az egészségfejlesztőké, ezért kormány- és miniszteri egészségügyi programokban rendre az ellátás fejlesztése, reformja állt a középpontban.
Az irodalmi áttekintés és az interjúk igazolták feltételezésemet. Beigazolódott, hogy – néhány kivételtől eltekintve – Magyarországon még az egészségfejlesztés esetében sem fér bele a politikai kultúrába a kontinuitás, ezért az ilyen stratégiákat és projekteket a miniszter- és kormányváltások általában megsínylették. A civil világ fejletlen, működése költségvetési juttatásoktól függ. Az orvosvezetők által uralt egészségügyi kormányzatok társadalompolitikai érzékenysége többnyire csekély, s makrogazdasági és szociális ismereteik is szerények.
Közel 30 évvel a népegészségügyben fordulatot jelentő Ottawai Karta megalkotása után úgy tűnik, a magyar egészségpolitika nem tudta valóra váltani esélyeit az egészségfejlesztésben. Pedig 1987 és 2002 között öt egészségfejlesztési stratégia készült el, közülük három jutott el a kormány jóváhagyásáig, de a pénzügyi források megteremtése ezen időszakokban sem sikerült. Még a 2003-ban parlamenti szentesítést nyert hosszú távú program végrehajtásában is jórészt magára maradt a szaktárca, s nem tudta hadra fogni a minisztériumok, önkormányzatok, önkéntes csoportok és vállalkozások sokaságát – az egészség érdekében.
Az értekezés fő tanulsága, hogy az Ottawai Karta máig érvényes stratégiai pilléreket jelöl ki hazánk számára is, az Észak–Karéliai Projekt módszerei, akciói pedig a siker esélyével megvalósítható egészségfejlesztés irányaira adnak mintát Magyarországnak. Ennek követéséhez azonban az elkötelezettség mellett növekvő gazdaság és politikai stabilitás is szükséges.”
Forrás:
Az egészségfejlesztés három évtizede Magyarországon a globális kihívások és a politikai változások tükrében; Kökény Mihály; Debreceni Egyetem, Egészségtudományok Doktori Iskola; 2015. október 29. (pdf)
