„Mario Draghi, korábbi olasz miniszterelnök, az Európai Központi Bank korábbi elnöke, jelenleg mint az Európai Bizottság elnökének különleges tanácsadója, tavaly azt a feladatot kapta, hogy a készítsen jelentést az Uniót fenyegető versenyképességi kihívásokról és tegyen javaslatokat azok kezelésére. Noha a jelentésnek már tavasszal el kellett volna készülnie, az a mai napig sincs meg. Mi állhat a háttérben és mit tudunk Draghi úr munkálkodásának eddigi eredményéről?
Európa versenyképessége nem játék. Noha egy ideje már mindenki számára, aki kicsit is követi a világpolitikai és világgazdasági folyamatokat, világos, hogy az Európai Unió versenyképessége romlik, s elmarad mind nyugati, mind keleti vetélytársaiéitól, az egyelőre nem látszik, hogy a közösség miként kíván úrrá lenni a nehézségeken.
Az Európai Bizottság felkért ugyan szakértőket arra, hogy elemezzék az európai gazdasági helyzetet, a tanulmányok közül egyelőre csak a belső piaccal kapcsolatos helyzetet tárgyaló Letta-jelentés látott napvilágot, míg a Mario Draghi-féle anyagra, első látásra nehezen érthető módon, továbbra is várni kell. A versenyképességi kihívások kezelése, különösen a jelenlegi, bátran mondhatjuk, hogy a business-as-usual modell szerint nyilvánvalóan vesztes helyzetben, nem olyan kérdés, amelyet hosszasan el lehetne odázni. Kérdésként merül fel ezért, hogy hogy áll Draghi úr az anyag elkészítésével, s ha az esetleg készen van, mikor várhatjuk, hogy napvilágot is lát. Mindezt különös megvilágításba helyezi, hogy a magyar soros elnökség egyik, ráadásul horizontálisan értelmezett prioritása ugyancsak az európai versenyképesség helyreállítása, és még az ősz során egy Versenyképességi Paktum tető alá hozatala.
Noha a konkuráló szakmai anyagok ideális esetben alkalmasak lehetnek arra, hogy egymásra és egymás színvonalára ösztönzőleg hassanak, ebben az esetben, a Bizottság által megrendelt tanulmány késedelme egyrészről a nemzetközi gazdasági helyzet adottságai, másrészt az magyar elnökség féléves volta miatt inkább úgy tűnik, hogy hátráltatni tudja a magyar elnökségi programpont megvalósítását. Nem arról van csak szó tehát, hogy mi áll majd a tanulmányban, hanem arról is, hogy mikor kerül az nyilvánosságra. Könnyű belátni, hogy az EU intézményei a jelentés megjelentetéséig, sőt annak alapos és részletes megtárgyalásáig várhatóan nehezen fognak beleegyezni a magyar kezdeményezésű Versenyképességi Paktum elfogadásába. Egyszerűen fogalmazva: a Draghi-jelentés késedelme Európának és a magyar elnökségnek is árt. Mi állhat a háttérben?
Amit tudunk, az egyelőre annyi, hogy a jelentés várhatóan fajsúlyos megállapításokat fog tartalmazni: Draghi úr idén februárban egy gazdasági és pénzügyminiszteri ülés alkalmával bejelentette, hogy az EU-nak sürgősen szüksége lesz pótlólagos források bevonására, mégpedig több, mint 500 milliárd euró összegben. Ez a nagyságrend, csak az összehasonlítás kedvéért, hozzávetőleg két és félszerese a teljes magyar éves GDP-nek.
Draghi úr az Szociális Jogok Európai Pillére konferencián áprilisban Brüsszelben tartott ugyan előadást a jelentés várható tartalmáról, méghozzá egy sokat sejtető „Radikális változásra van szükség” (egészen pontosan: „Radikális változás – az amire szükség van”) címmel. Előadásában elmondta, hogy Európa helytelen fókusszal működik: a versenytársakat a tagállamok egymás között keresték, még olyan alapvető iparágakban is, mint az energia vagy a védelmi szektor, miközben nem figyeltek harmadik országok cselekvésére eléggé. Megállapítása szerint a külső vetélytársak, nevesítve Kínát és az Egyesült Államokat is, nem fogadják el a szabályalapú világrendet, és olyan gazdaságpolitikát folytatnak, amely függővé teszi Európát tőlük. Elmondta továbbá, hogy a világ 50 vezető technológiai vállalata között mindössze 4 európai található, s az EU-nak (a Bizottság minden erőfeszítése ellenére (sic!)) ma sincsen egységes iparpolitikai víziója, és beismerte, hogy a játéktér erősen lejt a versenytársak irányába mind a szabályozást, mind az állami támogatásokat, mind a kereskedelempolitikát tekintve.
Rögzítette, hogy az EU zöld átállását úgy kellene megvalósítani, hogy az ellátási láncokban a függőséget nem növeljük. Draghi szerint Európa versenyképességi hátrányának oka, hogy mind döntéshozatali, mind szabályozási szempontból a „tegnap világában” ragadt, miközben versenytársai a mában élnek, illetve, hogy az Unió nem rendelkezik stratégiával saját iparának védelmére. Az előadásban elmondta, hogy véleménye szerint az egész európai gazdaságot át kell alakítani. Előrevetíti, hogy a jelentésben tíz különböző ipari szektorra fog fókuszálni, amelyeket a versenyképesség szempontjából a legfontosabbnak tart, s a szakpolitikai beavatkozásoknak három irányát vázolta fel: egyrészt a méretgazdaságossági hatások kiaknázásának fontosságát – ami európai szinten szervezett ipar képét vetíti előre. Ezzel kapcsolatban megemlítette a védelmi ipar és beszerzések fragmentáltságának problémáját, amelyen mindenképpen változtatást javasol. Ugyanígy hangsúlyozta a telekommunikációs szektor jobb megszervezésének fontosságát is.
A második szál a közjavak, így például a teljesen összekötött energetikai hálózatok fontossága. Ezeket szükséges azonosítani, majd a finanszírozásukhoz meg kell találni a megfelelő pénzügyi feltételeket – Draghi javaslata szerint egyrészt közforrásból, másrészt a magánpiacról (ld. a Tőkepiaci Unió elmélyítésének ötletét). Végül az előadásban említett utolsó szál az ellátásbiztonság garantálásának fontossága. Ezzel kapcsolatban Draghi kiemelte, hogy alapvető jelentőségű biztosítani, hogy az európai gazdaság ne függjön megbízhatatlan partnerektől. Ez utóbbi gondolat óvatos egyensúlyozást és nagy vitákat vetít előre a „blokkosodás” és a „konnektivitás” koncepcióinak támogatói között, felveti továbbá azt a – nem egykönnyen megválaszolható – kérdést, hogy ki és mi alapján minősít majd az EU „nem megbízható partnernek”, illetve, hogy az európai iparpolitikai képes-e rapid fordulatokra abban az esetben, ha valamely fontos partner menet közben, később ilyenné „válik”.
Előadását azzal zárta, hogy egy olyan Európára van szükség, amely eddig még nem létezett, azzal, hogy bár előrevetítette a Szerződések módosításának szükségességét is, úgy vélekedett, hogy nem várhatunk az uniós koordinációval addig sem, amíg ez megtörténik.
A fentieket továbbgondolva éppen egy hónapja, Spanyolországban tartott újabb előadást a tárgykörben. Előadását azzal kezdte, hogy rögzítette, hogy az európai szociális berendezkedés és a javak újraelosztásának modellje nem képezheti vita tárgyát – azaz a szociális piacgazdaságot fenn kívánja tartani – már ami a juttatási oldalt illeti. A kérdés, hogy hogyan lehet az ehhez szükséges gazdasági feltételeket megteremteni. Rögzítette, hogy Európa termelékenysége növekedésének üteme jó ideje csökken. Mindez jelentős részben a technológia szektor, illetve a legutóbbi időkben az AI szektor lemaradásának következménye. A lemaradás ledolgozásához Draghi legfontosabbnak az energiaárak csökkentését látja – megállapítva, hogy az amerikai versenytársak számára fele-harmada áron áll rendelkezésre villamos energia. A másik jelentős hátrányként a kutatás-fejlesztés és az azzal kapcsolatos befektetések jelentős elmaradottságát azonosította – erre megoldásként Draghi európai szintű K+F politikát javasolt, amelyet az európai versenypolitikának (ügyelve azonban a túlzott piaci koncentráció elkerülésére) és az oktatáspolitikának (utalva az Unión kívül magasan képzett munkaerő Unióba csábításának fontosságára) támogatni kell. Koncentráltabb és koordináltabb K+F politikát kell szerinte ezen felül folytatni a jövőben (felhozza, hogy jelenleg az Unióban ilyen célra elköltött források mindössze egy tizedének hovafordításáról dönt maga az Unió, amelyet növelni kell).
Az előadásban ismételten és még határozottabban kiállt a kettős transzformáció (ti. a zöld és a digitális) magánforrásokból történő finanszírozásának fontossága mellett, hozzátéve, hogy a bankrendszer jelenlegi formájában ezt nem lesz képes biztosítani. Megjegyzem, hogy ez feltehetőleg azt jelenti, hogy a fentebb már jelzett irdatlan finanszírozási szükséglet előteremtésének terhét az európai politika nem szeretné (és nem is tudja) közvetlenül magára húzni, hanem inkább szabályozói módszerekkel igyekezne ezeket a projekteket vonzóvá tenni a magánpiaci befektetők számára. Ezt elsősorban pénzügyi termékek (kötvények) megteremtésével, illetve a kockázati tőke intenzív bevonásával látja megvalósíthatónak. Nagy kérdés, hogy az európai pénzügyi kultúra ezen eszközök kihasználásához elég fejlett-e, illetve hogyan tehető kellően alkalmassá.
Draghi – elismerve a világszinten rohamtempóban zajló geopolitikai átrendeződést – szerint az első lépés, hogy a tagállamok, közösen meg tudjanak állapodni abban, mit tekintetnek geopolitikai veszélynek – azaz javarészt abban, kit nem tekintenek megbízható kereskedelmi partnernek a jövőben. Mivel ez nem is olyan burkoltan elsősorban Kínát (és természetesen Oroszországot) takarja, nagy kérdés, hogy mit tervez Draghi az ilyen partnerrel már futó, illetve a jövőben elindítani tervezett projektekkel (ld. Övezet és Út kezdeményezés). Ezt követően egy európai szintű közös külgazdaság-politikát javasol kialakítani, amelyet minden tagállamnak követnie kell, s amely kiterjedne mind a közvetlen tőkebefektetésekre, mind a preferenciális kereskedelmi megállapodásokra.
Nyíltan kimondja, hogy olyan, koordinált közbeszerzései politikát kell folytatni a jövőben, amely előnyben részesíti az európai termékeket és szolgálatatásokat a harmadik országokkal érkezőkkel szemben. S ezzel meg is érkeztünk a nyílt piacvédelemhez, noha Draghi – mintegy kimentve magát ez alól – gyorsan leszögezte, hogy nem protekcionizmust javasol, de Európa nem nézheti tétlenül, hogy versenytársai egyoldalúan, az EU-ra tekintet nélkül cselekszenek – amivel nehéz nem egyetérteni.
Elmondta, hogy bár a legjobb lenne visszatérni ehhez a világrendhez, jelenleg nem úgy tűnik, hogy Európa versenytársai ebben partnerek lennének. Végül, hangsúlyozta, hogy a vámpolitika eszköze is rendelkezésre áll ahhoz, hogy Európa távol tudja tartani a harmadik országokból származó, költségszerkezetük miatt (vagy más okból) a belső piacon előállítottnál akár lényegesen olcsóbb termékeket. Megjegyzem, ennek az eszköznek a használata (többek között) a kínai akkumulátor- és elektromos meghajtású autókkal szemben kivett vámok használatával megkezdődött, s nem is maradt, illetve fog maradni válasz nélkül Kína részéről sem.
A problémák tehát számosak, s jelentés – minden előzetes jel és várakozás szerint – az eddigi eredmények tekintetében nem egy dicshimnusz lesz, valamint nehéz és keserű a megoldási javaslatokat illetően. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy kitaláljuk, hogy az EP választásokat, majd az uniós csúcsvezetői posztokért folytatott küzdelem végleges befejezését megelőzően miért nem szorgalmazta von der Leyen a tanulmány nyilvánosságra hozatalát: az EU elmúlt években láthatólag sokkal inkább belecsúszott a problémába, semmint, hogy annak megoldása érdekében tett volna hathatós és eredményes lépéseket.
Az bizonyosnak látszik, hogy a „Föderális Európa” és a „Nemzetek Európája” koncepciók egymásnak feszülése nem pusztán politikai-ideológiai, hanem szakpolitikai szinten is markánsan megjelenik. Nagy kérdés, hogy a jelentés nyilvánosságra hozatalát követően, még ha a versenyképességet hátráltató okokban és tényezőkben egyetértés is mutatkozik, az európai szintű politikai szereplők, elsősorban a tagállamok, de az intézmények nem kevésbé, miként, és milyen irányba igyekeznek majd kialakítani a versenyképességgel kapcsolatos cselekvési tervet.
Egy biztos: a megoldásnak mielőbb neki kellene kezdeni, ha nem akarjuk, hogy Európa végképp a „tegnap világában” maradjon.”
Forrás:
Versenyképességre várva; Mernyei Ákos Péter; Öt perc Európa blog, Ludovika.hu; 2024. július 15.
Lásd még:
Draghi’s EU competitiveness plan set to be delayed until September; Giovanna Faggionato; Politico; 2024. július 12.
Mario Draghi: An Industrial Strategy For Europe; Groupe d’études géopolitiques; 2024. július 14.
Mario Draghi: Radical Change—Is What Is Needed; Groupe d’études géopolitiques; 2024. április 16.
