„A munkaerő-megtakarítást szolgáló technológiák, mint például a mesterséges intelligencia bevezetése csökkenti a munkavállalókhoz jutó jövedelem százalékos arányát. Branko Milanović arra adott javaslatokat, miképp lehet megelőzni, hogy ezek ne növeljék tovább a jövedelmi egyenlőtlenségeket.
A nemzetközileg elismert amerikai–szerb közgazdász arra figyelmeztet, hogy az új technológiák – különösen az MI – koncentráltan hasznosulnak: kevesek birtokolják, fejlesztik és profitálnak belőle. Ez a „győztes mindent visz” logika azonban tovább növeli a jövedelmi különbségeket. Az új technológia – mint az ipari forradalom óta mindegyik fejlesztés – célja az emberi munkaerő gépekkel való helyettesítése. Ebben az értelemben a mesterséges intelligencia nem különbözik az 1820-as években a pamutiparban bevezetett önműködő gépektől: felváltja az emberi munkát, bár ma már magasabb szintű emberi készségekkel teszi ezt.
Csakhogy az elosztás szempontjából a probléma az, hogy a munkaerő tőkével való helyettesítésével a nemzeti jövedelem nagyobb része a tőkéhez fog megérkezni. Ez azt jelenti, hogy a vállalkozók, az új gépek feltalálói és az ilyen új technológiákba befektetők aránytalanul többet profitálnak. A befektetők definíció szerint olyan tőkések, akik a jövedelemeloszlás legfelső rétegeihez tartoznak, így a tőkearány bővülése szükségszerűen a teljes jövedelmi egyenlőtlenség növekedéséhez vezet.
Ez felveti a kérdést: milyen politikákat kellene alkalmazni ezek megállítására vagy mérséklésére? Milanović három lehetséges megoldást javasol. Szélesebb tulajdonosi részvétel a technológiai vállalatokban (pl. részvényjuttatások, közösségi tulajdon vagy akár az állami tulajdon növelése a támogatások fejében). Javasolja a nyereségek progresszív megadóztatását, különösen a digitális monopóliumok esetében, valamint korlátozna bizonyos technológiákat, ha azok társadalmilag károsak vagy túlzottan koncentrálják a hatalmat (pl. arcfelismerés, deepfake), sőt akár be is tiltana néhány új pénzügyi tevékenységet, amelyek jövedelmet termelnek a résztvevők számára, de „közvetlenül nem produktívak”.
A tőke tulajdonjogának eloszlása
A tőke rendkívül erősen koncentrált. Az alábbi ábra azt mutatja, hogy a fejlett és közepes jövedelmű gazdaságokban a háztartások átlagosan 77 százaléka nulla vagy közel nulla (a „közel nulla” kifejezés évi 100 dollárt jelent fejenként) készpénzjövedelemmel részesül a tőkéből. Meg kell jegyezni, hogy a tőke itt csak azt a pénzügyi vagy termelő tőkét foglalja magában, amely készpénzjövedelmet termel a tulajdonosa számára. Ez nem ugyanaz, mint a háztartási vagyon, amelyben benne vannak a saját használatú lakások, ékszerek, festmények, bútorok stb.
A legnagyobb tőkejövedelmű ország, azaz ahol a legalacsonyabb a „nulla tőkéjű háztartások” aránya, Norvégia, Dél-Korea és (érdekes módon) Kína. Mégis, a háztartások körülbelül fele ezeken a helyeken nem kap tőkejövedelmet. Az Egyesült Államokban ez az arány majdnem 60 százalék, más fejlett országokban pedig meghaladja a 70-et.
Milanović abban látja a mesterséges intelligenciával kapcsolatos problémát, hogy ha ilyen kevés embernek van pénzügyi és termelési tőkéje, akkor a technológia növekvő jelentősége azokhoz fog hozzátartozni, akik már vannak tőkeeszközei, ezért tovább erősíti a már amúgy is gazdagokat és növeli az egyenlőtlenséget.
Hogyan lehet elosztani a tőketulajdont?
A kérdéssel már korábban is foglalkoztak, ám kevés eredménnyel. Margaret Thatcher annak idején „népi kapitalizmusról” beszélt, ami többnyire a tanácsi lakások privatizációjához vezetett. Az Egyesült Államokban az alkalmazotti részvénytulajdonosi tervek (ESOP) egy másik módja volt a tulajdonlás munkavállalóknál való terjedésének elősegítésére. Ezek az eredmények szintén szerények voltak (vélhetően fiskálisan nem ösztönözték kellően). Valójában nincs nyilvánvaló oka annak, hogy a vezérigazgatókat miért lehet vállalati részvényekben fizetni, a munkavállalókat pedig miért nem.
Egyes országokban magánnyugdíjalapokat használtak, nemcsak a fiskálisan fenntarthatatlan meghatározott juttatású rendszerek megszüntetésére, hanem a tőkéből származó jövedelem elosztására is. A fenti grafikonon például az Egyesült Királyságban a „nullák” aránya 84 százalékról 79-re csökken, ha a magánnyugdíjakból származó jövedelmet is figyelembe vesszük.
Mindezek a módszerek célja, hogy bizonyos tőketulajdonlást több emberhez juttassanak el, ezáltal mérsékeljék a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedését, amely szinte automatikusan következne az új technológiák, köztük a mesterséges intelligencia szélesebb körű alkalmazásából.
Fizessenek a gazdagok!
Egy másik, meglehetősen nyilvánvaló módja a tőkéből származó növekvő egyenlőtlenség megfékezésének, az adóztatás. Ezt gyakran az egyetlen megoldásnak tekintik, de Milanovic leszögezi, hogy ez csak egyalternatíva a sok közül, hiszen nem minden problémát lehet adóztatással megoldani. A tőkejövedelmeket például az Egyesült Államokban paradox módon alacsonyabb adókulcsok terhelik, mint a hasonló munkajövedelmeket: például az évi 100 ezer dollár alatti munkajövedelmek marginális adókulcsa 24 százalék, szemben a tőkejövedelmek 15 százalékával. A 400 ezer dollár feletti bérek esetében a különbség még nagyobb: 35 vs. 15 százalék. Azaz rengeteg lehetőség van az adók emelésére, csak kérdés, hogy ezek mennyire hatékonyak és miképp hatnak a gazdaságra.
Állami tulajdon
Milanović szerint egy másik módszer, amely sok szempontból egyenértékű az adóztatással, az explicit kormányzati tulajdonlás az új technológiákban vagy innovációkban, amelyben az állami finanszírozás fontos szerepet játszik – vagyis valójában a kormányzat lehet az „angyalbefektető”. Az ilyen hozzájárulások gyakran elismerés nélkül maradnak, amire számos példát találunk a szilícium-völgyi vállalatok esetében. A közgazdász úgy véli, a kormányoknak nem szabad félniük érvényesíteni a jogaikat a tőkejövedelem-áramlások egy részére. Az amerikai kabinet döntése, hogy jelentős részesedést szerezzen az Intelben, ebből a szempontból is értékelhető. Az ilyen explicit kormányzati tulajdonlás még könnyebben igazolható az olyan országokban, mint Kína, ahol a kabinet közvetlen és közvetett szerepe még nagyobb az innováció elősegítésében.
Tiltsanak be néhány káros új technológiát
A szakember nem tart attól a megoldástól sem, hogy az új technológiák terén az egyenlőtlenségek súlyosbításának megakadályozása érdekében tiltsanak be néhány spekulatív jellegű tevékenységet, amely közvetlenül „nem produktív”. Ez a legnehezebb és legradikálisabb módja a probléma kezelésének – rendkívül óvatosan kell alkalmazni, de nem szabad kizárni. Ugyanis nehéz meghatározni, hogy mi számít „nem produktív” tevékenységnek a közgazdaságtanban. Elméletileg minden tevékenység, és így az ebből származó jövedelem is indokolt, amely a gazdasági szereplők közötti önkéntes tranzakciókon alapul. A gyakorlatban azonban vannak korlátok. A kábítószer- vagy fegyverkereskedelem sok országban tilos, még akkor is, ha mindkettő határozottan a gazdasági szereplők között önkéntesen zajló tevékenység.
Az új technológiáknál úgy tűnik, hogy vannak olyan tevékenységek (a kriptovalutákhoz és általában a pénzügyi spekulációhoz kapcsolódóan), amelyek egyetlen célja a spekuláció. Nem növelik az áruk vagy szolgáltatások mennyiségét, és nem is javítják nyilvánvalóan az erőforrások elosztását. Sok ilyen inkább a szerencsejátékhoz hasonlít: egyeseket gazdaggá tesz, míg sokakat elszegényít. Minél nagyobb a várható lottónyeremény, annál több a vesztes. A tiltások lehetőségét nem szabad kihagyni, azonban e tekintetben körültekintőnek kell lenni, és csak szélsőséges esetekben, amikor például az adózás nehézkes, a tevékenység „káros” vagy éppen negatív externáliákkal teli ahhoz, hogy a tiltása igazolható legyen.
A közgazdász hangsúlyozza, hogy a technológiai fejlődés politikai döntések tárgya, az egyes államoknak aktívan kell szabályozniuk, hogy a technológiai fejlődés ne mélyítse tovább a társadalmi szakadékokat. Úgy véli, az általa felsorolt intézkedések akkor lehetnek hatékonyak, ha a kormányzat e lépéseket egyidejűleg, bár eltérő arányokban és különböző időpontokban alkalmazza. Ekkor van esélye arra, hogy az egyenlőtlenség növekedését elfogadható keretek között tartja, miközben nem gátolja az innovációt és az új technológiák bevezetését.
Ami hiányzik Milanović érveléséből
Miközben helyesen mutat rá arra, hogy az új technológiák – különösen az MI – hajlamosak a jövedelmek és erőforrások koncentrálására, érdemes figyelembe venni a negyedik ipari forradalom egy kevésbé hangsúlyozott aspektusát is: a decentralizált, egyedi termelés lehetőségét. A 3D-nyomtatás, a digitális gyártás, a platformalapú értékesítés és a nyílt forráskódú fejlesztések révén ma már olyan eszközök állnak rendelkezésre, amelyek lehetővé teszik az egyének és kisvállalkozások számára, hogy alacsony belépési költséggel akár globális piacokon is versenyképes termékeket hozzanak létre. Vagyis az új technológiák nem csupán a tömegtermelés hatékonyságát növelik, hanem lehetőséget teremtenek a gazdasági decentralizációra is.
Ez a „tömeges testreszabás” (mass customization) nemcsak a fogyasztói igényekhez való rugalmas alkalmazkodást teszi lehetővé, hanem egy új típusú gazdasági részvételt is, amely csökkentheti a technológiai egyenlőtlenségek mélyülését. A kérdés tehát nem csupán az, hogy a technológia önmagában növeli-e az egyenlőtlenséget, hanem az is, hogy milyen intézményi, oktatási és szabályozási környezet képes felszabadítani annak demokratizáló potenciálját. Potenciálisan csökkenthetők az egyenlőtlenségek azzal is, ha a technológiához való hozzáférés széles körű, az oktatás alkalmazkodik az új készségekhez és a szabályozás védi a kis szereplőket a platformmonopóliumokkal szemben.
Ez a folyamat párhuzamba állítható azzal a mezőgazdaságban zajló vitával, amely a nagyüzemi tömegtermelés és a „Kertmagyarország” víziója között húzódik. Míg az előbbi a méretgazdaságosságra és a globális piacokra épít, az utóbbi a helyi, fenntartható, emberléptékű gazdálkodást helyezi előtérbe – még ha ez utóbbi nincs igazán kidolgozva, átgondolva.
A szakértő számos megállapításával egyet lehet érteni, de a kérdés nem csupán az, hogy a technológia milyen irányba hat, hanem az is, hogyan lehet a technológiai fejlődést az emberi lépték és a közösségi jólét szolgálatába állítani.
Maga a Kertmagyarország víziója egy nehéz korban született, értelmiségi körökben máig él, de a kidolgozatlansága miatt csak egy idealisztikus elképzelésnek tűnik. Hasonló sürgető feladat lenne a negyedik ipari forradalom korszakában a lokális techgazdaság koncepciójának kidolgozása, amit nevezhetünk mikroinnovatívgazdaságnak vagy akár digitálismanufaktúra-modellnek is, ahol a kreatív mikrotermelésben részt vevő „digiparosaink” is megtalálják a fejlődésükhöz szükséges modellt.”
Forrás:
Milanović: Ne hagyjuk, hogy az MI csak a gazdagokat gazdagítsa; Matus Tibor; Makronóm; 2025. október 7.
