„Napjainkban a helyi önkormányzatok szerepe felértékelődőben van. A helyi közszolgáltatások mennyisége és minősége a globalizáció folyamatai eredményeképpen gyengülő társadalmi kohézió fenntartásában és a gazdasági, különösen a telephelyi versenyképesség biztosításában egyre fontosabb szerepet játszik.
A magyar helyi önkormányzati rendszer közelmúltbeli átalakításával lényeges elmozdulás történt a közfeladatok ellátásának kormányzati szintek közötti megosztásában. Az 1990-ben létrejött „magyar modellnek” nevezett, sok tekintetben túlzott, mondhatni szubszidiaritás nélküli decentralizációt a „neo-weberiánus” állam koncepciójára hivatkozva lényegében a szubszidiaritást kevéssé érvényesítő dekoncentráció váltotta fel. E folyamatok hatását összességében mind a társadalmi kohézió alakulása, mind a versenyképesség szempontjából kockázatosnak tartjuk.
A két legtöbb költségvetési forrást igénylő korábbi önkormányzati feladatot (közoktatás és egészségügy) az állam magához vonta. Úgy gondolom, hogy a gyógyító ágazat méretgazdaságossági sajátosságai ezt indokolják is, míg a közoktatási ágazaté nem. Ráadásul a feladatelhatárolásban maradtak „szürke zónák”. Az egészségügyben a városi szakorvosi intézmények, a közoktatásban az infrastruktúra-fenntartás maradt önkormányzati feladat. A korábbi önkormányzati középszint (megye) lényegében kiüresedett. Az egyetlen érdemi feladat, ami itt maradt – meglepő módon – a területfejlesztés. A megyék azonban sem méretük, sem az EU jelenlegi fejlesztési forrásallokációs rendszere (amely a fejlesztési régiót tekinti „kályhának”) miatt nem alkalmasak erre a feladatra, arról az „apróságról” nem is szólva, hogy önálló bevételi forrásuk nincs is.
A feladatellátás központosításával egy időben egy gyökeresen új, a diszkrecionális elemek dominanciáján nyugvó önkormányzati pénzügyi rendszer körvonalai rajzolódnak ki. A feladat- centralizációval párhuzamosan a helyhatóságok ösztönzési viszonyait gyökeresen megváltoztató támogatási rendszer van kialakulóban és az állami adósságátvállalás üzenete is elgondolkodtató. Látni kell, hogy a költségvetési mozgástér szűk keretei között nagyon fontos (volna) olyan pénzügyi rendszer, amely az önkormányzatokat a felelős, a saját erőforrásaikat feltáró és a helyi szükségletek kielégítését szolgáló megoldások irányába ösztönzi. A kirajzolódó finanszírozási modell ugyanis tovább erősíti a korábbi rendszer működésének második periódusára jellemző „ahogy lesz, úgy lesz” önkormányzati magatartást. A kis, forráshiányos önkormányzatok konszolidációja („tiszta lap”) indokolt, bár a teljes megoldás e forráshiány újratermelődését megakadályozó finanszírozási rendszer volna. A nagy adósok kimentése – a megyék esetében az adósság vagyon csere, a nagy önkormányzatok esetében az adósság meghatározott részének átvállalása – azt üzeni, hogy a prudens gazdálkodást a kormány nem tekinti értéknek. A hitelfelvétel egyedi engedélyezése sem tartozik a jó ösztönzési módszerek közé. A diszkrecionális pénzügyi beavatkozás elérte az önkormányzati szektor gazdasági társasági formában működő szolgáltatóit is. Az önkormányzati tulajdonú társaságok működésében bőven van változtatni való, de a rezsicsökkentés kapcsán alkalmazott beavatkozás ez esetben sem a jobb gazdálkodást ösztönzi.
Az önkormányzati gazdálkodási rendszerben bekövetkezett változtatások tehát nem a működési eredményesség irányába mutatnak. Az ország versenyképessége szempontjából pedig kulcskérdés a társadalmi kohézió erősítése, a foglalkoztatottság érdemi növelése, amelynek egyik kulcsfontosságú forrása lehet(ne) az EU források megfelelő abszorpciója. Mindezen célok megvalósulásának megkerülhetetlen tényezője a helyi önkormányzati rendszer. Detroit csődje, a martfűi szemétszállítási skandalum, a két földrajzilag távol eső város példája egyaránt üzeni, hogy a helyi közfeladat ellátásban fellépő zavarok hatásai – hosszú távon – messze túlmutatnak a településhatárokon.
A szerző a BGF intézetvezető egyetemi tanára.”
Forrás:
Detroit és Martfű üzenete; Vigvári András; Világgazdaság; 2013. augusztus 26.
