„Néhány napja, az Infopoverty kezdeményezés soros New York-i világtalálkozóján, amelyet a szegénység elleni harcban alkalmazandó infokommunikációs eszközöknek szenteltek, az Európai Bizottság Digitális Menetrendjéért felelős alelnöke, Neelie Kroes tartott előadást „Nyílt Internet az egész világ számára (An Open Internet for the whole world) címmel… A szöveg különleges élmény, senki ne mulasszon el kattintani!
A beszéd – az élőszó és a levegővételek ritmusához igazítva – egymás alá tördelt rövid tőmondatokból áll. Néha tárgyilagosak, néha közismert téziseket idéznek fel, néha emelkedettek. Összességében olyan hatást keltenek, mintha valaki az online világ áldásait kívánt volna örömódába foglalni:„digitálissá lesz minden európai, szegény és gazdag, városi és vidéki, férfi és nő” „every European digital – rich and poor, urban and rural, men and women”. (Felkészül: Schiller poéta és Beethoven komponista.) A beszéd lényege, egyetlen állításba sűrítve: az információtechnológia nagyszerű eszköz, hogy jobbá tegyük a világot.
Hú, mit fog kapni a következő hetekben Kroes asszony! A Nagy Odamondó, Jevgenyij Morozov már bizonyára köszörüli a klaviatúráját valahol a Nagy Víz túloldalán, Washingtonban. A „szétszakító zord erkölcs” képviselői az Öreg Kontinensen sem fognak majd másról beszélni, mint techno-optimizmusról, technológiai determinizmusról, képmutató, messianisztikus utopianizmusról, gyomorforgató cyber-romanticizmusról. Sokan fogják felidézni néhai Al Gore alelnököt, aki az egész világot körülölelő „információs szupersztráda” víziójával házalt – atyavilág! – már több mint húsz éve.
Akár még igazuk is lehet, Én azonban ebben a beszédben mást látok. Annak a felismerésnek a nyomatékosítását, hogy egy stratégiailag megkerülhetetlen területről van szó (political recognition is rising). Hogy tisztában kell lenni avval, hogyan függenek össze egymással a dolgok. A szélessávú hozzáférés növekedése mögött a GDP emelkedését, amögött pedig a jobb életminőséget kell látnunk, mind több emberét (Better lives for more people). Az oktatás forradalmasítását. Ha nemzeti léptékben gondolkodunk, akkor nem szabad a hozzáférésben korlátozott, vagy alacsony használati minőséggel jellemezhető társadalmi csoportokról elfeledkezni. Ha pedig világméretekben, akkor a nehéz helyzetben lévő fekete kontinensről és a Föld más nyomorgócairól (Then we can deliver the digital dream on every connected continent). Ne feledjük: az, hogy társadalomkutatóktól, informatikai lobbystáktól, civil szervezetektől már régóta hallunk hasonlókat, nem azonos avval, ahogyan a szólam a politikai döntéshozatal legfelsőbb szintjeiről zendül fel. Olyankor kit érdekel, ha a harsonát kicsit hamisnak érezzük?Köztudomású, hogy nem lehet sikeres információs társadalom politikát csinálni anélkül, hogy ne sorakoznának fel az információs kultúra erőltetett fejlesztése mellett a politikai elit meghatározó képviselői. Köztársasági elnökök, miniszterelnökök, véleményformáló, fajsúlyos közéleti szereplők. Mert a diskurzusból vélekedés, abból konstruált szemlélet, emebból meggyőződés, s végül határozott állásfoglalás és küldetéstudat fakad, elérkezve a döntés és a cselekvés-választás előszobájáig. Ahol efféle bajnokokat, „championokat” találunk (mint például Észtországban, amit legjobb gyakorlatként méltat a beszéd), ott van rá esély, hogy a közpolitika jövőképe is ebbe az irányba fordul, és átadja a stafétát a fejlesztéspolitikának.
És akkor szögezzük le. Hazánkban a rendszerváltás óta egyetlen vezető politikus lelkében sem lángolt fel efféle égi szikra, szent digitális öröm. Az utolsó, ilyesmire emlékeztető és szakmailag még autentikusnak is mondható megnyilatkozást 2002 tavaszán, a Kiscelli Kastélyban hallottam egy rendezvényen, Stumpf István akkori államminisztertől. (Bizony, már ennek is pontosan egy tucat esztendeje!). Másképpen: sem az Antall, sem a Boross, sem a Horn, sem az első és második Orbán, sem a Medgyessy, sem az első és második Gyurcsány, sem a Bajnai-kormány idején nem jelenítette meg a jövőképnek ezt az elemét magyar államférfi. Amikor majd néhány évtized múlva hazánk leszakadásának anatómiája lesz a tananyag a politológia szakokon, ezt a tényezőt, a bajnokok hiányát nem szabad majd kifelejteni a felsorolásból.
Ám nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a vezető politikusok érdektelensége ellenére számtalan helyen és közhivatalban történtek fontos lépések a magyar közigazgatás informatizálása és a magyar információs társadalom fejlesztése terén. A közelmúltban módomban állt két beszélgetésen részt venni, ahol az 1995-től 2010-ig tartó időszak e-közigazgatási szakemberei idézték fel hétköznapjaikat: hogyan és miért jöttek létre felelős szervezetek, hogyan váltották, cserélték egymást, hogyan emelkedett minisztériumi szintig a terület képviselete és onnan hogyan zuhant már-már láthatatlan divizionális mélységekbe. Ez volt a hőskor: alaprendszereket kellett megteremteni, számítógép-osztogatási programokkal felgyorsítani egyes szakmacsoportok digitális írástudóvá tételét. Jogalkotással támogatni az információs kultúra fejlődését. Stratégiát alkotni, azt lehetőség szerint végrehajtani. Csökkenteni az információs elmaradást, megteremteni az elektronikus ügyintézés, adózás peremfeltételeit, átállítani az elektronikus kommunikációra a közigazgatás nagy ellenállási potenciállal rendelkező gépezetét, végigvinni a folyamatokat a közoktatásban, az egészségügyben. Elkezdeni gazdálkodni az információvagyonnal.
Rövid idő alatt, döbbenetesen kedvezőtlen feltételek között, elkötelezett és felkészült szakemberek heroikus munkát végeztek minden politikai ciklusban. Érezték azt a felelősséget, amit az általuk képviselt terület jelentősége rótt rájuk. Igyekeztek megfelelni a kihívásnak. Néha nem sikerült a céltábla közepébe találniuk. Egyes fejlesztések felett elszállt az idő, sok beruházás írta viszonylag gyorsan nullára magát. Ritkán sikerült kiutat találni a politikai érdekek Szküllái és Kharübdiszei közül. A pártlogikából fakadó kényszerpályák, a szervezetszociológiai meghatározottságok, a felsővezetői közömbösség és felkészületlenség gyakorta vezetett zsákutcába és sötét sikátorokba. Összességében azonban e „középgárda” bajnokok híján is kiválóan teljesített, minőségi munkát végzett. A különböző helyekről verbuvált szakemberek nagyon sok személyes életidőt és energiát áldoztak arra, hogy előbbre vigyék a digitális kultúra ügyét. Minél távolabbról nézzük őket, annál kevésbé látjuk az elmaradt hasznokat, és annál inkább azt, ami maradandónak, sikeresnek mondható. Elmondásuk szerint ők is arra emlékeznek leginkább, mennyire felemelő volt akkor különböző digitális végvárakban szolgálni – még úgy is, hogy a történeteik vége módfelett hasonló: méltatlan módon nyelte el őket a leváltások, elbocsátások, leépítések, átszervezések, kiszervezések kiszámíthatatlan, de minimum négyévente (néha sűrűbben), konokul megérkező árhulláma.
Soha, senki nem köszönte meg nekik a munkájukat. Most, jobb híján és jelképesen, Neelie Kroes megtette. Képzeljük mellé, a kórusba mindazokat, akik csatlakoznak hozzá.”
Forrás:
A digitális álom poétája a magyar közszolgákhoz; Z. Karvalics László; IT Business; 2014. április 22.
An Open Internet for the whole world; Neelie Kroes; Európai Bizottság; SPEECH/14/321, 10/04/2014; 2014. április 10.
Infopoverty Programme
Infopoverty; Wikipédia
