gazdaságtársadalom

Mérik a mérhetetlent – a versenyképességi rangsorolás csapdáiról

Szerző: 2015. március 5.No Comments

„Az idei Oscar-átadás kommentelői között többen voltak, akik a Sráckor című film szerény eredményét – egy díjat nyert csupán az öt jelölésből – azzal magyarázták, hogy sem a zsűriző filmakadémia többségét adó színészek, sem az amerikai filmiparban erős érdekképviseletek nem szerették a film forgatási körülményeit, az extrém hosszúra nyúlt forgatási időt és az évente megújított munkaszerződéseket. Hát nem a művészi értéket mérték? – kérdezhetnénk naivan. De, bizonyára azt is. Csakhogy amióta emberi értékítélet létezik, az ítéletalkotó személyisége megjelenik a döntésben néha nyíltan, máskor burkoltan, úgynevezett objektív indikátorok mögé rejtve, mely objektív indikátorokat olykor nagyon is szubjektív érdekek és szándékok alakítják vagy változtatják. A vállalhatatlan hátsó szándék annál inkább torzíthatja a döntést, minél valószínűbb, hogy a döntéshozó személye anonim marad – legyen szó torz lelkű internetes kommentelőről vagy titkos testületi szavazásról.

Dupla csavar a racionalitás mitológiájában, hogy önmagában az értékítélet számokba foglalása objektivitást sugall. Vagyis ha nagyszámú torz és elfogult véleményt Likert-skálára rendezünk, súlyozunk, móduszt és mediánt számolunk, indexeket képezünk, az ilyen módon kapott eredmény szinte megkérdőjelezhetetlenné válik.

Az embernek az az érzése, ilyesfajta csapdában vergődünk egyes versenyképességi rangsorok és hitelminősítések kapcsán is. Egy-egy szám mutatja az aktuális helyezésünket, rögtön összevethetjük magunkat másokkal és magyarázhatjuk a bizonyítványunkat. Miközben legfeljebb a helyezéseink alakulásának tendenciája lehetne érdekes, az is csak bizonyos megszorításokkal. A két legismertebb versenyképességi rangsorban például messze nem csak „hard” – statisztikai adatokon nyugvó – komponensek vannak, de hangsúlyosan megjelennek a véleménykérdések eredményei is. A véleményt pedig, mint tudjuk, messze nem csak a saját tapasztalatok, hanem a hivatásos vagy kéretlen véleményformálók is alakítják. Nem lehetetlen tehát, hogy egy országról már csak ez okból is rossz véleményeket mondanak, s ezek összegzésekor megerősítést nyer a prekoncepció és előáll a saját farkába harapó kígyó esete.

Talán nem vall üldözési mániára az a megfigyelés, hogy mind az IMD (International Institute for Management Development), mind a WEF (World Economic Forum) és más versenyképességet értékelő intézet aggregált mutatót alkotó komponensei között rendre jobb eredményeket produkálunk a statisztikai adatok, mint a véleménykérdések esetében. Két példát említek a sokból. A WEF 12. pillére az innováció, melyben összességében viszonylag jó, jelenleg 50. a helyezésünk az értékelt 144 ország közül. Ezen belül a legrosszabb részeredményt – 127. helyezést – egy vállalatvezetőknek feltett általános véleménykérdés adja („In your country, to what extent do companies have the capacity to innovate?”). Miközben a PCT részmutató (a népességszámhoz viszonyított szabadalmi eljárások száma) alapján a 29. helyén végeznénk. A másik példám is az innovativitáshoz kapcsolódik. A Global Talent Competitiveness Index (GTCI, Globális Tehetség Versenyképességi Mutató) alapján a 40. helyen vagyunk a vizsgált 103 ország közül. Ebben a helyezésben nyilván véleménykérdésként szerepel a közös célok érdekében kialakított formális együttműködésre való hajlandóság kérdése – ennek alapján a 81. helyezés adódna –, miközben a tudományos kutatóintézetek mérhető minőségi munkája a 19. helyezést adná. Ezzel együtt a módszertan számunkra adottság, tetszik, vagy nem tetszik, ilyen módon határozzák meg a helyezéseinket. Rágódni felesleges, elemezni, alkalmazkodni és javítani annál fontosabb lenne…[A szerző tanszékvezető egyetemi docens, Nemzeti Közszolgálati Egyetem. Szerk.]”

Forrás:
Mérik a mérhetetlent; Fülöp Katalin; Napi Gazdaság; 2015. március 2.