közigazgatás: külföldön

Szlovákia: újragondolható a megyerendszer?

Szerző: 2015. július 11.No Comments

„Hogy Szlovákiában a nyolcmegyés felosztás immár örökre kőbe vésetett-e, azt a mečiari érát követő két választási időszak (1998–2006) területi közigazgatási reformjáért, majd a központosított állami hatáskörök decentralizációjáért felelős korábbi kormánybiztossal, Viktor Nižňanskýval latolgatjuk.

Az egyszerű halandó többnyire hivatalosan sem, holmi nyakatekert szóhalmozással, nagyszombati vagy éppenséggel zsolnai magasabb szintű területi önkormányzatot említ, hanem az ország régióinak hiteles neveként továbbra is Duna mentét, Árvát, Liptót, Gömört, Nógrádot vagy akár Ung-vidéket mond és megyékről beszél. Kinek jó az idestova húsz éve fennálló közigazgatási modell annak hatásköri felépítésével és polgáridegen szerepével?
Lényegében senkinek. Feltéve, ha valaki a regionális közigazgatás önkormányzatiságát, illetve a természetes régiók létjogosultságának tiszteletben tartását komolyan veszi.

A történelmi régiók restaurálásának van még társadalmi konszenzusra épülő esélye Szlovákiában?
Szerintem igen. A múlt akarva-akaratlanul kihat a jelenre, hiszen rohanjon bárhogy is a világ, az ország történelmi tájegységeinek sajátos jellemzői, a tájhoz kötődő gazdasági fejlődés jellegzetességei, a kulturális és nyelvi sokrétűség, a természeti viszonyok különbözősége, a szülőföldhöz való ragaszkodás tartósan benne él az emberek zömének tudatában. Aki síkvidéken született, aligha válik vérbeli hegylakóvá, és fordítva. A csallóközi ember lélekben csallóközi, a tátrai meg tátrai marad… Igaz, a kommunista rendszer évtizedeken át Szlovákia három függőleges irányban felosztott kerületéhez ragaszkodva kitartóan igyekezett az emberekben semlegesíteni a regionális hovatartozás érzését. Szándékosan nem preferálta a „zempléniséget” vagy a „turóciságot”, és a régiók történelmi tradícióinak legfeljebb az idegenforgalomban engedett bizonyos szerepet. A köztudatban azonban megőrződtek a hagyományos tájegységek, ezért röviddel a ’89-es rendszerváltás után terítékre is került Szlovákia közigazgatási elrendezésének teljes körű átalakítása. A vonatkozó jogszabályi indítvány még az 1992-es, tehát a második szabad választások előtt elkészült, ám időszűkében, sajnos, az akkori erősen reformpárti parlament már nem tudta napirendre tűzni. Így a regionális és történelmi hagyományokat tudatosan mellőző Vladimír Mečiar harmadik kormánya 1996-ban nyolc, egymáshoz idegenül igazodó közigazgatási kerületre, megyére bontotta Szlovákiát. Az akkoriban kialakult és máig élő gyakorlat szerint a regionális hatáskörű ügyekben ezért Besztercebányán döntik el megfellebbezhetetlenül, hogy mi történjék például Rimaszombatban, vagy akár Kassán határoznak – mondjuk – a távol eső Bodrogszerdahely kerületi szintű határozathozatalt igénylő gondjainak megoldásáról.

De hát kilencvenhat óta nemcsak a Rimán meg a Bodrogon, hanem a Dunán is sok víz lefolyt, és 1998 őszétől nyolc esztendőn át egy más országlási stílust képviselő kormányzat volt hatalmon. A nyolc úgynevezett magasabb szintű területi egység önkormányzatát és kerületi hivatalát preferáló közigazgatási modell viszont napjainkig él és virul! Vajon miért? Dzurinda úr koalíciós kormányaiban sem volt meg a kurázsi a történelmileg hitelesebb és a lakosság számára is elfogadhatóbb megyehatárok kialakítására?
Tény, az első Dzurinda-kormány éveiben én voltam az érintett kérdéskör kormánybiztosa. Dokumentumok bizonyítják, hogy az átfogó közigazgatási reformtervezettel kapcsolatos tárgyalásokat a jónak remélt 15 plusz 1 elképzeléssel kezdtük, amelyben tizenöt javarészt történelmileg is igazolható megyét akartunk, illetve önálló közigazgatási egységként Pozsony fővárosi rangjának és szerepének kifejeződését szorgalmaztuk. Az akkori többpárti kormánykoalícióban hosszas egyeztetések kompromisszumaként 2001-re megszületett a tizenkét megyét előirányzó törvényjavaslat. A parlamentben azonban megbukott, mert a Demokratikus Baloldal Pártjának több képviselője az ellenzékkel együtt ellene szavazott. Ezért érvényes még napjainkban is a közigazgatás nyolcmegyés mečiari modellje.

Amelynek kissé komikus különlegessége, hogy az aránylag kis területű Szlovákiában a közigazgatás járási szintjén 79 állami hivatal „karcsúsítja” a bürokráciát – számos olyan pusztán nagyközségnek tetsző önálló járásszékhellyel, mint Poltár, Gyetva, Gölnicbánya. A dolog pikantériája, hogy ehhez a bőkezűséghez képest Dél-Szlovákiában viszont nem kívánatos a járások osztódással szaporodása, bár ez az esély megilletné például Somorját, Nagymegyert, Párkányt vagy akár Szepsit is!
A járások ilyen aránytalanul magas száma is a nyolcmegyés modell öröksége. És hogy miért éppen Dél-Szlovákiában volt spórolós a járásokat kreáló hatalom, gondolom, nem szorul különösebb magyarázatra; ez is a kisebbségi kérdés „rendezésének” egyik formája volt. Egyéb tekintetben viszont a sok apró járás kialakításának kézenfekvő titka, hogy ilyen módon – a járási hivatalok kormány által kinevezett vezetői és azok hivatalnoki apparátusa révén – a központi hatalomnak tulajdonképpen a járásokban is rendszeres a befolyása.

Kijelenthető, hogy az ország jelenleg is hatályos közigazgatási formája és területi felosztása nem szolgálja a tényleges regionalizmust?
Sőt, egyenesen csorbítja azt. És nemcsak a regionalizmus évszázadok során nálunk is kialakult hagyományait, írott és íratlan szabályait, hanem mai gazdasági előnyeit és modern formáit is. Ennek reális felismerése erősíti, erősítené jelentősen azt a szempontot, hogy az idők folyamán kialakult és a regionális hagyományokra épülő 16 megye nálunk nemcsak az emberek hétköznapjaihoz állna közelebb, hanem gazdasági, szociális, társadalmi, közösségi és számos egyéb tekintetben is életképesebb volna, mint Szlovákia mesterségesen kiagyalt nyolc közigazgatási kerülete.

Noha az egykori DBP Mečiaréknak behízelgő parlamenti képviselőinek jóvoltából a 12 megyét kínáló törvénytervezet is megbukott, ön azt – kompromisszumos megoldásként – ma újra fölvállalná?
Aligha. Mert ha részese voltam is a Dzurinda-kormány 1998 őszén indított komoly közigazgatási reformtörekvéseinek, látni kell, hogy azok maradéktalan sikere vagy részleges, néha tanulságosan teljes kudarca távolról sem kizárólag a kormánybiztoson múlik. Másrészt az a másfél évtizede vállalt modell már akkor is szükségből született kényszer volt, mégsem vezetett eredményre. Ma valószínűleg hajthatatlanul a 16 megye létrehozása mellett kardoskodnék, és a minden tekintetben előnytelen nyolc megye továbbélését a szakmai és gyakorlati érvek súlyával igyekezném kizárni. Kérdés persze, mekkora sikerrel, hiszen a nem minden demokratikus, ami nem törvénysértő elv szerint kormányzó Robert Fico nem is olyan régen az 1989 előtti idők 3 plusz 1-es közigazgatási rendszerének ötletével állt elő. Egy ilyen lépés mind az önkormányzatiság, mind a tényleges regionalizmus karikatúrája lenne.

A lakosságot pedig négyévente még kevésbé érdekelné a megyei választások tétje és kimenetele. Ennek valószínűsíthetősége azért elgondolkodtató, mert legutóbb, 2013-ban is csak a választópolgárok ötöde adta le szavazatát. Ön szerint miért?
Ennek több oka lehet. Egyebek mellett az, hogy a lakosság jelentős hányada tudomásul veszi ugyan, de nem azonosul a mai megyerendszerrel. Távol állónak, nehézkesnek, hivatali eljárásaiban körülményesnek, a természetes régiók szemszögéből idegennek érzi. És az emberek már észrevették azt is, hogy négyévente a megyei rangú politikai klientúrák lényeges leszűkítése helyett minden marad, ahogy van, csupán az új összetételű pártklientúrák újraosztják a befolyást és az eszközöket. A megyeelnököt és az önkormányzati képviselő-testületeket választó lakosság nemigen lát maga előtt alternatívát. Így azok a fásult választók, akiknek a regionális önkormányzatiságnak ez a formája elfogadhatatlan, inkább nem is mennek el szavazni. Ez nem végzetes, de a demokrácia megyei szintjének jövőjét tekintve nehéz helyzet. Első lépésben a működőképesebb megyerendszer mellett elkötelezett választókat kellene megerősíteni önbizalmukban. Abban, hogy az ország demokratikus intézményeinek kiépítésében, illetve az állam még mindig meglévő túlhatalmával szemben éppen az egészséges regionalizmusnak juthat kulcsszerep.

Pozsonyban újra meg újra felmerülő lokálpatrióta igény, hogy az egykori koronázó város – Szlovákia fővárosaként – önálló megye lehessen. Racionális ez a kívánság?
Lényegében rokonszenves és több országban már jól bevált gyakorlatként működő szándékról van szó. Például Németországban vagy Svájcban több olyan fontos nagyváros van, amelyek közigazgatási pozícióik révén szinte városállami rangban élik mindennapjaikat. Tehát nem ördögtől való ötlet az ilyesmi, és higgadt mérlegeléssel szerintem érdemes lenne diszkussziót nyitni róla.

Némi túlzással már nyakunkon a 2016-os parlamenti választások. Ön mit tippel: a pártok választási programjaiban terítékre kerülnek a meglévő közigazgatási formák és a megyerendszer újragondolásának témái? Ősztől tavaszig ezekben a kérdésekben is szikrázik majd a levegő a kormány, az ellenzék és a politikatudományok intellektuális krémjének vitáitól?
Úgy vélem, elsősorban más témák fognak előtérbe kerülni. A szlovákiai megyerendszer esetleges átalakítása csak nyugodt társadalmi légkörben lehetséges, viszont a választási kampányokat inkább ellenkező hangulat jellemzi. Persze, a hazai pártok egyikének-másikának lehet egy szélesebb összefüggésekbe ágyazott reális elképzelése arról, miként lenne ésszerű újragondolni ezt a nálunk már a rendszerváltás óta csupán tessék-lássék megoldott problematikát. Ezért indokolt a dilemma: mikor és egyáltalán lesz-e kellő akarat, alkalmas társadalmi és politikai légkör, hogy a regionalizmus történelmi tapasztalatait, jól bevált külföldi példáit is figyelembe véve tárgyilagos párbeszéd kezdődhessen az egyelőre nem éppen szerencsés hazai megyerendszer újraértékeléséről s átformálásáról. Van mihez igazodnunk, hiszen Európa gazdaságilag szilárdabb országaiban éppen a történelmi régiók együttműködése, a helyi források felelősségteljes kiaknázása, az alulról építkező következetes regionális politika jelenti/jelentheti eredményes gazdálkodásuk biztosítékát. Bizonyíthatóan ez az alapja a demokratikus és az önkormányzatiság elvét tiszteletben tartó országokban a régiók teljesítőképességének, szociális teherbírásának és a polgári középosztály megerősödésének. Az ilyen előrelépésekre – egy ehhez szükséges szemléletváltással – a Duna mentétől Árváig, Szlovákiának is megvan a lehetősége.”

Forrás:
Újragondolható a megyerendszer?; Miklósi Péter; ujszo.com; 2015. július 10.