MINEK NEVEZZELEK? – FOGALOMTÁR
Kompjúter diplomácia. Az e-külpolitikai fejlődési pályák a török kutatók szemével
Törökországot, ahogy szoktuk, rendszerint valahová Európa „peremére” helyezzük. Rosszul tesszük! A geopolitikában, geostratégiában kutató szakemberek már jó ideje felfigyeltek török egyetemi műhelyek, külpolitikai intézetek teljesítményére, ami az ország különleges helyzetét, elhelyezkedését ismerve persze nem is meglepő. Most szeretnénk tágítani ezen a perspektíván, bemutatva azt, hogy szűkebb vizsgálódási terepünk, a digitális diplomácia témája is otthonos terepet jelent a török kutatói gárda fiatalabb generációja számára.
Az egyik ígéretes szakember, Akin Ünver nemzetközi kapcsolatokat tanít a Kadir Has Egyetemen. Specializációja – számunkra különösen érdekes módon – az informatika módszerek alkalmazása a diplomáciai folyamatokban, illetve az informatikával támogatott krízis kommunikáció. Fontos kutatóhelyen is otthonosan mozog azonban az oktatás mellett: a nemzetközi kapcsolatok törökországi kutatásának egyik központjában, az EDAM-on vezeti a lehetséges kiberalkalmazásokat vizsgáló szakcsoportot. E kutatóbázis jelentette meg, tavaly év végén Ünver tanulmányát, amely figyelemre méltó összegzése a török szakértői gárda digitális diplomáciával kapcsolatos nézőpontjának.
A tanulmány címe, „Kompjúter diplomácia.”, már önmagában is felkelti az érdeklődésünket, hiszen ezzel a terminussal még nem sokszor találkozhattunk. Vajon csak szinonima? Egyszerű (divatos) nyelvi fordulat? Vagy valami sajátos, szokatlan nézőpont megfogalmazása? Mindenesetre a szerző általános koncepcióját illetően már jó eligazodást nyújt az írás alcíme: „Külpolitikai kommunikáció az algoritmusok és az automatizáció korában”. Ünver tehát, hasonlóan sok kutatóhoz – és persze gyakorlati szakemberhez – elsősorban a kommunikatív mozzanatra helyezi a hangsúlyt. Magyarán, a közdiplomácia tömegtájékoztatási folyamatainak digitalizálódását tekinti vizsgálódása tárgyának.
Rögtön az elején felhívja a figyelmet egy különös ellentmondásra: a diplomácia hagyományos szférája cseppet sem „természetes” terepe a közösségi média körül szerveződő, digitális kommunikációnak. És ezt – technológiai optimizmustól túlfűtött korunkban és közegeinkben – ritkán hallhatjuk! A diplomácia állami, hierarchikus szerveződésű, aprólékosan szabályozott struktúrái és folyamatai egyfajta Prokrusztész-ágyat jelentenek a közösségi médiakommunikáció anarchisztikus, nyitott, sokszereplős formáinak.
Éppen ezért Ünver szerint a „diplomácia” és a „digitalizáció” összekapcsolódása korántsem valamiféle szerves találkozás; ellenkezőleg: a kényszer szülötte. Nézete szerint a digitális diplomácia felemelkedése egy – sokszor kicsit megkésett – állami reakció, amellyel a digitális térben rohamosan eljelentéktelenedő „hivatalos” struktúrák igyekeznek visszaszerezni korábbi meghatározó szerepüket.
Mérföldköveit e folyamatnak az ún. Arab Tavasz eseményei, illetve az Occupy mozgalmak hasonlóan közösségi média központú megmozdulásai jelentették. Hasonlóan fontos lökést adott a digitális diplomáciai útkereséseihez az ún „állampolgári újságírás” (citizen journalism) megerősödése.
A diplomáciai folyamatok digitalizálása ugyanakkor különleges kihívásokat jelent az azokaz szervező állami központok számára. Soha nem látott helyzetet teremt elsőként az, hogy az államélet legtitkosabb információinak egy része (méghozzá nagy tömege) az online tereken át halad most már. Másfelől a digitális összekapcsolódás révén megsokszorozódott a „külkapcsolatok” szélesen vett terébe belefolyó szereplők száma. Ugyanakkor hatalmasra duzzadt az információs folyam, amelyen belül az egyes államilag kommunikálni kívánt információelemek utaznak. Az állami külpolitikák hagyományos közkommunikációs elemei (imázsépítések, átfogó PR-kampányok) belefulladnak a világhálón hömpölygő információba. Amelynek ráadásul egy része (talán egyre számottevőbb része) különféle formájú félrevezető, vagy álhír.
Computational diplomacy; Akin Ünver; EDAM; 2017. november (PDF)
A WhatsApp diplomáciai eszközzé vált
A jeles izraeli szerző három évvel ezelőtt végzett átfogó felmérést a diplomáciai testületek tagjai között, amelyben azok okostelefon-használati szokásait igyekezett feltérképezni. Ilan Manor már akkor felfigyelt arra a jelenségre, hogy a külképviseleti testületek tagjai körében – ami a diplomáciai közegen belül folytatott kommunikációt illeti – a WhatsApp emelkedett ki az egyik legfontosabb platformként. A vizsgálat során néhány érdekes alkalmazási területet sikerült azonosítania. Előszeretettel használták például a WhatsApp csoportokat az ENSZ-fórumokon történő kezdeményezések összehangolására. A nagykövetek egy része szívesen kezdte alkalmazni ezt az eszközt arra, hogy megossza kollégáival az egyes kezdeményezésekkel kapcsolatos álláspontokat, illetve az álláspontok pillanatnyi alakulását; ennek folyományaként alkalmi ügykoalíciókat kötöttek egymással az egyes ENSZ-fórumokon való szavazásokat megelőzően.
A nagykövetek egy (növekvő) része ugyanakkor a kiküldő külügyminisztériummal folytatott kétoldalú kommunikációra is egyre szívesebben használta a WhatsApp alkalmazást: az eszköz lehetővé tette, hogy a követendő pozíciók aktualizálásáról akár egy-egy ülés közepette, vagy a szavazási folyamatok alatt is információt cseréljenek a megbízottak.
Végül pedig egy harmadik területe is alakulni kezdett a mobilalkalmazás növekvő használatának: a nagykövetek egy része előszeretettel kezdte alkalmazni a WhatsApp-ot más nagykövet kollégáival folytatott informális jellegű, de jelentős hivatali témákat érintő egyeztetéseiben.
Az izraeli kutató most rövid tanulmányban tette közzé az azóta eltelt időszak fejleményeit. Legfontosabb megállapítása az, hogy mára a WhatsApp egyértelműen a digitális diplomáciai gyakorlat bevett eszközévé vált. Szerepe elsősorban két területen nyilvánvaló: a konzuli munkában, illetve a multilaterális diplomáciai kapcsolatépítésben.
A WhatsApp különösen jól használható eszköznek bizonyult az ún. konzuli krízishelyzetek kezelésénél. Az érintett nagykövetségek (ill. konzulátusok) az üzenetküldő alkalmazás segítségével krízismenedzselő hálózatokat állíthatnak fel a nagykövetek és a bevonandó követségi részlegek között. Ez a hálózat lényegében egy WhatsApp csoport formájában szerveződik és működik, gyakorlatilag valós időben megosztva és értékelve hálózat tagjai között a releváns információkat, és az azokra alapozott cselekvési lépéseket. Az alkalmazás vonzerejét külön is növeli a diplomaták körében, hogy a végfelhasználók összekapcsolása titkosító algoritmusokra alapozva történik.
A másik terület, ahol a gyakorló diplomaták visszajelzései szerint különösen aktívvá vált a WhatsApp alkalmazás használata, az a multilaterális kapcsolatok terepe. Itt a lényeg nem feltétlenül a kialakított WhatsApp csoportok puszta száma, hanem a csoportok minősége. A nemzetközi szervezeteknél (jellemző módon az ENSZ-nél) dolgozó diplomaták egybehangzó véleménye szerint a WhatsApp csoportok különösen alkalmas eszközt kínálnak arra, hogy az ember „benne legyen az információs körforgásban”. Egyfajta diplomáciai tudásmegosztó, tudásmenedzselő klubként tekintenek ma már a mobiltelefonos csoport-alkalmazásra. Olyan eszközként, amely nem csak az információk keringetésében, a tudástermelésben segít, hanem egyben a társadalmi-szakmai presztízs, az informális szakértői státuszpozíciók kiépítésében is kulcsszerepet játszhat.
The Evolution of WhatsApp as a Diplomatic Tool; Ilan Manor; Exploring Digital Diplomacy; 2018. február 20.
Propaganda a digitális korban
Az álhírek témája – megint! Úgy tűnik, ez nem maradhat most már ki az összefoglalóinkból, hiszen a jelek szerint nem marad ki a híradásokból sem. Ezúttal a digitális diplomáciai kutatások doyenje, az Oxfordban tanító Corneliu Bjola professzor témába vágó cikkét mutatjuk be, amelyet a tekintélyes Global Affairs kiadója most elektronikusan is hozzáférhetővé tett.
Az írás, Bjola programadó szerepköréhez igazodva, egyfelől tömör összegzés, másfelől a továbblépést kijelölő irányadás.
Mi az, amit tudunk? – teszi fel elsőnek a kérdést a szerző. Mindenekelőtt azt, hogy a közösségi média hátán a propaganda – méghozzá az államilag támogatott (state-sponsored) propaganda – korábban sohasem látott mennyiségben öntötte el a befogadók közösségeit és egyedeit. Tudjuk továbbá azt, hogy a propaganda alapvető, laswell-i ismérve, miszerint az „a kollektív attitűdök befolyásolása az azokaz érintő lényeges szimbólumok manipulálása révén” – változatlanul érvényes. Ami megváltozott, az a manipulálás módja. A tartalmak algoritmus alapú terjesztése, a hagyományos média-szűrők és ellenőrző „kapuőrök” kikapcsolása folytán a propaganda gyorsabban terjed, mélyebbre ér el, érzelmileg erősebben töltött, és ugyanakkor jóval ellenállóbb is. Ráadásul, nem csak a hogyanokra, de a miértekre is tudjuk a választ Bjola szerint: a digitális propaganda különösen alkalmas nem-katonai eszköz a geopolitikai célok és törekvések elérésére. Tehát: az információ fegyverként való felhasználása a digitális propaganda révén alkalmas arra, hogy egyes államok a globális hatalmi pozícióikban meglevő erőaszimmetriákat ellensúlyozzák.
Mi az, amit nem tudunk? – lép most tovább a szerző. Az álhírekre, dezinformálásra, propagandára vonatkozó nyugati kutatói-politikai állásfoglalások magabiztos közegében már a kérdésfeltevési is kissé meghökkentő. Hát, még Bjola válasza! Minden résztudásunk ellenére sem tudjuk bizonyosan azt, hogy valójában hatásos-e a digitális propaganda – állítja a szerző. Az ún. visszhangkamrák terjedése nyilvánvalóan bizonyítható, ahogy a politikai polarizáció növekedései is egyértelműen összefüggésbe hozható a digitális propaganda erősödésével. Ami azonban sokkal nehezebben bizonyítható az az, hogy ezek a digitális hatások hogyan módosítják a nekik kitett emberek véleményét és viselkedését. A propaganda hatásának mérése természetesen sohasem volt könnyű feladat, mindenesetre jobb mérési módszertanokat célszerű kidolgozni, ha ténylegesen látni akarjuk ezeket az összefüggéseket.
Mi volna hát a teendő? – teszi fel az utolsó kérdést a Nagy-Britanniában oktató román szakértő. Mindenekelőtt azt kellene kitalálnunk, hogyan szálljunk szembe a szisztematikus dezinformálásra épülő kampányokkal. Nevezetesen azt kellene megvizsgálni, hogy az olyan védekező mechanizmusok és eljárások, mint amilyenekkel például az EU East StratCom Task Force elnevezésű „dezinformáció-elhárító” egysége próbálkozik, vajon elegendőek-e a digitális propaganda feltartóztatására? Az ilyen defenzív stratégiák ugyanis, miközben alkalmasak lehetnek a dezinformálás tényének leleplezésére, valamint a manipulálás digitális csomópontjainak leleplezésére, ugyanakkor jellegüknél fogva nem képesek megváltoztatni a közbeszédet.
Bjola azt javasolja, hogy ragadjuk kézbe a kezdeményezést. Egyfelől speciálisan kifejlesztett algoritmusokat vethetnénk be a dezinformációs hálózatok felfedésére, és működésük megbénítására. Másfelől egy átfogó, robusztus „stratégiai narratívát” kellene kidolgozni és terjeszteni, ami egy pozitív alternatívát sugallhatna a közvélemény felé az egyes külpolitikai helyzetekre.
Propaganda in the digital age; Corneliu Bjola; Global Affairs; vol. 3. 2017 – Issue 3; 2018. február 23.
Az Indonéz Külügyminisztérium felkarolja a digitális diplomácia és a mesterséges intelligencia témáját
„A diplomatákkal kapcsolatban alapkövetelmény, hogy alkalmazkodni tudjanak a változó körülményekhez és környezethez. Mivel ma a digitális világban élünk, elengedhetetlen, hogy a diplomaták, különösen, ha vezető pozícióban vannak, hatékonyan alkalmazzák a technológia kínálta lehetőségeket.” – nyilatkozta a napokban Pak Odo, az Indonéz Külügyminisztérium Diplomata Felsővezető-képző Intézetének igazgatója. A szakember, a digitális diplomácia elkötelezett híve és propagálója, bepillantást enged az általa vezetett képzési egység „digitális kurzusainak” felépítésébe.
A vezető diplomaták – akik értelem szerűen nem a X, Y, Z generáció, vagy a millenáris korcsoport tagjai közül kerülnek ki – intenzív képzésen vesznek részt a közösségi médiumok használatát illetően. Miközben még némi programozási alapismeretek elsajátítására is kitér a tanfolyam, a képzés – és ezt az igazgató nyomatékosan hangsúlyozza – alapvetően szemléletbeli váltást szeretne előidézni. A vezető diplomatáknak, akik a nemzetközi kapcsolatok egy egészen más közlés- és kapcsolattartási rendszerében szocializálódtak, meg kell például tanulniuk tömören kifejezni gondolataikat. Úgy, ahogy az a közösségi média, a Facebook, vagy különösen a 140 karakternyi lehetőséget adó Twitter használatakor nélkülözhetetlen.
Miközben az igazgató hangsúlyozza a közösségi médián kapcsolatot építő és tartó diplomaták felelősségét, felhívja a figyelmet az online térben folyó információtömegek szűrésének elengedhetetlenségére is. A digitális alkalmazásokra építő diplomácia ugrásszerűen megnövekedett kommunikációjának bonyolítása kézi erővel aligha képzelhető el. Az indonéz képzési igazgató éppen ezért különösen nagy fontosságot tulajdonít a mesterséges intelligencia alkalmazásában rejlő lehetőségeknek.
Indonesia’s Ministry of Foreign Affairs embraces digital diplomacy and artificial intelligence; The Australia-Indonesia Centre; 2018. február 20.
Krokodil Dundee a jelek szerint nem öregszik
Az 1980-as évek hallgatag, acélos izmú, ám szelíd derűjű ausztrál mozihőse visszatért! Méghozzá egy hatalmas, és a digitális kommunikáció valamennyi technológiai lehetőségét is csatasorba állító reklámkampány központi alakjaként, vagy ahogy a vájtfülűek mondják: „arcaként”. Krokodil Dundee, a kőkemény, jóravaló „vidéki ausztrál fickó” kapja azt a szerepet, hogy jelentőset lendítsen hazája idegenforgalmi iparán. Az ausztrál turisztikai szakemberek elsősorban az amerikai vendégek szívének meghódítását tartják feladatuknak.
A 28 millió (amerikai) dollárnak megfelelő összegből felépített, és a tervek szerint három éven át tartó ország-promóciós kampánynak az amerikai Super Bowl játékokra időzített központi eleme az a videofilm, amely a Krokodil Dundee életérzést hivatott feleleveníteni, újraformálni, és ismét sikerre vinni. A film, amelyben Krokodil Dundee fia látogat az USÁ-ba, a hajdani mozisiker elemeit bőségesen felhasználó „ál-filmelőzetesként” mutatja be a déli földrész legismertebb kulturális „termékét” – és persze rajta keresztül Ausztráliát.
A kampány – ne lepődjünk meg – jelentős vitákat váltott ki. A bírálók egy része a befektetett hatalmas (állami) összegeket tartja indokolatlannak, mások sérelmesnek tartják, hogy az országimázs kampány ilyen „közhelyes” elemek köré épülve igyekszik bemutatni egy ennél sokkal magasabb kultúrájú, gazdag és sokszínű országot. Ráadásul, a nyugati, elsősorban angolszász világ közhangulatához igazodva, kritikus hangok ostorozták azt az alapvető kampányötletet, hogy a hajdanában nagysikerű, ám ma szemmel egyértelműen „szexista, rasszista, homofób és transzfób” Krokodil Dundee jelenítse meg napjaink Ausztráliáját.
Az ausztrál idegenforgalmi ipar dinamizálására, számottevő fellendítésére életre hívott állami szervezet, az országimázs kampányt megrendelő és levezénylő Tourism Australia kormányhivatal azonban ritka józansággal, de legalábbis pragmatizmussal állt a kérdéshez. Meggyőződésük az, hogy a külföldiek, a potenciális turisták az egyszerű, közismert szépségekért, élvezetekért keresik fel országukat, és egy rövid reklámfilmben csakis sarkított, jól érthető elemekkel lehet hatékonyan felkelteni a figyelmet. Márpedig erre, vélik a marketing szakemberek, Krokodil Dundee-nél keresve sem találhatnának megfelelőbb embert.
Selling a „lovable” Australia to the US; Trevor Marshallsea; BBC; 2018. február 9.
KÖNYVSZEMLE – ÚJ MEGJELENÉS
Roberts, Margaret E. (2018): Censored. Distraction and Diversion inside China’s Great Firewall. Princeton-Oxford, Princeton University Press
Látjuk lépten-nyomon, hogy a digitális diplomácia koncepciója lényegében a külpolitikai célokat szolgáló közkommunikációban kínál alapvető áttörést. Az alapfeltevés az, hogy az információtechnológiák, a világháló szélsebes terjedése minőségileg új, és mennyiségileg szinte beláthatatlan méretűre duzzasztott, ráadásul jórészt kétirányú kommunikációs kapcsolódást teremthet az államok külpolitikai apparátusai, és a számukra fontos külföldi közvélemények között.
Így van ez akkor is, ha a digitális diplomácián elsősorban a közösségi médiahasználattal modernizált követségi kapcsolatrendszert értjük, de akkor is, ha a jórészt a háttérben futó, „algorítmus alapú” diplomáciát értjük, ahol speciálisan kifejlesztett programok segítségével gyakorolhatnak befolyást a célcsoportokra – sokszor azok tudta nélkül.
Bármi legyen is a mód és az eszköz, egy közös van bennük: a digitális diplomácia bármely formája és módszere csakis akkor működhet, ha szabad (lényegében korlátozások nélküli) elérés biztosítható a megcélzott országok online használóihoz.
Látjuk ugyanakkor azt is, hogy az egyes államok – nagyhatalmak és éppen erőhiánnyal küszködő kisállamok egyaránt – növekvő ellenszenvvel figyelik a világháló eme korlátozatlan „anarchiáját”, és egyre hatékonyabb lépéseket tesznek e számukra kedvezőtlen helyzet „orvoslására”.
Ennek egyik korántsem új keletű módszere az online cenzúra valamilyen formájának alkalmazása. A napokban megjelent „Cenzúrázva.” című könyv a kínai hatóságok internet- felügyeleti és korlátozó tevékenységét veszi szemügyre. A téma önmagában is érdekes, hiszen ilyen jellegű információk, ilyen rendezett formában aligha kerülhettek a nagyközönség elé – éppen a kínai hatóságok határozott és meglehetősen eredményes kontrolláló tevékenysége következtében.
Roberts ugyanakkor bemutatja –részben a kínai internetről begyűjtött, részben a felügyeleti hatóságoktól kiszivárgott információk alapján -, hogy az egyébként viszonylag könnyen kijátszható cenzúrázó intézkedések is, végső soron, milyen hatékonyak a szabad információ-forgalom korlátozásában. A könyv legfontosabb állítása éppen ez: a kínai hatóságok által gyakorolt cenzúra nem törekszik arra, hogy lehetetlenné tegye a (hatóságok által nem kívánatos) információk elérését. Hanem úgy igyekszik célt érni, hogy számottevően megnöveli az információ eléréséhez szükséges időt és költségeket.
Összeállította és szemlézte: Nyáry Gábor
