Társadalmi kihívások megválaszolása az innovációs politika kormányzati irányításával – tanulságok három ország gyakorlatából

„Megjelent az Oslói Egyetem Technológiai, Innovációs és Kulturális Központjának tanulmánya arról, hogy – három kiválasztott ország gyakorlatát bemutatva – hogyan lehet az innovációs politika kormányzati irányítását napjaink összetett társadalmi kihívásainak megválaszolására használni (Coping with societal challenges: Lessons for innovation policy governance). A szerzők, Jan Fagerberg és Gernot Hutschenreiter (az Oslói Egyetem említett központjának, valamint az OECD Tudományos, Technológiai és Innovációs Igazgatóságának kutatói) rámutatnak: napjaink olyan nagy és összetett társadalmi kihívásai, mint a klímaváltozás, a globális élelmiszer- és vízellátás, az egészség és a megfelelő életminőség biztosítása világszerte olyan válaszokat igényelnek, amelyeket csak több szakterület együttesen tud megfogalmazni, érdekeltek széles körének bevonásával, és ez hatalmas kihívást jelent a szakpolitikák formálóinak. A megoldást jelentő válaszok megtalálásában kulcsszerepe lehet a kormányzati innovációs politikának, aminek eredményes megvalósítását a tanulmány három ország: Finnország, Hollandia és Svédország gyakorlatán keresztül mutatja be. Olyan országokét, amelyek világviszonylatban is a leginnovatívabbak közé tartoznak, az innovációs politikát pedig stratégiai eszközként használják a gazdasági fejlődés előmozdítására. A különbségek mellett is meglévő közös vonások és tapasztalatok tanulságosak lehetnek más országok innovációs politikájának kormányzati irányításához is.

Bár az innováció gyakorlatilag az emberiséggel egyidős jelenség, és kormányzati szinten is régóta foglalkoznak vele, maga az innovációs politika viszonylag új kifejezés, a szakirodalomban a nyolcvanas évektől terjedt el a tudományos, technológiai és ipari szakpolitikák fúziójaként. Az innovációs politika a kétezres években került a szakpolitika-formálók figyelmének középpontjába, a gazdaságpolitika integráns részeként. A formálódó nemzeti innovációs rendszerek megközelítésének egyik fő jellemzője az, hogy a Schumpeter-i „teremtve rombolás” és az evolúciós gondolkodás jegyében az innovációt a hosszútávú gazdasági változások fő hajtóerejének tekinti. Az innovációt mindent átható jelenségként fogják fel, ami minden iparágat és a társadalom minden részét érinti. A legradikálisabb szemléletváltást talán az jelenti, miszerint az innováció sikeressége nem csak az adott cég belső tényezőitől függ, hanem a külső szereplőkkel (fogyasztók, ügyfelek, beszállítók, kutatóintézetek és mások) fenntartott kapcsolatokból eredő kölcsönhatásoktól is. Az ebből fakadó előnyöket ugyanakkor nem lehet magától értetődőnek tekinteni, az interaktív innovációt folyamatosan gondozni kell. Ezeknek a kölcsönhatásoknak a támogatása, az ehhez szükséges készségek, képességek fejlesztése ezért az innovációs politika középpontjában kell, hogy álljon.

Az egyes országok az eltérő jellemzőik miatt természetesen eltérő utakat választhatnak a nemzeti innovációs rendszerek alakításában is, de ezzel együtt is jellemzően öt alapvető folyamat közösnek tekinthető: a tudás biztosítása, a készségek biztosítása, az innováció iránti igény, az innováció finanszírozása és az intézmények formálása (jogszabályokkal és szabályozó eszközökkel). Fontos az is, hogy az innovációs politikára hatást gyakorlóknak a célja ne önmagában csak az innováció támogatása legyen, hanem az is, hogy megfelelő koordinációval összekapcsolják az innovációs politikát a szélesebb társadalmi stratégiai célokkal, amiben egy közös vízió nagy segítséget jelenthet. A küldetés-orientált innovációs politika – az innovatív problémamegoldás révén – jelentős erőket tud mozgósítani a nagy és összetett társadalmi kihívások megválaszolása érdekében.

Annak bemutatására, hogy az innovációs politika hogyan tud felnőni ezen elvárásokhoz, a szerzők olyan országokat választottak, amelyek megfelelnek három követelménynek. Finnországra, Hollandiára és Svédországra egyaránt igaz, hogy az innováció élenjáróinak tekinthetők, az innovációs politika fontos szerepet tölt be az országban, elkötelezett szakpolitika-formálók vezetésével, valamint megbízható és releváns információkkal rendelkezünk innovációs politikájuk fejlődéséről. Mindhárom országban magas az egy főre jutó jövedelem, gazdaságuk viszonylag kicsi és nyitott. A nyitottság és a külső hatásoknak kitettség hozzájárult ahhoz, hogy megerősödjenek az alkalmazkodást és innovációt segítő intézmények. (Ezekben az országokban a koordinált piacgazdaság révén korábban is megvolt a hagyománya a vállalatok és más szereplők közötti együttműködésnek.) A három ország gyakorlatának részletes bemutatása után a szerzők összegző megállapításokat tesznek, felhívva a figyelmet az eltérésekre és a közös vonásokra is.

Ahhoz, hogy az innovációs politika be tudja tölteni küldetését a nagy és összetett társadalmi kérdések megválaszolásában, világos célokra és erős, jól működő együttműködésre van szükség az állami és magánszereplők között. A három ország adottságai sok szempontból különböznek, de közös bennük, hogy élen járnak az innovációban, jól működő állami innovációs ügynökségeik vannak, és régóta alkalmaznak különböző szakpolitikai eszközöket kombináló, innovációt támogató „innovációs mixet”.

Finnország jó példát jelent arra, ahogy egy ország az utolérési fázisban nagy szerepet biztosít az innovációs politikának. A kutatások és az innováció iránti elkötelezettség segített a 90-es évek elején beköszönő gazdasági válság meghaladásában is, ami több egymást követő lépésben vezetett el a finn innovációs rendszer kialakulásához. Az ambiciózus célokat és szakpolitikákat összekapcsolták az infokommunikációs forradalom lehetőségeivel, ami hozzájárult ahhoz, hogy Finnország a világ egyik vezető tudásalapú gazdasága legyen. A zászlóshajó szerepét betöltő Nokia, mint vezető innovációs szereplő felemelkedését az innovációs kormányzati politika jól kidolgozott rendszere segítette. A miniszterelnök által vezetett Kutatási és Innovációs Tanács az innováció összes fontos kormányzati, intézményi és vállalati szereplőjének lehetőséget adott az együttműködésre. A 2008-as gazdasági világválság után – a NOKIA problémáival párhuzamosan – a kutatással és innovációval foglalkozó intézmények, ügynökségek költségvetését visszavágták, de így is jelentős befolyásuk maradt a fejlesztéspolitikában. Az országnak továbbra is erős innovációs képességei vannak, a legújabb szektorközi és transzformatív kutatás-fejlesztési-innovációs programok pedig újra megerősítették a magas szintű koordinációt.

Finnországgal ellentétben Hollandia évszázadok óta fontos gazdasági központ, erős egyetemi és kutatóintézeti hálózattal, ahogy a problémamegoldásban is gazdag hagyománya van az érdekeltek bevonásának. A 90-es években az uralkodó felfogás a generális megoldások előtérbe helyezését pártfogolta a tematikusan meghatározottakkal szemben. A kormány 2003-ban hozta létre az Innovációs Platformot, amelynek munkájában a miniszterelnök vezetésével a fontosabb miniszterek és szakértők egyaránt résztvesznek, mérséklendő az innovációs politika töredezettségét. Ezzel párhuzamosan indult egy kezdeményezés annak érdekében, hogy a főbb innovációs szereplők a fenntarthatóság felé mozduljanak el („átmenet-megközelítés”), ami szintén tartalmazott új irányítási elemeket. Az Innovációs Platform a kulcsterületek azonosításával elmozdulást jelentett a tematikusan orientált szakpolitika felé, szektorok széles körét támogatva az innovációs programon keresztül. Az Innovációs Platform és az átmenet-megközelítés működésének folytonossága azonban megszakadt, és újra megerősödött az általános eszközöket (pl. K+F adókedvezményeket) előtérbe helyező politika, valamint a PPP-megoldásokon alapuló „top-szektorok” program. Ez utóbbin belül ugyanakkor a kormány nemrég külön felhívta a figyelmet a társadalmi kérdések megoldására, aminek több következménye is lett: erősödött a kormány szerepe a célok meghatározásában, megnőtt az igény a közvetlen támogatásokra, valamint a kormányzati működésen belül erősödött a szektorközi és szervezeti egységek közötti együttműködés.

Hollandiához hasonlóan Svédországot is erős állami innovációs szereplők jellemzik, az irányításuk és finanszírozásuk azonban erősen töredezett volt, az innovációs rendszeren belüli koordináció gyengesége mellett. Ezeket a problémákat akarták meghaladni 2015-ben a miniszterelnök vezette Nemzeti Innovációs Tanács létrehozásával, a fontosabb miniszterek és szakértők részvételével. Ennek hatásköre ugyanakkor nem terjed ki a kutatás-fejlesztésre, így olyan eszközök kerültek előtérbe, mint a közbeszerzés. Ezzel azonban – miközben az egyetemek K+F tevékenysége tovább erősödik – a Tanács azt kockáztatja, hogy a meghatározó folyamatok perifériáján marad, és nem lesz képes a hatékony koordinációra.

Mindhárom esetben azt láthatjuk, hogy a miniszterelnöknek központi szerepe van az intézményesített koordinációban és az innovációs szakpolitika formálásában. Az egyes országok innovációs csúcsszerveinek működésében ugyanakkor – mint láthattuk – jelentős különbségek vannak. A nemzeti innovációs rendszer egészére a legnagyobb figyelmet a finn tanács tudja fordítani, aminek a jövőben még nagyobb jelentősége lehet. Mivel a fenntarthatóság felé való elmozdulásban az innovációnak döntő szerepe van, a kormányzaton kívül szereplők széles körének bevonása döntő jelentőségű lesz. További kritikus tényezőként említik a szerzők, hogy mivel az innovációs politikák hosszútávú tervezést igényelnek, ez gyakran ütközik a választási ciklusok logikájával. Fontosnak tartják ezért, hogy a megfelelő szereplők bevonásával és ezek sokszínűségével is biztosítsák az innovációs tanácsok hosszútávú működését.

Összességében a szerzők megállapítják, hogy az idők során az innovációs tanácsok illetékessége lényegesen kiterjedt a szűkebben vett tudományos-technológiai területeken túlra. Az összkormányzati szemlélet jegyében lépnek fel a különböző szakterületek közötti koordináció érdekében a nagy és összetett társadalmi kihívások megválaszolására, ami a szereplők széles körének bevonását igényli, magas szintű politikai irányítással. Az innovációs ügynökségek ugyanis önmagukban aligha lesznek képesek a gazdaságilag és társadalmilag legjobb válaszok megtalálására.”

Forrás:
Coping with societal challenges: Lessons for innovation policy governance; Jan Fagerberg, Gernot Hutschenreiter; Working Papers on Innovation Studies 20191220; University of Oslo. Centre for Technology, Innovation and Culture; 2019. december 20. (PDF)

A bejegyzés kategóriája: gazdaság, közigazgatás:külföldön, politika, szakirodalom, technika, tudomány
Kiemelt szavak: , , , , , , .
Közvetlen link.