Techno-geopolitika: 2022. újrarajzolja a globális erővonalakat
A tavalyi év utolsó heteiben az Ukrajna térségében gyorsan újraerősödő feszültség keltett jogos aggodalmat közvéleményben és a szakemberben egyaránt. Az országuk nyugati határvidékén szinte állandóvá váló orosz csapatmozgások, erőösszevonások és átcsoportosítások, amellyel szemben a Baltikumtól a Fekete-tenger vidékéig terjedő karéjban a szemben álló NATO erősítette (tovább) katonai pozícióit, az eszkalálódás nagyon is reális veszélyével fenyegetett, és persze fenyeget még ma is. Noha a szembenállás ilyen elfajulásának világos kiváltó okait nehéz volt a folyamatokat kívülről szemlélőknek átlátnia, az még a biztonságpolitika szakkérdéseiben járatlanoknak is egyértelművé vált, hogy az események akár pillanatok alatt kicsúszhatnak az ellenőrzés alól. A hidegháborús korszak egyik nagy fenyegetése, a konfliktusok „eszkalálódása” a 21. század megváltozott háborús koncepcióinak köszönhetően különösen riasztó eshetőséggé vált.
Miközben az érintett felek lépéseiről (azok tartalmáról, intenzitásáról, irányáról) egymásnak ellentmondó hírek, híresztelések, magyarázatok láttak napvilágot, jól érzékelhetően a nagypolitika egyik aktuális válsággócává vált (tegyük hozzá: ismét, hiszen fél évtizeddel ezelőtt már kiérdemelte ezt a kétes címet) Ukrajna térsége – vagy, legalábbis egy darabig úgy látszott, hogy Ukrajna, az orosz-ukrán szembenállás itt a szereplő és a tét egyaránt. Azóta sokat tisztult a kép, és bár a különböző érintettek dezinformációs kísérő kampányai most is igyekeznek elfedni a valóság lényegi elemeit, a legfontosabbak mára azért egyértelmű körvonalakat kezdenek ölteni. Mielőtt erről beszélnénk, érdemes elsőként is leszögezni egy alapvető igazságot: mára egyértelművé vált, hogy a csúcstechnológia, a digitális fejlesztések világa, tehát az 5G technológiától a mesterséges intelligencián át a mobil kommunikációig számtalan szeletet felölelő „kibertér” elválaszthatatlanul egybecsúszott a nemzetközi hatalmi érdekérvényesítésének játszmáival, magyarán a geopolitika világával. Még az óvatosabban fogalmazók is hajlanak arra (különösen a globális hatalmi küzdelmek folyamatait számottevően felgyorsító koronavírusos évek nyomán), hogy úgy fogalmazzanak: a kibertér a nagyhatalmi érdekküzdelmek egyik terepévé, talán éppen meghatározó dimenziójává vált.
A tisztán látáshoz érdemes persze felidézni azt is: a háború fogalma sem állandó, az idők folyamán folyamatosan átalakul az emberek közötti erőszakos konfliktusok eszközrendszere, jellege – miközben persze bizonyos tényezői állandóak maradnak. Kiváltó okai, ahogy a tulajdonképpeni irányultságai, céljai nem sokat változnak a történelmi időben sem. Ahogy az ókor (manapság egyre gyakrabban idézett, tanulmányozott és elemzett) híres stratégája, történésze, a görög Thuküdidész fogalmazott: szinte mindig a hatalomvágy, na meg a dicsőségre törekvés mozgatja az összecsapó seregeket. Vagy éppen a másiktól való félelem. A fülünkben csengenek ugyanakkor a régmúlt korok másik (talán még többet idézett) katonai szakírójának, a napóleoni háborúk időszakában élt porosz Clausewitznek a szavai, aki fontos mozzanatként mutatott rá arra, hogy a fegyveres küzdelmek valójában politikai célokért folynak; híres (bár kicsit pontatlanul idézett) szavai szerint a „háború a politika folytatása, csak más eszközökkel”. Napjainkban ugyanakkor a hadügy egy (újabb) forradalmát éljük. A leglényegesebb újdonság nem csupán a technológia drámaian felgyorsult ütemű fejlődésében nyilvánul meg, noha az új eszközök (az informatikai hadviselés technológiáin át az autonóm drónrendszereken keresztül a döntési folyamatokat támogató mesterséges intelligencia rendszerekig) szinte a felismerhetetlenségig átalakítják korunk hadseregeit. A legfontosabb azonban talán mégis az: a háború „értelmezési keretei, határai” válnak valahogy elmosódottá, képlékennyé. A laikus szemlélőnek hihetetlennek hangzik, de igaz: a katonai szakértők szerint ma már a legnagyobb nehézségbe ütközik annak a megállapításai is, hogy egyáltalán háború van-e valahol? Talán akkor járunk a legjobban, ha a magunk tisztán látása érdekében úgy fogalmazunk: az egyes nemzetek közötti erőszakos konfliktusokban háttérbe szorulni látszik a hagyományos fegyveres összecsapások jelentősége. Tehát a tulajdonképpeni fegyveres harc. Végső soron tehát a „háború”, abban az értelemben, ahogy azt évszázadokon, évezredeken át használtuk. Helyette a szemben álló nemzetek (mint látni fogjuk, ma már a „nemzet nélküli” erőkre, például terrorszervezetek is igaz ez) az erőszakos érdekérvényesítés sok elemet használó kombinációját alkalmazzák szívesebben. Ebben a hagyományos értelemben vett fegyveres összecsapások mellett különösen nagy szerepet kap a legutóbbi időkben éppen „kognitív hadviselésnek” nevezett műveletek két fő fajtája: az információs harc – és a kiberhadviselés. Ez a modern „háború” úgy nevezett szürke zónája. A sokféle, és különböző intenzitású elemeket egymással párhuzamosan (is) alkalmazó tevékenységet hívja a nyugati katonai szakirodalom „hibrid hadviselésnek”. Az orosz hadelmélet inkább a „nem-lineáris hadviselés” fogalmat használja, de lényegét tekintve hasonló dolgokról van szó. Sokan állítják, hogy ebben az újfajta „háborúságban” (amelyről sokszor azt sem lehet biztosan tudni, hogy kitört-e már, illetve azt sem, hogy kik a benne részt vevő harcoló felek) ma már egyértelműen a kibertér a meghatározó dimenzió. Ennek megfelelően pedig a korszerű informatikai, digitális éltechnológiák jelentik a kulcsfontosságú eszközparkot, az autonóm fegyverrendszerektől a mesterséges intelligencia alapú technológiákig.
Ma már a digitális csúcstechnológiák három szinten is jelen vannak a globális hatalmi játéktérben. Egyrészt az ilyen technológiák igazi élbolyába tartozó elemek (5G, robotika, mesterséges intelligencia, gépi tanulás, kvantum számítástechnika) a hatalmi konfliktusok közvetlen „alanyai”. Plasztikusan mutatják ezt az 5G technológiákért, az MI-fejlesztésekért és azok emeltyűiért, az autonóm rendszerekért, a gépi tanuló modellekért és az azok működtetőiként felfogható bigdata adattömegekért folyó egyre kiélezettebb kereskedelmi-, technológiai-, jogi- stb küzdelmek a két óriáshatalom, az Egyesült Államok és Kína között. A digitális technológia tehát egyértelműen a geostratégia fókuszába került. A digitális technológiák ugyanakkor egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert a nemzetközi kapcsolatok diplomáciai dimenzióján belül is: a két- és többoldalú diplomáciai folyamatok egyre fontosabb témájaként, tárgyaként jelennek meg. A kiberdiplomácia (illetve a kicsit szélesebben értelmezett techno diplomácia) a kibertér egyre fontosabbá váló, geopolitikai szempontból egyre döntőbb dimenziójának a szabályozására, globális kormányzására irányuló tevékenység, amely az elmúlt évtizedben a nemzetközi kapcsolatok egyik legfontosabb terepévé vált. A kibertérre vonatkozó szabályozási, diplomáciai erőfeszítések egy fajta átmenetet képviselnek a geostratégiai és a geopolitikai (taktikai) szintek között. Harmadik szintként ugyanakkor ma már egyértelműen, ráadásul jelentős mértékben jelen van a konkrét geopolitikai érdekérvényesítésben (a képlékeny „hibrid háborúskodásban”) is a kibertér a maga technológiáival.
Ahogy a kibertérhez kapcsolódó technológiák döntően befolyásolják a globális (sőt, ma már a regionális) szinteken folyó hatalmi rivalizálást, úgy az összefüggés természetesen visszafelé is igaz: a digitális technológiák fejlődésének, fejlesztésének eszközei, eseményei, összefüggései gyakorlatilag értelmezhetetlenek ma már a számukra szélesebb kontextust adó geopolitikai mozgásoktól, a globális hatalmi terek dinamikájától. A világ hatalmi struktúráinak (más megfogalmazással: a világrendnek) a most folyó, egyre gyorsuló ütemű átrendeződése éppen ezért jelent kulcsfontosságú értelmezési keretet a digitális technológiákkal foglalkozó szakemberek számára is. Már pedig, ebből a szempontból a bevezetőnkben említett közelmúltbeli események és mozgások nagyon fontos elmozdulások indikátorai. Az mára egyértelműen kiderült: az ősszel Ukrajna körül felforrósodni látszó nemzetközi konfliktus helyzet valójában nem Ukrajnáról szól. Itt sokkal nagyobb, átfogóbb a tét. Ennek megfelelően a szereplők is mások: a nyugati világ közép- és kishatalmai ezen a sakktáblán legfeljebb futók, esetleg bástyák lehetnek. Az ukránok pedig, ez mára világossá vált, még gyalogok is aligha. Ez a játék alapvetően az USA és Oroszország között zajlik, és a témája nem a Donbassz helyzetének rendezése, de még csak nem is az ukrán-orosz határvidék „biztosítása” (valamiféle orosz ütközőzóna megteremtése). Itt egy új, átfogó európai biztonságpolitikai konstrukció kialakítása az, amiről szó van. Erre jelentettek be ugyanis az oroszok egyértelmű, világos igényt. A részletek ne tévesszenek meg minket: az egyes nehezen elfogadtatható javaslatok-követelések, vagy a néhol ultimátumszerű megfogalmazások a „pávatánc” részei, a diplomáciának nevezett ősi játék elemei. Az orosz igény ugyanakkor nagyon komoly, lényegében a Szovjetunió felbomlása után kialakult biztonságpolitikai helyzet gyökeres újraszabására irányul. És a mostani pillanatban meglehetősen komoly esély van arra, hogy az oroszok ezt az igényüket sikeresen elfogadtassák Amerikával. E mellett szól egyrészt és elsősorban az „orosz realitás”. Ez az Oroszország, nem „az” az Oroszország, ami akár az 1990-as évtized közepén (a hajdani nagyhatalom szinte teljes katonai, gazdasági, társadalmi) dezintegrációja pillanatában volt. De, még csak nem is a 2008-as pénzügyi világválság időpontjának Oroszországa. Nem csupán hadseregét sikerült modernizálnia, ütőképessé tennie, de (és ez az elmúlt fél évtized nyugati szankcióinak igazi fintora) a Krím-félsziget megszerzését, illetve a Donyecki-medence szakadár köztársaságait támogató lépéseit megtorolni hivatott nyugati gazdasági korlátozások a gazdaságát sem törték meg. Ellenkezőleg: bizonyos értelemben jelentősen hozzájárultak az orosz állam, gazdaság és társadalom rezilienciájának erősítéséhez. Oroszország tehát egy stabil, erős regionális szereplő az európai térben. És az erő képes magának „jogokat” szerezni.
De a globális erőterekben van ennél egy fontosabb mozzanat is, ami egyben arra is rámutat: a mostani „Ukrajna környéki” válságban, legvégső magasságokban, még csak nem is Oroszország és az USA alkuja a lényeg. Hanem egy ennél nagyobb horderejű ügy: az USA és Kína szembenállása a tét. A globális hegemón szerepért folyó küzdelem az eddigi „nélkülözhetetlen hatalom”, Amerika, és a vezető szerepért egyértelműen bejelentkezett újabb „nélkülözhetetlen hatalom”, Kína között zajlik. Nagyon röviden összefoglalva: az amerikai hatalmi eliteken belül egy fontos erőcsoport (amelynek meghatározó képviselője maga Jake Sullivan, Biden elnök nagyhatalmú nemzetbiztonsági főtanácsadója) azt vallja: az USA nem elég erős ahhoz, hogy két fronton vívjon harcot. Az afganisztáni kivonulás, csúfosra sikeredett megoldása ellenére, szintén ezt a fontos célt szolgálja. A cél tehát az: a Kína elleni harcra koncentráló USA számolja fel a „keleti frontot”, az Oroszországgal szembeni konfliktus mezőt. Akadnak vérmes körök is, amelyek egyenesen azzal a gondolattal játszanak: a régi receptet elővéve, csak éppen fordítva egyet rajta, most Oroszországot kellene Kína ellen fordítani. Ahogy 1971-ben a Kínai Népköztársaságot sikerült Amerikának kijátszania a másik szocialista óriás, a Szovjetunió ellenében. A realisták úgy vélik: erre vajmi kevés az esély; amire tehát az USA-nak törekednie érdemes, az egyfajta „fegyvernyugvás”, egy tartós détente Oroszországgal. A mostani orosz javaslatok alapján meginduló diplomáciai tárgyalásoknak ez lehet az amerikai célja.
Az elmúlt évek stratégiai koncepció nélküli (illetve kifejezetten elhibázott) Oroszország-politikája miatt az USA legfeljebb korlátozott mértékű „jó viszony” kialakítását célozhatja most Moszkvával. Méghozzá úgy, hogy Oroszország már ezért a „langyos” viszonyért is alaposan megkéri majd az árat. Nem csupán „közel külföldje” (tehát Ukrajna, Grúzia és Moldova) rovására, de a NATO-szövetségesei (elsősorban a „frontország” balti államok, de végső soron Lengyelország) kontójára is. És az amerikaiakkal kötött rendezés (idéző jelbe tett fegyverszünet) sem fogja nagy valószínűséggel Kína ellen fordítani a Nyugattal szemben immár kiengesztelhetetlenül bizalmatlan Oroszországot.
Az elmúlt év legutolsó, illetve az újesztendő legelső napjainak kulcsfontosságú diplomáciai eseményei egyértelműen a kínai-orosz partnerség erősödését tanúsítják. Tudatosan használtuk ilyen óvatosan ezt a „partnerség” kifejezést, hiszen szövetségről az érintett felek egyike sem beszél. Ebben talán nincs is semmi meglepő. A most formálódó, az amerikai globális hegemónia évtizedeit felváltó multipoláris, több pólusú világrend egyik fontos ismérve, hogy többé nem jellemzőek (nem meghatározóak) a hidegháború korának nagy szövetségi rendszerei, tömbjei. Sokkal inkább egy-egy témára kialakított „ügyszövetségek”, lazább társulások jellemzik. Amelyekben a résztvevő partnerek egyes témákban egymás oldalán állnak, ám más kérdésekben esetleg éppen ellentétes csoportosulásokhoz csapódnak. A két nagyhatalom, Kína és Oroszország között formálódó partnerség azonban sok fontos (katonai, gazdasági, energetikai, tudományos) területre kiterjed, és az elmúlt évek, különösen a COVID-esztendők nyugati diplomáciai, szankciós, információs nyomásának következtében jelentősen megerősödött. Ennek tudható be, hogy ma már mindkét ország vezetői (ahogy azt Hszi Csin-ping újévi beszéde és Vlagyimir Putyin újévi üdvözlete is világosan mutatták ezt) immár egy stratégiai partnerségről beszélnek. Ebből a szempontból kétoldalú kereskedelmi, innovációs, beruházási egyezmények egész sora jelentett olyan pragmatikus együttműködési platformot az elmúlt fél évtizedben, amely tényleges tartalommal tölti meg (és ezért a puszta szimbolikus aktusnál jelentősebbé teszi) a tavaly nyári megállapodást, amikor Hszi és Putyin megújították a két ország között 20 évvel korábban megkötött jószomszédsági- és együttműködési szerződést.
A politikai felsővezetők ceremoniális kötöttségekkel tompított jókívánságainál beszédesebb az a nyilatkozat, amit a két ország együttműködése témájában a tavalyi év utolsó munkanapján tett a Kínai Külügyminisztérium szóvivője. Csao Li-csien igencsak egyértelműen fogalmazott, hogy a két ország hasonló módon látja a Nyugat „dominanciára való törekvését, amely nem tűr meg riválist” a nemzetközi térben. Csao egyértelművé tette azt is: Kína elkötelezte magát arra, hogy Oroszországgal együttműködjön egy „valódi multilateralizmuson alapuló” nemzetközi együttműködés érdekében. Külön nyomatékkal emelte ki (és a kínai politikai nyelvezetben fontos jelzőnek számító „alapvető”, „átfogó”, „mély” jelentésű szóval illette ezt a kapcsolatot): „A kínai-orosz mély partneri kapcsolatok szilárdak, mint a szikla”. A szavaknál nagyobb a jelentősége a realitásoknak: a két ország számos tekintetben rá van szorulva egymás partnerségére: a diplomáciai összefogástól a technológiai együttműködésig. Érdemes kiemelni ebben a cikkben, amely éppen a geostratégiai, geopolitikai megfontolások és a technológia, a digitalizáció, a kibervilág szoros egybefonódását igyekszik hangsúlyozni: a kínai-orosz kooperáció nagyon fontos terepét éppen az éltechnológiák fejlesztése jelentheti majd, a kibertér tehát kétszeresen is megjelenik ebben a globális összefüggés-rendszerben.
A viszony, és annak intézményi struktúrái bizonyára sajátosak lesznek majd. A két ország súlya nyilván eltérő, és ezzel mindkét fél tisztában lehet. Ugyanakkor ez a „formálisan nem-szövetség szövetség” nem csupán komoly előnyöket jelenthet mindkét félnek, de a siker, a hatalom zálogát is. És, azért nagy árat is megadnak a világban.
China responds to Russian pushback against Western attempt to dominate world; Johnny Tackle; RT.com; 2021. december 28.
Xi names the „new heights” China-Russia relationa reached in 2021; RT.com; 2021. december 31.
Strong Sino-Russian ties hailed by leaders in greetings; Mo Jing-xi; China Daily; 2022. január 1.
Az ismertetés Dr. Nyáry Gábor munkája.
