Európai Uniópolitika

Öt dolog, ami felforgathatja az Európai Uniót 2022-ben

Szerző: 2022. január 10.No Comments

„Miután az év első napjaiban megszülettek a szokásos áttekintések az idei évre tervezett programokról és célkitűzésekről, az alábbiak most a „nem tervezett”, de nagyon is lehetséges kihívásokat veszik számba, amelyek meghatározó módon hatással lehetnek az EU életére.

Számtalan helyen és formában elhangzott, hogy európai uniós szempontból 2022 legfontosabb és legsürgetőbb teendője a digitalizáció, a gazdaság zöldesítése és a klímacélok követése, a védelmi képességek erősítése, valamint általában is a külső kihívókkal szemben – mint Kína, Oroszország, valamint gazdasági értelemben továbbra is Egyesült Államok is – az európai mozgástér (szakzsargonnal: „stratégiai autonomitás”) növelése lesz.

Az európai politika formálói nyilván valóban igyekeznek is majd minél többet tenni mindezek érdekében. De közben rejtett módon sorakozik egy sor olyan lehetséges fejlemény is, amelyek végül meghatározó módon rányomhatják a bélyeget a tényleges történésekre.

EU-s szempontból a végső lényeg magának az integrációs projektnek a fenntartása, elismertségének a megőrzése, optimistább forgatókönyvek szerint újbóli erősítése is. És megfordítva: ha ez sérül, annak következményei viszont előbb-utóbb a tervbe vett szakpolitikai célok, törekvések megvalósulását is maguk alá temethetik.

Ilyen szempontból a kulcs viszont alapvetően az uniót alkotó tagállamoknál van, az ő együttműködési készségük és képességük dönti el, hogy végül miből mi valósul meg. És ilyen szempontból jó pár olyan potenciális kihívás adódhat az év során, ami gyökeresen új helyzetet is teremthet az uniós ügyek menedzselésénél.

Francia kihívók

Az előre tudhatók és bekalkuláltak közül idén ilyennek tekinti mindenki a francia elnök- és parlamenti választást, ami persze igazából akkor válhatna drámai eseménnyé, ha Emmaneul Macron hivatalban lévő elnök kihívói közül az erősen euroszkeptikus Marine Le Pen vagy Éric Zemmour nyerne, aminek – ha teljesen kizárni nem is lehet – továbbra is kicsi a valószínűsége. (Hatalomra kerülésük – különösen Le Pené – mindenesetre nagy lökést adhatna a nemzeti megközelítést preferáló Unión belüli együttműködés-értelmezésnek, szembe menve egy ma még viszonylag domináns, közösségibb megközelítésnek.)

Olasz forgatókönyvek

Annál inkább elképzelhető az a formálisan nem tervezett, de a napi események menetéből nagyon is könnyen következő fejlemény, hogy Olaszországban szétesik a jelenleg még Mario Draghi vezette válságkezelő nemzeti egységkormány, előrehozott új választást kell kiírni, és annak eredménye esetleg széttöredezett, átütő többség nélküli parlamentet, vagy netán az erőteljesen EU-kritikus politikai erők győzelmét hozza majd.

Ennek bekövetkezhetősége nem is olyan távoli: az olasz parlament már kitűzte a köztársasági elnökválasztás időpontját január 24-re. Aminek kapcsán ugyanúgy megtörténhet, hogy a jelenlegi kormányfő, Draghi nyer, ami után utódot kell találni, mindenki számára elfogadható „Draghi-súlyú” jelölt azonban egyelőre nincs a látóhatáron. Ugyanakkor az sem kizárható, hogy már a 24-i parlamenti voksolás előtt annyira összekapnak az „egységkormány” felettébb heterogén résztvevői a támogatandó jelölt személyét illetően – ennek már vannak jelei –, hogy az elnökválasztás eredményétől függetlenül sem marad esély az eddigi együttműködés folytatásának. Mindként esetben a végső megoldás a választások kiírása lehet.

És persze hasonló törésvonal bármikor bekövetkezhet a későbbiekben is az év során, különösen, hogy 2023-ban mindenképpen választások következnének olasz földön, és szakértők egyöntetűen vallják, hogy a ma még a válság nyomására közös koalícióban működő, de amúgy nagyon is eltérő célokat követő pártok ennek közeledtével mind inkább szükségét érzik majd „különbözőségüket” markáns állásfoglalásokkal demonstrálni, aminek terheit egy ponton túl aligha tudja elviselni egy formálisan mégiscsak közösnek számító koalíció.

Márpedig Brüsszelben például jól emlékeznek arra, hogy a jobboldali Liga-vezető, Matteo Salvini – még ha újabban „középre húzó” nyilatkozatokat is tesz – volt már miniszterelnök-helyettes az olasz kormányban, és távlatibb programjában egyaránt szerepelt a közös pénzből (az eurózónából) való olasz kilépés, mint akár már ezt megelőzően is a közösségi makrogazdasági követelmények ignorálása, ha mondjuk az olasz költségvetési hiány, vagy államadóssá növelése bizonyos kormánycélok érdekében fontosabbnak minősül.

Az ilyen tagállami „viselkedést” egy kis-közepes ország esetében még kordában tudják tartani a többiek, de a hatvanmilliós Olaszország esetében, ma is számottevő gazdasági erejével, ez már nem járható út. Az eszkalálódó konfliktus lehetséges következményei pedig kiszámíthatatlanok. De mindenesetre semmiképpen nem a programszerűen vázolt nagy közös célok (digitalizáció, zöldesítés) gyors közösségi megvalósulását segíti (főként, hogy mindkettő pénzügyi terhekkel is jár, és az ezeken való osztozás szintén nyitott kérdés).

Szakértői körökben ezért is tekintenek úgy 2022-re, hogy az év legfontosabb (ismert) politikai eseménye kétségtelenül a francia választás lesz, de a ténylegesen meghatározó eseménye (mellesleg már jó ideje) egy esetleges előrehozott olasz voksolás, és nyomában egy nemzetcentrikusabb olasz kormány alakulása lenne. Ami jó eséllyel hamar az eddigi lengyel-magyar-szlovén kormányzati EU-politika élére állhat, alaposan kiélezve a „nemzetek közötti” és a „nemzeti feletti” Európai Uniót preferáló európai politikai erők közötti megosztottságot és az aligha elkerülhető konfrontálódást.

Német kérdések

És hát „EU-formáló” (nem tervezett) tagállami fejlemény potenciális közösségi kihatásokkal adódhat még másutt is. Mindenekelőtt, ha billen az alig néhány hete hivatalba lépett, szintén nem kevéssé heterogén német koalíció, amelyen belül az eddig is ismert zöld-szabaddemokrata törésvonalak máris jól láthatóak lettek például az Európai Bizottság év végi javaslata nyomán, amely átmeneti időre továbbra is szalonképesnek minősítette az atomenergiát és a földgáz használatát. (Vörösposztó a zöldek szemében, helyes döntés – a földgáz esetében legalábbis – a liberálisok számára.)

És hasonló töréspróba – például a közösségi fiskális szabályok lehetséges reformját illetően – hamarosan adódhat még bőven. Márpedig egy német kormányválság – ami mellesleg önmagában is évtizedek óta ismeretlen jelenség volna – szintén nem éppen a 2022 évi EU-prioritások közös megvalósítását szolgálná.

Amivel szembe kell nézni

Az utóbbi kérdéskör amúgy arra is példa, hogy az unión belüli együttműködést potenciális lebénító, tagországok közötti konfliktus kirobbanásához voltaképpen kormányváltásokra sincs feltétlen szükség, sor kerülhet rájuk a meglévő felállás mellett is. Egy sor olyan terület van, ahol az eltérő tagállami háttérből következő érdekellentét kiélezett döntéshelyzetben könnyen késhegyig menő vitát, ennek elmérgesedése pedig akár maradandó belső (együttműködési) sérülést is okozhat.

Hogy csak néhány említsünk a 2021-et is nem egyszer „színező” uniós vitatémák közül:

  • hogyan alakuljon az EU stabilitási és növekedési paktum (a közösségi fiskális szabályok) alkalmazása 2023 januárjától,
  • milyen legyen a jogállamiság értelmezése, (kiemelten is: a közösségi pénzek lehívhatóságának jogállamisági feltételekhez kötése),
  • különösképpen érzékeny téma lehet az EU-jog és az uniós bírósági döntések elsőbbségének a kérdése.

És akkor még a társasági adók számításának bizonyos fokú harmonizálásáról, a klímacélok teljesülését szolgáló lehetséges eszközök (mint az emissziókereskedelem – ETS) többek által követelt reformjáról nem is beszéltünk.

Egyik sem új kérdés. Visszatérően téma volt megoldandóságuk már tavaly, netán korábban is. De szinte valamennyi esetében, például, hogy ne nehezítsék a járvány okozta extrém helyzet amúgy is nehéz kezelését, tényleges kezelésüket arrébb tolták. Alkalmasint 2022-re.

Ami azt is jelenti, hogy idén viszont muszáj lesz szembenézni velük, jó eséllyel párhuzamosan egyszerre többel is. Márpedig az egyik területen elmérgesedő szembenállás (mondjuk a fiskális szabályok lehetséges reformja kapcsán), ami sok esetben tagállamok közötti mélyülő bizalmatlanságon is alapul, többnyire átterjed és megmérgezi a további ügyek kapcsán zajló huzakodást is. És a széthúzó tendenciák erősödhetnek.

A helyzetet nehezíti, hogy az utóbbi esetekben többnyire súlyos pénzügyi, gazdasági érdekek is ütköznek, és ezeket mindig nehezebb kibékíteni.

Az a kérdés például, hogy lazítsanak-e 2023-tól a közösségi költségvetési követelmények plafonszámain – lehessen-e nagyobb nemzeti büdzsé deficitje 3 százaléknál, netán ennek kiszámításánál ignorálhassanak bizonyos (fejlesztési) tételeket, mennyi idő alatt kelljen csökkenteni az államadósságot, az inflációt, és így tovább -, nagyon húsba (nemzeti pénztárcába) vágó kérdés az eladósodott országok csoportja számára. Miközben növekvő aggodalom azon országok szemében, amelyek bizonyos szempontból mindennek lehetséges közösségi finanszírozására kényszerülhetnek nettó befizető tagállamként.

Márpedig ezt a dilemmát például még idén – lehetőleg még az első félévben – meg kell tudni oldani, ha a 2023-as visszaállási határidőt tartani akarják. Ami máris egy „kitűnő” alkalom az alapos összeveszésre.

Más szempontból teremthet feszült, idővel egyre nehezebben kezelhető helyzetet a jogállamisági vita.

Itt főként az növelheti a téteket, hogy több vonatkozásban is időközben európai bírósági ítéletek is születtek, amelyek jogosságát esetenként érintett országok kormányai (a lengyel és a magyar) vitatják, miáltal újabb szintre emelkedhet az EU működése (és főként: illetékessége!) körüli konfrontáció.

Ráadásul itt maga az Európai Bizottság is ringbe szállt, midőn tavaly kötelezettségszegési eljárást indított Németország ellen, amiért egy évvel korábban a német alkotmánybíróság kétségbe vonta az Európai Bíróság megelőző ítéletét. Ezzel sokak szerint Brüsszel különösen veszélyes vizekre evezett – „elkezdte cibálni az oroszlán bajuszát”, ahogy akkoriban egy elemző fogalmazott –, és a konfrontáció könnyen kiszélesedhet oly módon, hogy annak két oldalán már nemcsak uniós intézmények és egyes „renitens” közép-európai országok, hanem az unió központi hatalmának számító Németország alkotmánybírósága is állhat. Mindez hozhat katartikus tisztulást, de eredményezheti az eddigi közös alapok szétforgácsolását is.

Az eddig felsorolt lehetséges események egyike sem szerepelt egyetlen újévi ünnepélyes programnyilatkozatban, viszont nagyon is könnyen bekövetkezhetnek. Lehetséges kihatásuk pedig a jelenleg ismer európai uniós keretekre (netán alapokra) viszont nagyon is érzető lehet.

Miként az is, vajon a tél elmúltával csökkenek-e hát az energiaárak, lesz-e fegyveres konfliktus Ukrajnában, jön-e új koronavírus-variáns?

Az egész év EU-politikai dinamikájára rányomhatja a bélyegét csak az utóbbi három, ha rossz irányba fordulnak a dolgok.

Lesz tehát bőven mire figyelni idén is, a kitűzött programok és célok végrehajtásának számonkérése mellett az esetleges nem várt/kívánt fejleményekkel való megbirkózás okán is. Nem lesz unalmas 2022 sem.”

Forrás:
Öt dolog, ami felforgathatja az EU-t 2022-ben; Fóris György; Infostart; 2022. január 7.