közigazgatás: külföldönpolitikatechnikatudomány

Űrblokád – a jövő háborújának nyitólépése

Szerző: 2022. január 10.No Comments

A futurológiával foglalkozó szakemberek egy jó része ma már szinte adottságnak veszi, hogy az elkövetkező „nagy háború” (a globális hatalmi pólusok mentén pozícióikat megtartani igyekvő, illetve az újonnan helyezkedők között a kártyák újraelosztásáért induló átfogó fegyveres küzdelem) színtere részben a világűr lesz. Az elképzelések, szcenáriók (magyarul forgatókönyvek) természetesen igen változatos eseményekkel, esemény sorokkal számolnak, ám ugyanakkor körvonalazódik néhány olyan mozzanat, amelyben a jelek szerint a konfliktuskutatók kezdenek egyetérteni.

A lehetséges koncepciók sokaságának körében szép számmal találhatunk egyébként „nem tudományos” munkákat is, és ezek különösen érdekesek lehetnek. Ne értsük félre azonban a fogalmakat! A „nem tudományos” jelzővel itt nem arra szerettünk volna utalni, hogy az adott elképzelések, vázlatok, forgatókönyvek nélkülöznék a valóság tényszerű elemeit. Ebben az értelemben tehát messze nem „fikciós” írásokról van itt szó. Tulajdonképpen szépirodalmi munkákról, regényekről (illetve a terjedelmek alapján találóbb úgy fogalmaznunk: novellákról) beszélhetünk ebben az esetben, amelyek többnyire a nagy múltú science-fiction irodalom egyes formai és tartalmi építőkövei, mintái nyomán igyekeznek lehetséges jövőleírásokat kidolgozni. Érdemes megjegyezni: ez a nagyon is érdekes, megtermékenyítő, újszerű gondolatokat felszínre hozó módszertani eszköz egyre inkább polgárjogot nyer magának a nyugati világ megannyi komoly elemző műhelyében, kezdve a globális hatókörű, roppant befolyású agytrösztöktől (mint amilyen például az amerikai Brookings Institution) szakmai háttérműhelyeken át (ahol elsőként és mindenekelőtt a szintén amerikai RAND Corporationt érdemes megemlíteni), a nagy katonai képző intézményekig (ahol éppen a stratégiai gondolkodást segíti, akár az oktatásban is).

Ez a „narratíva alapú elemzés” különösen alkalmasnak látszik az ún. „foresight” területen. Tehát a jövő, egészen pontosan a több (akár sok) lehetséges jövők előrejelzésével foglalkozó kutatási ágban, ami markánsan más célokat tűz ki, és ennek megfelelően más eszközrendszert is mozgósít, mint a leginkább valószínűsíthető jövőkimenetet felvázolni akaró „forecast” (a szó szoros értelmében vett „előrejelzés”) területe. A későbbiekben szeretnénk bemutatni ennek a narratívára alapozott jövőváltozat leírásnak néhány olyan, a közelmúltban megjelent darabját, amelyek a nemzetek közötti konfliktusok, a digitalizáció, automatizálás és általában az éltechnológiák összefüggéseit vizsgálják. Ahol egyébként a kibertér – annak potenciáljával és fenyegetéseivel – ma már megkerülhetetlen főszerepet kap.Már csak azért is érdemes ezt a speciális módszertani irodalmat megismerni, mert a szerzők között többnyire nem akárkik szerepelnek: hajdani NATO főparancsnokok, nyugalmazott amerikai flotta tengernagyok fogtak (persze, többnyire értő, szépirodalmi vénával megáldott szerzőtársakkal összefogva) bele abba, hogy a jövő globális háborújának vízióját ilyen regényes formában megfogalmazzák. A legfontosabb munkák ismertetése már csak azért sem haszontalan, mert az esetek többségében fordulatos, izgalmas kötetek születtek, amelyek az ún. techno-thrillerek kedvelői számára puszta olvasmánynak sem utolsók.

A – részben kedvcsinálónak szánt bevezető sorok után – ma egy hagyományosabb elemzést szeretnénk bemutatni, amely sok társához hasonlóan a világűrnek a jövő nagy konfliktusaiban vállalt lehetséges szerepét járja körül. A tanulmány azért érdemes figyelemre, mert a minden szempontból mértékadónak tekinthető ThinkChina című elemző blogon látott napvilágot. Az online „lap” – amely a sok szempontból szabadabb, intellektuálisan mozgékonyabb Szingapúrban jelenik meg – a nagy könyvbe kívánkozó etalonja lehetne a minőségi újságírásnak. Azért beszélhetünk a ThinkChina esetében tulajdonképpen sajtótermékről, mert cikkeinek, írásainak jó része a Zaobao (teljes nevén a Lianhe Zaobao) nevű, sajnos kizárólag kínai (mandarin) nyelven publikáló tényleges szingapúri újságban megjelent írások másodközlése. Méghozzá angol nyelven – tehát a kínaiul máig nem beszélő globális közvélemény számára is elérhető módon. A Zaobao, és így a ThinkChina tehát fontos információforrás, egyben emlékeztet minket arra is, hogy mi is az az „újságírás”. Az a tevékenységnek, ahol (a megfelelő rovattípusokban, illetve a megfelelő mértékben) markánsan megjelennek ugyan az egyéni értékítéletek – ám a tények tiszteletét semmi sem írja felül. Ehhez az alapvető koncepcióhoz igazodik az elemzések szakmai mélysége, amely ma már egyre ritkább kincsnek számít a szokványos média-harsogásban. Üdítő látni, hogy még ma is akad ilyen – még ha Ázsiába is kell menni érte. A lap – természetesen – elsősorban a világ alakulása szempontjából egyre inkább meghatározó ázsiai (manapság divatos elnevezésével Ázsia-Csendes-óceáni) térségre fókuszál ugyan, ám jó általános profilú lapként részletesen beszámol a mára összenőtt glóbuszrészek szinte valamennyi fontos történéséről.

A ThinkChina egyik mostani kiadása az elemzőket világszerte, és így természetesen Ázsiában is leginkább foglalkoztató amerikai-kínai szembenállás, egy – mondjuk így – drámai és semmiképpen sem kizárható vetületét, az óriáshatalmak közötti nyílt fegyveres konfrontáció eshetőségét járja körül. Méghozzá a mostani írásunk témájául választott összefüggésben: arra keresik a szerzők a választ, hogy mi lesz (mi lehet) a szerepe a világűrnek egy ilyen hirtelen fordulat, a folyamatosan elmérgesedő helyzet végső eszkalálódása esetén? Érdekes és érdemes olvasmány azért is, mert a témát feszegető, egyre szélesedő irodalomban még nem létező új fogalmat is bevezet: ideje megismerkednünk az „űrblokád” koncepciójával, eshetőségével!

A tanulmány röviden kitér ugyan a világűr feltételezhető „elsőségére” egy lehetséges nagyhatalmi (fegyveres) konfliktus kirobbanása esetén, ám a problémának végül is egy másik, eddig még nem sokat hangoztatott vetületét igyekszik felmutatni. Annyit azonban most is érdemes leszögezni: a világűr geostratégiai, geopolitikai (és természetesen nem kevés mértékben geoökonómiai) jelentősége egy fajta közhelynek számít ma már a stratégiai elemzi körökben. Ugyanakkor a stratégia szintek mellett van a világűrnek egy olyan (katonai szaknyelven fogalmazva) hadműveleti (tehát operatív), illetve egyenesen harcászati (azaz taktikai) vetülete is, ami egyre többet foglalkoztatja a szekértőket, egyre nagyobb nyugtalanságot keltve köreikben. Itt az űrkutatás, a világűr felhasználásának egy specifikus – persze nagyon is jellemző és közismert – aspektusáról van szó: a műholdak egyre növekvő szerepéről. A műholdak, egészen pontosan a szakszerű fogalmazással élve „műhold konstellációk” (tehát azonos típusú és rendeltetésű mesterséges égitestek egész kis „nyájai”) az elmúlt évtizedekben mindennapos eszközeivé váltak az emberi társadalmak működésének. De, nem is ez a jó szó: nem egyszerűen mindennapos, de egyenesen nélkülözhetetlen részeivé váltak a modern világ emberének életében. Nélkülözhetetlenek békében – és még annál is inkább megkerülhetetlen a szerepük egy esetleges háborúban. A műholdak, azaz a rajtuk keresztül globálisan továbbított elektronikus jelek, adatok nélkül nem tudnánk pénzt kivenni egy bankautomatából, nem tudnánk kitűzni útvonalunkat egy elektronikus térképen. Egyik pillanatról a másikra működésképtelenné válna egészségügyi közellátó rendszerünk, az adózásunk, de még az időjárás viszontagságaira való felkészülésünk is. Ami (legalábbis a katonák számára) még ennél is riasztóbb eshetőség: az előrejelző műholdak nélkül észrevétlenek maradnának az ellenség közeledő atomrakétái; mesterséges égitestek nélkül lehetetlen lenne a korszerű harctéri fegyverek irányzása, vagy akár csak a csapatok mozgatása és a kommunikáció. A föld körüli pályán keringő – rendkívül sok specializált feladatra szakosodott – műholdflották tehát nem csupán eszközt és lehetőséget jelentenek – de a sérülékenység sohasem látott mértékű forrásai is. Tegyük hozzá: nem csupán arról van szó, hogy hiányuk mennyire súlyos csapást jelentene. A helyzet az, hogy a műhold amennyire fontos, valójában éppen annyira könnyen támadható is. Ennél szerencsétlenebb biztonsági konstrukciót pedig egyetlen társadalom sem nagyon tud elképzelni! A témára a jövőben bőséges terjedelemben, és vélhetően nem is ritkán térünk majd vissza, mert a modern világ egyik legégetőbb fenyegetésével állunk itt szemben. Ráadásul jól látszik ma már az is: két új keletű geopolitikai közeg, két potenciális hadszíntér fokozatos egymásra csúszásának lehetünk szemtanúi. A kibertér fenyegető árnyai ugyanis ma már a világűr doménje fölé terültek, ami nem sok jóval kecsegtet.

Van azonban egy másik, eddig még nem vizsgált problématerület, biztonsági fenyegetés is ebben a témában. A most erőre kapó „második űrkorszak” egyik szembe ötlő sajátossága, hogy míg a világűr felfedezésének és meghódításának több mint fél évszázada megindult első korszakában lényegében a nagy állami szervezetek dominálták az eszközök fejlesztését, gyártását, üzemeltetését egyaránt, addig a mostani második menetben a magánszektor nem csupán partner, de több területen egyenesen vezető szerepet követel magának. Az űrkutatásba és űrkiaknázásba beszálló magántőke egyik illusztris alakja az amerikai Elon Musk, aki 2002-ben alapította meg SpaceX nevű űrkutatási vállalatát. A jó ideig inkább erőt gyűjtő cég 2014-ben hirdette meg műholdprogramját. Az eredeti elképzelések szerint a 2010-es évtized végéig összesen 12000 mesterséges égitestet terveztek pályára állítani. Az új műhold konstelláció egy nagysebességű globális internet hálózat üzemeltetését szolgálta volna. A fellövések tényleges száma ugyan jócskán elmaradt az eredeti tervektől, ám a SpaceX jelenleg így is közel 1900 műholdat állított eddig föld körüli pályára. Az összehasonlítás végett: ez a szám az 1957 óta felbocsátott, és máig az űrben keringő mesterséges égitest mennyiség felét teszi ki. Az eszközök egyébként közel 20 állam távközlési igényeit elégítik ki. Musk ugyanakkor menet közben még meg is sokszorozta eredeti terveit: az elkövetkező néhány évben összesen 42000 műholdat kívánnak föld körüli pályára állítani és működtetni. Ami nagyságrendi ugrást jelentene a keringő égitestek számában.

Ezzel az egy felől lélegzetelállító ütemű fejlesztéssel azonban van egy „kis gond”. A föld közeli égi rétegek, a távközlési műholdak szokványos keringési pályájának övezete bármennyire is végtelennek tűnik, valójában nagyon is zsúfolt terület. Az ilyen tömegben keringő mesterséges szerkezetek rendkívüli módon megnövelik a véletlen balesetek (ütközések) valószínűségét. Figyelmeztető jel erre: tavaly decemberben, a kínai hatóságok közlése, sőt hivatalos panasza szerint, az amerikai milliárdos vállalkozó Starlink rendszeréhez tartozó műholdak veszélyesen megközelítették a kínai űrállomást, komolyan fenyegetve az ott dolgozó űrhajósok biztonságát is. De, a véletlen balesetek – nagyon is valós – veszélyénél jóval többről van itt szó.

Kínai tudományos szakértők megfogalmazták azt az eshetőséget: a SpaceX cég hatalmas műhold konstellációja, szinte észrevétlenül építhet ki egyfajta „űrblokádot”, ha a helyzet –és az Egyesült Államok céljai – éppen úgy diktálják. A helyzet ugyanis az, hogy az amerikai Starlink rendszer hatalmas számú űregysége lényegében egy állandó övként veszi majd körül bolygónkat. Az amerikai – ráadásul magán tulajdonban levő, tehát a nemzetközi szerződések által nem korlátozott – 42000 műhold olyan sűrűségben kering a föld közeli pályákon, hogy más országok rakéta indításaihoz elengedhetetlen lesz az egyeztetés Musk vállalatával. Máskülönben mondjuk, egy indiai hordozó eszköz könnyen ütközhet valamelyik Starlink szatelittel. Kína, a feltörekvő, és roppant ambiciózus űrprogramot építő szuperhatalom tehát, nagyon záros határidőn belül, csak úgy és akkor tud majd űreszközöket fellőni, ha és ahogy Elon Muskkal, egy amerikai magánzóval erre sikerül megegyezni. Ami egy potenciális (kínai megfogalmazás szerint: reménybeli) világhatalom esetében nyilvánvalóan abszurdum lenne. A kérdés egyébként rávilágít a világűr kiaknázásának egyik égető problémájára: a témakör, jogi értelemben, valójában alig szabályozott, és a meglévő nemzetközi egyezmények (például az 1967-es világűr egyezmény) rendelkezéseinek kikényszeríthetősége is kérdéses egy magán vállalkozással szemben.

A helyzet potenciális fenyegetését egyébként nem csupán Kína érzi. Az ESA, az Európai Űrkutatási Ügynökség vezetője, Josef Aschbacher tavaly év végén fújta meg a riadót, amikor felhívta az európai kormányok figyelmét, hogy Musk pillanatokon belül magához vonja a nemzetközi szabályalkotás folyamatát a világűrben. Az új technológiák terén lassan globális szabályozó szuperhatalommá emelkedő EU-nak (amelynek a tényleges materiális versenyfutásban a versenytársakhoz képest korlátozottabbak az erőforrásai) ez a kivívott pozíciók feladását jelentené. A nemzetközi szabályozás és igazgatás (azaz a technológia világában sokat emlegetett „regulation” és „governance”) kulcsfontosságú terület. Ráadásul, amit szolgál az húsba vágó: valójában hatalmi kérdés. Előttünk áll tehát – itt is – a pőre valóság: az a geopolitikai játszma, amelyben több óriás (az USA és Kína) vetélkedik egymással, és több nagy-közepessel (Oroszországgal, Indiával, az EU-val), hogy a középhatalmi ambíciókat dédelgetőkről (pl. Irán, Törökország, Japán) ne is beszéljünk.
In a US-China war, will the first blow be struck in space?; Han Jong Hong; ThinkChina/Zaobao; 2021. december 31.
Az ismertetés Dr. Nyáry Gábor munkája.