„Hónapról hónapra, választásról választásra egyre kézzelfoghatóbbá válik az Európai Unió két alapító államának a gyengülése. A két pillér belpolitikai válsága értelemszerűen egész Európára kihat, hiszen átrendezheti annak erőviszonyait. A tíz napja közzétett Draghi-jelentés a kontinens lassú agóniáját vizionálja. De Németország és Franciaország jelenlegi legyengült belpolitikai helyzete nehezen teheti lehetővé a szükséges „radikális, konkrét és sürgős” változásokat. Logikusan merül fel tehát a kérdés: ki állhat majd a „Super Mario”-nak titulált, az Euro 2012-es mentőhadjáratát sikerre vivő olasz bankár által előírt elengedhetetlen reformhadjárat élére?
Emmanuel Macron ez év április 25-én beszédet mondott a Sorbonne-on. Akkori felszólalásából egyértelműen kiérezhető, hogy az európai politika vezetőjeként kívánja magát feltüntetni. Ekkor még talán ez az ambíció némileg legitimnek tűnhetett, különösen az akkor már igencsak ingadozó, a karizmatikusnak nem igazán nevezhető Olaf Scholz vezette német belpolitikai viszonyok tekintetében. De hol van már ez az idő? Azóta sok víz lefolyt már a Szajnán. Az európai parlamenti, illetve az elnöki döntéssel előrehozott nemzetgyűlési választások következtében Macron elnök hatalma a saját országán belül igencsak meggyengült. És ezt a sikeres olimpia dicsfénye sem tudta a francia választópolgárokkal elfeledtetni.
Már a július eleji nemzetgyűlési választások eredményeiből egyértelművé vált, hogy abszolút többség hiányában egyetlen erő sem fog tudni stabil kormányt felállítani. A két hónapig tartó tárgyalások eredményeképpen Macron elnök választása a konzervatív republikánus Michel Barnier-ra esett. Ez utóbbi, legalábbis a Matignon által közzétett információk szerint, még a hét vége előtt bejelenti kormányának összetételét. Amit már az új kormány első döntéseiről tudni lehet, az az egyes adók megemelésének tervbe vétele.
Az új kormányfő „székfoglaló”, a jövendő kormány főbb politikai irányvonalait felvázoló beszédét azon határozott szándéknak a hangsúlyozásával kezdte, miszerint elsődleges célja „a szenvedés, a nélkülözés, a harag és a közbiztonság kihívásaira válaszolni”. Ez utóbbi alatt kirajzolódik a bevándorlás problémája rendezésének elsődleges szándéka.
Michel Barnier politikai karrierjében a migráció kérdése már régóta központi téma: 2021-ben a Republikánusok (LR) köztársasági elnökjelölségéért ringbe szálló Barnier moratóriumot indítványozott a bevándolrás megfékezésére. Az egyre inkább fenyegető migrációs hullámmal szemben az „erős kéz” politikájára van szükség – hangoztatta. A családegyesítés megakadályozása, a bevándorlók ingyenes orvosi ellátásának megvonása és a határok védelme állt már akkor is javaslatainak középpontjában. Barnier nyíltan prioritásként mutatja be a bevándorlás megfékezésének a kérdését. De vajon személyes meggyőződés vagy politikai taktika-e ez a részéről?
Ahhoz, hogy kormánya fennmaradjon, az új miniszterelnöknek a Nemzeti Tömörülést kell meggyőznie és egyben megnyugtatnia. Barnier vajon helyet ad-e majd kormányában egy migrációs ügyekért felelős minisztériumnak? 2007-ben Nicolas Sarkozy elnöksége alatt volt már erre példa, egy Bevándorlási és Nemzeti Identitásért Felelős Minisztérium formájában (Ministère de l’Immigration et de l’Identité nationale, Brice Hortefeux és Eric Besson miniszterek vezetése alatt). Egyelőre azonban Matignon tagadja egy ilyen minisztérium felállításának a tervét, hiszen a baloldal és számos makronista számára egy bevándorlási minisztérium valóságos casus belli-t jelentene.
A Barnier-kormányra váró feladat a „kör négyszögesítésével” jellemezhető: egyszerre kell ugyanis a kormánynak meggyőznie a Nemzeti Tömörülést és a radikális baloldalt. Ráadásul a makronisták közül sokan erőteljesen ellenzik a migráció kérdésének miniszteri szintre emelését. Márpedig a 99 makronista képviselő nélkül Barnier kormányának semmi esélye nem lehet egy bizalmatlansági indítvány elkerülésére. Ami pedig a baloldali pártokat illeti, már 2023 decemberében tanúi lehettünk frontális támadásuknak az akkori miniszterelnök asszony, Elisabeth Borne által előterjesztett bevándorlási törvényjavaslat ellen.
Az új miniszterelnök, Michel Barnier azonban már nyíltan felvállalja és hangsúlyozza kormányának egyik legfőbb prioritását, amit a bevándorlás megfékezésében határoz meg, „emberséges politikával, de erős kézzel”. Ezzel a francia választópolgárok egyik elsődleges aggodalmára válaszol (a bevándorlás az elmúlt két választás második legfontosabb témájaként szerepelt, a vásárlóerő után).
A franciák számára a bevándorlás kérdése a legutóbbi választások egyik legfontosabb témájává vált. Az emelkedő számadatok magukért beszélnek: 2023-ban az ország 320 000 tartózkodási engedélyt adott ki. Ez háromszor annyi, mint a 90-es években. A Nemzeti Tömörülésre leadott tizenegy millió szavazat is ezt az aggodalmat tükrözi.
A francia kedélyeket azonban ez a kompromisszumos, szakértői kormányt feltételező kinevezés korántsem látszik megnyugtatni. Hiszen júniusban és júliusban is az urnák elé járultak, demokratikus véleménynyilvánításuk eredményeit azonban a választásokat követő döntések korántsem látszanak tükrözni. Jogosan merül fel tehát a demokratikus alapelvek tiszteletben tartásának a kérdése. A Nemzetgyűlés vezető pozícióiba makronista politikusok kerültek, az újonnan kinevezett miniszterelnök pedig egy, az 577 képviselői helyből csupán 49-et elfoglaló republikánus párt soraiból kerül ki.
Hasonló, a demokrácia alapelveinek igencsak ellentmondó helyzettel szolgált egy tegnapi hír is, miszerint az eddigi EU-biztos Thierry Breton helyett Stéphane Séjourné, a januárban kinevezett Gabriel Attal kormányának külügyminisztere fogja ezentúl Franciaországot képviselni az Európai Bizottságban. Több politikai elemző felháborodásának adott hangot, hangsúlyozva, hogy ezzel Franciaország voltaképpen vazallus státusba került. Ez az eseményt valóban értelmezhető Emmanuel Macron behódolásaként, hiszen ezzel elfogadta, hogy az EU egyik alapító állama az annak demokratikusan megválasztott elnöke által kinevezett biztost (Thierry Bretont) a választópolgárok által meg nem választott von der Leyen lemondathatja. Mi ez, ha nem EU-s technokrata beavatkozás a francia belpolitikába? – teszik fel a kérdést többen. A Nemzetgyűlés elnöki pozíciójában megerősített Yaël Braun-Pivet után Stéphane Séjourné kinevezésével Emmanuel Macron ismét egy hűséges zsoldosát helyezte pozícióba, ami a nép több alkalommal is kinyilvánított akaratát semmiben nem tükrözi.
Stéphane Séjourné, az Attal kormány külügyminisztere ez év januárja óta, az Európai Parlament Renew frakciójának elnöke, Emmanuel Macron lelkes híve, európai politikai színtéren a makrónia valóságos „megtestesítője”.
Séjourné-t tehát Ursula von der Leyen nevezte ki, amely sokak szemében Franciaország „kapitulációját” jelenti az Európai Bizottsággal szemben. Jegyezzük meg itt azt is, hogy Franciaország egyetlen pozíciót sem kapott az ún. top jobs-ok közül. Mindez egyértelmű térvesztésre utal az Unión belül.
De nem sokkal biztatóbb Németország belpolitikai helyzete sem. A figyelem, illetve a belpolitikai válság középpontjában itt is a bevándorlás kérdése áll. Az Angela Merkel által 2015-ben hozott, több mint egy millió bevándorló befogadásáról hozott döntést a szövetségi állam még azóta sem tudta megemészteni. Az augusztus végi, egy szíriai iszlamista által végrehajtott késes támadás csak tovább fokozta a már amúgy is hatalmas méreteket öltött feszültségeket. Az AFD (Alternatíva Németországnak) türingiai, illetve szászországi győzelme nemcsak komoly figyelmeztetést jelent a hatalmon lévő koalíció számára, hanem egyértelmű inspirálója a határok lezárását elrendelő döntésnek.
Szemmel láthatólag Németországban elindult egyfajta „licitálás” a különböző politikai erők között a bevándorlás megfékezésének a kérdésében. Scholz kancellár a határok lezárását történelmi fordulatnak nevezte, hangsúlyozva, hogy ezzel országának az elmúlt húsz év legfontosabb lépését sikerült megvalósítania. Tegyük mindehhez hozzá azt is, hogy ezzel a döntésével az Unió egyik alapító állama a schengeni megállapodás szabad áramlásának princípiumával szegül szembe, országának védelmére.
A kereszténydemokraták még messzebb akarnak menni: valamennyi bevándorló kitoloncolását követelik, beleértve azokét is, akik politikai menedékjogot kérnek. A zöldek számára ugyanakkor ez teljes mértékben elképzelhetetlen, hiszen – hangsúlyozzák – ezzel a háború utáni Németország egyik alapértéke, a menedékjog kérdőjeleződne meg.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ugyan az Európai Bizottság elnöke német, és sikerült másodszorra is a bizottság élére kerülnie, azonban egy belső konfliktusokkal küzdő ország igencsak meggyengült pártjának a tagja.
A társadalmi kohéziót biztosító értékek, így a demokratikus szabályok, illetve a gazdaság válságával küzdő két ország legyengült belpolitikai helyzete még inkább kibillenti stabilitásából az Unió két alapító pillérét. De vajon akkor melyek lesznek azok az erők – országok, pártcsoportok –, amelyek az Európa megmentését célul tűző Draghi-jelentésben előírt recepteket alkalmazni fogják? Másképpen fogalmazva: a két alapító állam meggyengülése vajon kik előtt nyithatja meg, közép, illetve hosszú távon a vezető szerep átvételének a lehetőségét?”
Forrás:
A francia–német tengely fokozatos gyengülése az Európai Unión belül; Csepeli Réka; Öt perc Európa blog, Ludovika.hu; 2024. szeptember 19.
