„Az okos város (smart city) egyre népszerűbb hívószó, de egészen másként hangzik és másról mesél attól függően, hogy kinek a szájából hangzik el.
Adam Greenfield, aki néhány vállalatóriás definícióját vette alaposan szemügyre(1), azt találta, hogy míg a Cisco a hálózatiság erejét domborítja ki, s a Siemens számára az energiahatékonyság az ultima ratio, addig az IBM az előrejelző képesség és a döntési hatékonyság javításában látja a lényeget. Közösek azonban abban, hogy a város adott képességét információtechnológiával kívánják feljavítani – véletlenül olyannal, amelyre épp van elérhető megoldásuk (Greenfield, 2013a). Lehet ezen a megállapításon elnézően hunyorogni, csakhogy Greenfield sokoldalúan érvel amellett, hogy a városok megújulását az IT-től és általában a technológiától remélő értelmezés és szellemiség elterjedése vagy uralkodóvá válása komoly veszélyeket idéz fel(2):
- mivel centralizáció-párti, felülről lefelé vezényelt programokban gondolkodik;
- univerzalista, bármely város problémáját ugyanazzal az eszközzel kívánja megoldani, konkrét városok konkrét helyzetéhez igazodó konkrét fejlesztések helyett,
- a számítógépes megfigyelés és ellenőrzés eszközeinek elterjedése a kontrollfunkciók erősítésére csábíthat, és autoritariánus víziókra sarkallhat;
- a túltervezettség és túlszabályozottság felé terel;
- a lakosság érdekei helyett a nagyvállalatok és a szállítók érdekeit helyezi előtérbe.
Greenfield egy kis kiadványban is összefoglalta mindazt, amit az okos város így felfogott eszméjével szemben kifejteni érdemesnek gondol (Greenfield, 2013b), mégis egy másik könyv vált a smart city kritikusainak legfőbb hivatkozási forrásává. (3) Anthony Townsend ugyanis – amellett, hogy alaposan áttekinti mindazt, ami az okos város-fronton történt az ezredforduló után – még keményebben fogalmaz: a nagyvállalatok rövidtávú eladási céljait szolgáló programok nemcsak naiv kiindulópontokkal párosulnak, hanem nélkülözik azt a komplexitást is, ahogyan a városokhoz, mint organizmusokhoz közeledni szükséges (Townsend, 2013). A tudástermelés is ehhez a megközelítéshez igazodik. A városok jövőjéről gondolkodó, gombamód szaporodó új egyetemi kutatóközpontokban (New York, Ithaca, Chicago, London) az adatvilág specialistái – matematikusok, informatikusok és fizikusok – dominálnak, a társadalomkutatók, az építészek, a várostervezők vagy a közszolgálatiság szakértőinek bevonása nélkül. S még a tudományosság sem garantálja önmagában – véli Townsend –, hogy a városok érdekét megfelelően szolgáló alkalmazásokhoz és programokhoz jussunk. Semmi sem lehet elég jó, ha nem jelennek meg benne a legfőbb érintettek, a lakók szempontjai. Grandiózus víziók helyett sok kis apró, sikeres, alulról támogatott fejlesztési lépéstől lesznek a városok okosabbak. És az ehhez szükséges tudások forrása között új szereplő-típust is találunk: a megszokott intézményi csatornák számára láthatatlan, felkészült önkénteseket – bárhonnan a világból. Már nemcsak a számítógépes kódok varázslói, hanem a tudásukat rendelkezésre bocsátó hálózati polgárok is hekkerek, a szó pozitív értelmében, akiktől „hackathonokon”, nyilvánossá tett adatokon alapuló, szabad ötletversenyeken érkeznek jól hasznosítható ideák.
Ebből is jól látszik, hogy nem a technológiával vagy az adat-központúsággal van gond, a kérdés az, hogy ezeket mire, miért és hogyan használjuk. A nyílt adatok (open data) olyan ökoszisztémát hozhatnak létre, amely gyakorló városvezetők döntéshozatali és szolgáltatástervezési nyersanyagát képezhetik, aktív részvételre bátorítva az állampolgárokat.
Döntse el az olvasó, melyik megközelítést tartja az okos városok jövője szempontjából fontosabbnak:
- a városi élet minőségét mérő indikátorok szabványának létrehozását a politikusok és a kutatók munkájának megkönnyítésére (Nemcsak az okos város új, nemzetközi szabványa jelent ugyanis meg nemrég – ISO 37120:2014 –, száz mérőszámmal, hanem megalakult a városok értékelésének egységes platformja felett bábáskodó Városi Adatok Világtanácsa, a World Council on City Data is.);
- egy új generációs közlekedésmonitoring-rendszer vagy egy mobil e-egészségügyi alkalmazás bevezetését;
- a smart city legújabb, a technológián túllépő értelmezését, amely a túlélés, a magas életminőség, a belülről jövő innováció, az emberi erőforrás-fejlesztés szempontjai felől építkezik a stratégiakeresés irányába (ahogy azt a Scientific American szerkesztőinek legújabb válogatásában olvashatjuk).(4)
”
Forrás:
Okos városok nagyító alatt; Z. Karvalics László; IT Business; 2014. augusztus 25.
Hivatkozások a cikken belül: (1)Urban Age Electric City: Adam Greenfield – Use and misuse of smart technology in cities; YouTube; 2013. január 10.
(2) Another City is Possible: Networked Urbanism from Above and Below; Adam Greenfield; Future Non Stop; 2014. június 11.
(3) Smart Cities: Big Data, Civic Hackers, and the Quest for a New Utopia; Anthony M Townsend; W. W. Norton & Company; 2013
(4) Designing the Urban Future: Smart Cities; Scientific American; 2014
Lásd még korábbi cikkeink a témában: okos város
