„Napjainkban a nemzetgazdaságok és a piaci szereplők olyan globális játszma résztvevői, amelynek csak kétféle kimenetele lehetséges: a hosszú távú versenyképesség vagy a teljes lemaradás. Annak érdekében, hogy megfeleljünk ennek a történelmi jelentőségű kihívásnak, olyan hatékony kutatás-fejlesztési keretrendszerre van szükségünk, amely egy innovatív beszállítókra támaszkodó együttműködési hálózat felépítését követeli meg.
Robottechnológiai fejlesztések és intelligens eszközök garmadája jelzi azt a dinamizmust, amellyel a technológiai fejlődés sosem látott tempót diktál a világpiac szereplői számára. Ez egyfelől óriási lehetőséget kínál a vállalatoknak, régióknak és országoknak, hiszen kellő éberséggel és kreativitással bárki bekerülhet a világpiac élmezőnyébe. A másik oldalról azonban legalább ekkora kihívás is ered ebből a dinamizmusból, nevezetesen az, hogy aki nem képes tartani a lépést, az végérvényesen lemarad. Mindez az állandó megújulás képességét követeli meg, ami az innováció fókuszba helyezésével, illetve a széles körű kooperáció rendszerének kiépítésével érhető el.
Erre a kihívásra reagálva jelentek meg a nemzetközi üzleti szférában az úgynevezett posztmodern vállalatok, amelyeknek a működését a horizontális partnerség elve irányítja. Ezek az intézmények kizárólag a kulcstevékenységükre fókuszálnak, azokra a területekre, ahol tudásuk, hatékonyságuk vagy bármely speciális tulajdonságuk miatt előnyre tehetnek szert versenytársaikkal szemben, viszont a fő tevékenységüket csak kiegészítő, valamilyen formában támogató feladatokat a partnereikhez helyezik ki. A ma sikervállalatai karcsúbb, laposabb szervezeteket alkotnak, amelyek ugyanakkor széles beszállítói körre, startupokra, mikro-, kis- és középvállalkozásokra támaszkodnak. Így érvényesül a horizontális partnerség elve a résztvevők között, ahogy egymás tevékenységét mellérendelt viszonyban egészítik ki saját működésükkel.
A partnerek sikere együttműködési képességükön áll vagy bukik, és nincs ez másként az innováció esetében sem. Hogy Magyarország lépést tudjon tartani a globális trendekkel, és hosszú távon is versenyképes pályára állíthassa gazdaságát, a hazai innováció komplex és kooperatív hálózatát kell létrehoznunk. A fejlesztéspolitika feladata ezért nem lehet más, mint forrásokkal támogatni annak a keretrendszernek a felépülését, amely az alap-, az alkalmazott és a piaci kutatások szinkronizálását biztosítja, valamint platformot teremt a három alrendszer képviselőinek a hatékony együttműködésére.
Ehhez tisztán kell látnunk az innováció három szegmensének céljait, sajátosságait és egymáshoz való viszonyát. Megfelelő terminológia nélkül esetlegessé válik, hogy milyen minősítést és ennek nyomán milyen támogatást kaphatnak az egyes projektek. Az alapkutatás az a főként állami és oktatási intézményekben végzett kísérleti vagy elméleti munka, amely tudományos céllal igyekszik újabb ismereteket szerezni az egyes jelenségek hátteréről. Az alkalmazott kutatás ezzel szemben konkrét problémák megoldását, egy elgondolás megvalósítását célozza, az alapkutatásban feltárt összefüggések, tények és feltevések gyakorlati hasznosíthatóságát vizsgálja. Erre a két szintre épül a piaci innováció, amely az összegyűlt tudásanyag felhasználásával hivatott új termékeket, szolgáltatásokat és technológiákat létrehozni, illetve továbbfejleszteni a már meglévő kínálatot. A piaci innováció keretében így prototípusok, új tervrajzok és folyamattervek készülnek el, kísérleti gyártások valósulnak meg.
Három elkülöníthető, de szervesen egymásra épülő szintről beszélünk, amely szinteket és az azokban tevékenykedő szervezeteket egy átfogó, egységes hálózatban kell összefognunk. Annál is fontosabb ez, mert az új világrendben a termelés, a szolgáltatás, a tervezés és a munkafeltételek alapkövetelménye a hatékonyság, így sem idő, sem forrás, sem pedig igény nincs azonos képességű kapacitások kiépítésére.
A hálózatépítés első lépéseként azokra a specifikus előnyökre kell fókuszálniuk a cégeknek, régióknak és országoknak, amelyek kiemelik őket a piacon, a kormányzatnak pedig ezeknek az erősségeknek a célzott fejlesztését kell támogatnia. Második lépésként a specializált kapacitásokat kell egységes és együttműködő hálózattá formálnunk, hogy a résztvevők egymás tevékenységét kiegészítve hasznosíthassák ötleteiket. Ennek nyomán egy jóval szélesebb partnerségi rendszer jöhet létre Magyarországon, amely az adott szervezet belső és külső tudásbázisainak széles körű kooperációján alapul. Az állami, oktatási, céges és startup laborok így egy innovatív beszállítói szisztémát alkothatnak, hasonlóképpen a posztmodern vállalat modelljéhez.
A cégek és a különféle tudásbázisok között így érvényesülhet az a már említett horizontális stratégiai szövetség, amely egy összefüggő rendszerben egyesíti az innováció három szintjét, az alap-, az alkalmazott és a piaci kutatást és az azokban tevékenykedő szervezeteket. Mindezek révén olyan átfogó networking épülhet föl Magyarországon, amely egyszerre biztosít piacot, támogatást és kiugrási lehetőséget a startupoknak. Az innovációban érintett beszállítói kör kibővülése így nagymértékben támogathatja, hogy a magyar ötletek itthon, és ne külföldi érdekeltségek révén valósulhassanak meg.
Ma Magyarország közel sem aknázza ki a benne rejlő innovációs potenciált, ezen fordíthat az innovatív beszállítókra épülő hálózat. A kutatás-fejlesztés szereplőinek szoros kooperációja lehet a garancia még több kreatív startup és kisvállalkozás létrejöttére, amelyek a versenyképes magyar termékek és szolgáltatások új generációját vezethetik ki a világpiacra. A hazai innovatív beszállítók hálózatára építve biztosíthatjuk Magyarország hosszú távú versenyképességét a világpiacon.”
Forrás:
Az innovációnak beszállítókra van szüksége; Csepreghy Nándor; Világgazdaság Online; 2015. június 26.
