„Mitől okos egy város? És mitől lesz szerethető? Hogyan lehet sikeres? Interjúnk Z. Karvalics Lászlóval.
Az informatikai fejlesztéstől lesz-e okos egy város? Vagy elég hozzá egy kemence? Kell-e rettegni az egymással összekapcsolt rendszerektől? És a cybermackóktól? Véget ér-e valaha az álhírek kora? Többek közt ezeket a kérdéseket rágtuk át Z. Karvalics Lászlóval, a Szegedi Tudományegyetem docensével, az Okos városok, kérdő- és felkiáltójelekkel című könyv szerzőjével.Azt írja a könyvben, hogy tucatnyi módon próbálták már meghatározni az okos várost, melyik definíció áll önhöz a legközelebb?
A világ nagyjából azt érti okos város fogalma alatt, hogy az információtechnológia csodáit, ahol csak lehet, vigyük bele a városi élet szövetébe. Az okos városnak okos közlekedésszervezése és energiarendszere van, intelligens a világítása – és így tovább. Ezzel szemben sokan, többek között én is, azon az állásponton vannak, hogy az okos város nem több mint üres divatkifejezés. Valójában mindenki működőképes és élhető városban szeretne élni, és ha ehhez léteznek okos megoldások, akkor ezektől is remélhető, hogy a városi élet minősége is jobb lesz. Tehát én okos város alatt leginkább okosan tervezett és irányított, okos és felkészült polgárok által gondozott várost értek.Még foglalkozzunk egy kicsit a definícióval! Sokan valószínűleg nincsenek is tudatában annak, hogy nap mint nap intelligens megoldásokat használnak, pedig reggelente BKK-s applikációval tervezik meg az utazást a munkába, délután Bubival tekernek haza, és ha nincs aprójuk, mobillal parkolnak. De attól, hogy valaki sok alkalmazást használ, feltételezem, még nem vallhatja magát okos város polgárának. Szóval, mikor jelenthetjük ki, hogy okos városban élünk?
Például amikor láthatóvá válik, hogy a városnak jövőképe is van, továbbá ereje ahhoz, hogy el tudjon jutni egy adott állapotból egy kívánt másikba. Amikor polgárként azt tudjuk mondani, hogy korábban számos gondunk volt a településsel, de ezek közül jó néhány sikeresen megoldódott, ráadásul úgy, hogy nem a fejünk felett hozták a döntéseket, hanem mi magunk is részesei lehettünk a megoldásnak, na, akkor, ha nagyon akarjuk, mondhatjuk, hogy a város okosodik.Élhetőbb, szerethetőbb, vonzóbb
Tehát az okosodásnak nem is feltétele az infokommunikációs vagy a technológiai fejlesztés?
Nem. Az információs technológia mindig csak út valamihez. Sokan követik el a hibát, hogy azzal, hogy kimondják, hogy IT, azt gondolják, máris meghatározták a célt. Az IT lehet eszköz ahhoz, hogy növeljük a tudásunkat, az ismereteinket a világról, kapcsolatot teremtsünk másokkal. Lehet eszköz arra, hogy távolról olcsón rendszereket vezéreljünk vagy felügyeljük a közműhálózatokat, esetleg adatokat nyerjünk a közlekedési hálózat teljesítményéről. Az okos megoldások arról szólnak, hogy van egy valóságos probléma, és ezt az IT segítségével vagy más módon hatékonyabban, összetettebben kezelni tudjuk.Ha kiejtjük a szánkon az okos város kifejezést, egyeseknek talán valamiféle scifi-szerű kép ugrik be, egy olyan tér, ahol repülő légdeszkákkal közlekedünk két intelligens ablakpárkány között. Ehhez képest milyen egy ténylegesen működő intelligens város?
Ilyenkor szuper IT-attrakciókkal rendelkező városokat szoktak felsorolni: Európában mondjuk Santandert, a szenzorok fővárosát, vagy a koreai Szongdót, ahol a kerítés is intelligens kolbászból van. Én viszont inkább a brazil Curitibát említeném, ahol a jellemzően fiatalokból álló városvezetés a polgárokkal közösen keresett megoldást azokra a problémákra, amelyek a legjobban foglalkoztatták őket: zöldítették a várost, átalakították a tömegközlekedést a lakosok igényei alapján – és az ő segítségükkel. Azaz olyan fejlesztések történtek, amelyektől a lakók jobban érzik magukat. És ehhez néha okos megoldásokat is használtak. De példaként felhozhatnánk olyan dél-amerikai városokat is, mint például Bogota vagy Cali, amelyek elképesztő bűnözési statisztikákkal rendelkeztek: ott azzal értek el komoly eredményt, hogy radikálisan át tudták alakítani a mindennapi életnek azt a sötét felhőjét, ami a legtöbb embert zavarta, és hirtelen kivirágzottak a közösségi formák. És Európában is vannak települések, ahol az ipari korszak rémes örökségét felváltják a kiülős teraszok, közösségi helyek, amelyek élhetőbbé és szerethetőbbé teszik a várost.Tehát ezek a kulcsszavak: élhetőbb, szerethetőbb?
Élhetőbb, szerethetőbb, vonzóbb. A nagy rákfene az elvándorlás, így hosszabb távon azok a városok lesznek életképesek, amelyek vonzóak – ahol jó élni. Ahonnan nem akarnak elmenni, sőt: ahová költözni akarnak. Ebből a szempontból sok magyar településnek is számot kell vetnie azzal, hogy hogyan tudja megállítani a népesség fogyását. Mit tud kínálni, hogy ne költözzenek el onnan? Mit tud kínálni, hogy magasan kvalifikált polgárok is beköltözzenek? Ezeket a kérdéseket kell feltenni, nem pedig azt, hogy egy-egy világcég bármikor-bárhová ledobható olcsó vagy drága IT-megoldását hogyan tudják használatba venni.Amikor vizsgálta a hazai és nemzetközi példákat, gondolom, találkozott totális kudarcba fulladt projektekkel. Kirajzolódott, hogy mik a legjellemzőbb buktatók?
Tipikus buktató, amikor az értékekről és a jövőről való közös gondolkodás helyett a város automatikusan átveszi egy multinacionális vállalat vízióját, mert azt gondolja, hogy azzal, hogy alkalmaz egy rendszert, már el is látta a feladatát. Szintén klasszikus csapdahelyzet, amikor a település vezetői, döntéshozói azt gondolják, hogy tudják, mi a helyes út, és ahelyett, hogy okos emberekkel vennék körül magukat, inkább tűzön-vízen keresztülviszik a saját fejlesztési elképzeléseik megvalósítását. Egy városvezetőnek nem az a feladata, hogy ötleteljen, vagy hogy felfuttassa a saját kedvenc látványsportját, hanem hogy professzionális vezetőként a lehető legjobb döntéseket hozza meg, és elérje, hogy a legjobb döntésekhez vezető gondolkodási utakon végigmenjen a város. Ha utána a szűrőn éppen a kedvenc látványsport marad fenn, hát legyen. De mi van, ha nem?Miért baj, ha a polgármester ötletel?
Mert ha a dolgok ötletszerűek és nem rendszerszerűek, akkor nem a sok-sok helyes és kicsi lépésről, hanem egy-egy megváltást ígérő nagyról fog szólni a dal. És akkor jönnek a csapdák, amikre az előbb rákérdezett. Például mindenkinek nagyon hasonló ötletek jutnak az eszébe. Ilyenkor van, hogy a hatszázhuszonhetedik termálfürdőtől remélik, hogy a városnak jobb lesz. Holott a környék összes városa már éppen belebukik a saját fenntarthatatlan termálfürdőjébe. Vagy ha egy falu szeretne egy nevezetes eseményt magának, akkor nem biztos, hogy a 627. libanap vagy mangalicafesztivál lesz az, ami a települést sajátossá, megkülönböztethetővé teszi. Innentől kezdve az a gond, hogy egyetlen rossz irányba történő lépés vagy forrásfelhasználás hosszú időre lehetetlenné teszi, hogy jó irányba történő lépések vagy forrásfelhasználások következhessenek.
…
A sikeresség szempontjából a méret a lényeg? Kimondható, hogy az okosodás könnyebben megy a nagyvárosoknak vagy a kistelepüléseknek?
Minden méretben vannak veszélyeztetett és jó eséllyel induló települések. Ami számít, az az állandóan változó térszerkezetben elfoglalt hely. A legveszélyeztetettebbnek ma a 10 és 25 ezer közötti nagyvárosokat és az 5-800 közti, az áramlásoktól távol levő, folyamatosan népességet vesztő kistelepüléseket látom. De hogy önmagában ez még nem jelent szükségszerűen rossz forgatókönyvet, arra az a bizonyíték, hogy számos olyan település, amit itt most körülírtam, végül megtalálta a maga útját vagy kitörési pontját. Az egyik, mint egy termelőszövetkezet elkezdett maga gazdálkodni a saját földjein, a másik képes volt odavonzani ipart és foglalkoztatást, a harmadikba ingyen telekkel vagy házzal csábítottak fiatal családokat gyerekkel, a negyedikben egyre több finn vásárolt házat és tölt egyre több időt – és így tovább.Erre utal a könyvben, amikor öngyógyító településeket emleget?
Igen. Az öngyógyítás, az ellenállás, a megújulás képességének birtokában mindenkinek van esélye: emiatt van az, hogy nincs halálra ítélt, csak nehéz helyzetben lévő település. Fordítottak a sorsukon már olyan kisfalvak is, ahol 100 fő alá került a lakosságszám. Viszont semmi nem megy a lakók akarata nélkül. És a saját múlt is csak akkor erőforrás, ha a kulturális vagyontárgyak és az emberekben lévő tőke képes kapcsolódni olyasmihez, amelyet a világ éppen felértékel, ahol mindez bekapcsolható a jövőépítésbe…”
Forrás:
Kerítés intelligens kolbászból; Borovitz Tamás; 24.hu; 2017. április 20.
