Ideje, hogy Kim Dzsongun saját Twitter-fiókot nyisson.
Túlzás nélkül állítható: egy egész Világ figyelte lélegzet visszafojtva az elmúlt hét sebesen változó eseményeit, petárdaként puffogó nyilatkozatait. Igen, természetesen a két Korea közötti történelmi kiegyezés fura színdarabja jár a fejünkben. Mert abban már szinte mindenki egyetért: a józan észnek látszólag ellentmondó huzavona, a néha gyerekes, néha kifejezetten visszatetsző üzengetés valójában egy gondosan megtervezett, mesteri módon előadott színdarab része. Amit ma még nem tudhatunk biztosan: hogy ennek a szokatlan színjátéknak ki írta a forgatókönyvét, ki a dramaturgja, ki az, aki a főszereplőket ténylegesen mozgatja? A hosszú évek, sőt évtizedek mozdulatlannak látszó feszültsége után szinte érthetetlen hirtelenséggel meginduló, majd kibontakozó megbékélési folyamat egymást követő lépései láttán nekünk az jut az eszünkbe: talán túlságosan is elhittük a Nyugat szokványos ellenségképét. Azt ugyanis, hogy aki velünk szemben áll, az automatikusan alacsonyabb rendű. Az nem lehet más, csak ostoba. Még inkább: egyenesen őrült. Esetleg mindkettő, de semmiképpen nem egy komolyan veendő tényező. Ezzel az attitűddel nem is az a legfőbb baj, hogy kísértetiesen idézi a nyugati gyarmatosítók évszázados dölyfös hozzáállását. Nagyobb veszély az, hogy ez a leegyszerűsítő, hamis világlátás könnyen elhatalmasodhat kitalálóin is, és az analitikus képességeink csorbításával minket magunkat tesz egy kissé együgyűvé, gyengén látóvá.
Mert ami lassan (sőt, valójában egyre gyorsuló tempóban) dereng, az az: a dél-ázsiai egyeduralkodó nem ostoba, és bizonyosan nem tébolyodott. Egyre több jel mutat arra, hogy a megbékélési folyamatot elindító észak-koreai vezető, Kim Dzsong un nagyon is józan gondolkodású, hideg fejjel számító politikus. Aki nem esetleges lépésekkel tologatja bábuit a nagy sakktáblán, hanem nagyon is távlatos, stratégiai elképzelés mentén építi fel ezt a meccset. Persze, hogy mi lesz a végkimenet, azt ma még aligha lehetne megjósolni. De, az már biztos: ideje komolyan venni ezt az embert. Akinek meghökkentő húzásai, az évtizedes koreai patthelyzetet felbolygató kezdeményezései egyebek mellett éppen az eredetiségükkel lepik meg a szemlélőt.
A dél-ázsiai térség egyik ismert elemzője, Adam Garrie most egy nehezen magyarázható „hiányosságra”, egy szinte már érthetetlenül kihagyott ziccerre figyelt fel. A koreai békefolyamat ugyanis – persze, mint szinte minden geopolitikai történés – nem csak a valóságról szól, hanem annak percepciójáról. A globalizálódó közvéleménynek pedig szinte kizárólag erről a teremtett, a modern médiában keletkező és élő virtuális valóságról. Kim Dzsong un, aki – a leegyszerűsítő, démonizáló ellenségképpel ellentétben – külföldön tanult, jól képzett, modern fiatalember, nagyon is tisztában van a „percepció menedzsment”, avagy ódivatú nevén a propaganda jelentőségével. Évek óta használja is a modern média lehetőségeit, az idei év „béke-offenzívája” pedig különösen emlékezetes ebből a szempontból. Jól kitalált, gondosan megtervezett akciók és azok átgondolt „média terítése” együttesen szolgálták az észak-koreai vezetés céljait (elég, ha a Szöuli Olimpia jó néhány emlékezetes epizódjára gondolunk most).
Ebben a távlatosan gondolkodó, a propagandára nagy súlyt fektető, széles eszközkészlettel operáló politikai kampányból azonban feltűnően hiányzik egy eszköz: a digitális diplomácia ma már elterjedt, előszeretettel csatába hívott, és a jelek szerint különösen hatékony „fegyvere”. A világpolitika, és persze a kisebb léptékű, regionális folyamatok megannyi szereplője is rutinszerűen használja a globalizált közvélemény közvetlen, kvázi-személyes megszólítására alkalmas közösségi platformokat. A diplomácia, a nagypolitika világában ez elsősorban a Twitter jelenti, de fontos eszközként szerepel a Facebook, a YouTube és az Instagram is. Az ázsiai térség emelkedő hatalmát irányító Narendra Modi indiai miniszterelnök az ünnepelt példa, lista-vezető a nagypolitikai közösségi média használatban. Ott van persze a nyomában Donald Trump, akinek twitteres működése alapjaiban forgatta fel a nemzetközi politikai kommunikáció néhány hagyományát (és stílusát).
Miközben amerikai tárgyalópartnere, Trump aktívan használja a Twitter lehetőségeit a világközönséggel való közvetlen kapcsolatépítésre, addig a propagandára figyelő, maradinak aligha nevezhető Kim Dzsongun mindeddig kihagyta a digitális diplomácia közkedvelt eszközeiben rejlő potenciálokat. A Twitter, vagy a stratégiai partnerként számításba jövő Kínában népszerű Weibo (néhány Oroszországban platformról, pl. a Telegram-ról nem is beszélve) drámaian növelhetné az észak-koreai „narratíva” terjesztésének esélyeit. Mondandó pedig, ahogy a pergő eseményeket figyeljük, és a várható fejleményeket latolgatjuk, bőven akad majd a jövőben is.
Kim Jong-un Needs an Official Twitter Account to Communicate Directly with the World, Adam Garrie, Eurasia Future, 2018.05.25.
Az arab világban is a közösségi média alakítja a közbeszéd elfogadott normáit.
Ugye emlékszünk még az „arab tavaszra”? Akkor született ez a kifejezés, amikor 2011-ben, az észak-afrikai térség országai, egyik a másik után, lobbantak forradalmi lángra. A társadalmi-politikai értelemben többnyire konzervatív, a nyugati demokratikus normákat csak részben gyakorló, sokszor kifejezetten elnyomó rezsimek ellen a 21. század eszközeivel: mobil telefonokkal és közösségi platformokon szerveződött a népi elégedetlenség, ellenállás, lázongás.
A rendszerváltó várakozások persze jórészt álmok maradtak. A közösségi média térhódítása azonban töretlen maradt, és éppen olyan ütemben formálja (át) az arab világ társadalmait, közösségeit és kultúráit, ahogy azt a nyugati világban már jól ismerjük. A fejlődés jellegére és ütemére világít rá két közelmúltban nyilvánosságra hozott tanulmány is, amely empírikus adatokkal támasztja alá a fenti vélekedéseket.
Átfogó kutatási adatokat szolgáltat a dubai Rasid Kormányzati Iskola által végzett, „7. Arab Közösségi Média Jelentés” elnevezésű vizsgálat. E szerint az arab világban továbbra is a Facebook a legnépszerűbb közösségi platform, mintegy 156 millió aktív felhasználóval. Ami különösen figyelemre méltó, az a médiahasználat növekedésének elképesztő tempója: a Facebook-használók száma a térségben alig több mint egy év alatt 41 millióval emelkedett. Érdekes részletekre világít rá a Katari Északnyugati Egyetem legfrissebb felmérése, a „Közösségi Média Használat a Közel-Keleten 2017-ben”. Kiugróan magas a közösségi média használat Szaud Arábiában, ahol a népesség 95%-a tekinthető aktív felhasználónak. A listavezető ezen a téren azonban az Egyesült Arab Emírségek: ott, legalábbis a felmérés szerint, gyakorlatilag a lakosság 100%-a használja valamelyik közösségi platformot.
Az alkalmazások között figyelemre méltó a WhatsApp sikere, 95%-os elérési arányt produkálva az Emírségek lakossága körében, miközben Szaud Arábiában is a népesség mintegy 88%-a csatlakozott ehhez a népszerű platformhoz. Érdekes ugyanakkor látni, hogy a Facebook visszaszorulóban van mindkét említett országban. Ezt a kutatók egyértelműen az újabb alkalmazások népszerűségének, és a felhasználók átvándorlásának tulajdonítják. Ezen a téren a megkérdőjelezhetetlen sikertörténet a Snapchaté: mindössze 8%-os felhasználói részesedési arányból 2017-re sikerült a népesség 35%-át felhasználó körébe vonnia az Emírségekben. Szaud Arábiában is hasonló, valamivel még ennél is magasabb növekedést könyvelhet el a népszerű csevegő alkalmazás.
A közösségi média használat rohamos terjedése érezhetően átformálja az arab világ közbeszédét is. A Közel-Kelet azonban ebből a szempontból különleges hely – figyelmeztetnek a kutatók. A közösségi normák, kulturális „érzékenységek” speciális módon befolyásolják például azt, hogy kit választhat az ember barátnak a közösségi média térben, ahogy azt is az arab kultúrára jellemző szabályrendszerek döntik el, hogy milyen fényképeket oszthatnak meg a felhasználók (sőt, már természetesen a profilképek kiválasztásánál is érvényesülnek ezek az elvárások). A kulturális minták (szokások, hagyományok) érvényesítésében maga a felhasználói közeg is erős norma-érvényesítő erőként lép fel.
Persze, a felhasználói normanyomás koránt sem az egyedüli befolyásoló tényező, sőt. Az Öböl menti országok többségében ugyanis külön törvény szabályozza a kibertér biztonságát, illetve az online viselkedés követendő szabályait. Ez azonban, a rendelkezések sokszor képlékeny volta miatt, inkább bonyolítja a képet, sem mint tisztázná azt. A kutatások arról számolnak be, hogy a szólásszabadságot illetően a térség közösségi média használói körében kitapintható a fokozott óvatosság. Általánosságban megfigyelhető, hogy a régióban nem tolerálják a (kormányzatokra irányuló) politikai kritikát, ezzel összefüggésben világosan érezhető az öncenzúra jelenségének terjedése az arab közösségi médiában. Viszonylag kiterjedt az anonimitás ernyőjének alkalmazása, illetve az emberek előszeretettel építik online kapcsolataikat zárt csoportok (fórumok, vagy WhatsApp-csoportok) köré.
Social Media Shaping Norms of Expression in the Arab World, Caline Malek,The Arab Weekly, 2018.05.27.
Kína és Ausztrália: hogyan lehetne megtörni a kölcsönös vádaskodások örök körforgását?
Kína és Ausztrália mostanában nem túlságosan jó barátok. És akkor finoman fogalmaztunk. Az ausztrál kontinens politikai (és persze média-) elitjét ugyanis egyre jobban nyugtalanítja az emelkedő Kína expanziója. Nem, ez úttal nem a Dél-Kínai tenger mesterséges szigeteire, a hajózási útvonalak szabadságára kell gondolni! Ausztrália (akárcsak a szomszédos Új Zéland) egyre növekvő nyugtalansággal szemléli a kínai „soft power” törekvések szárba szökkenését. Magyarul: a kínai kultúra exportját.
A köznapokban ugyanakkor mára mindennapossá vált a kölcsönös „üzengetés” a sajtóban. Nyugati megfigyelők szerint amióta Donald Trump (még a kampányidőszakban) előszeretettel kezdte álhírnek, azaz immár közkeletű nevén fake news-nak nevezni a számára kellemetlen híradásokat, azóta Kína is örömmel karolta fel ezt a gyakorlatot, a viszonyait, vagy politikáját érő kritikák kapcsán. Természetesen az ausztrál sajtó sem maradt adósa a kínaiaknak, és a jelek szerint bőségesen szolgáltat muníciót a hivatalos (vagy félhivatalos, azaz sajtó útján megvalósított) pekingi tiltakozásokhoz.
A viszony elmérgesedését jelzi azonban, hogy immár Ausztrália külügyminisztere, Julie Bishop maga tette felelőssé hazája sajtóját a térség nagyhatalmához, Kínához fűződő viszony romlásáért. Konkrétan azt emelte ki a politikusnő, hogy a múlt heti G20-as találkozón létrejött ausztrál-kínai megbeszéléseket kifejezetten az ausztrál média „negatív kampánya” futtatta zátonyra. A kölcsönös sajtó-vádaskodások kedvezőtlen hatását ma már egyértelműen érzik (és működésüket értelmetlenül megnehezítő teherként értékelik) a Pekingben akkreditált ausztrál diplomaták is. Ugyanakkor az ördögi körből való kitörésre, a sajtó felelősségének kikiáltása helyett, inkább a digitális diplomácia eszközrendszerének mozgósítását javasolják.
A közvetlen frontvonalban tevékenykedő külképviseleti szakemberek véleményével lényegében megegyező konklúziókra jutott a kérdést megvizsgálva, az Ausztrál Stratégiai Közpolitikai Intézet is. Javaslatuk szerint, első lépésként számottevően növelni kellene a digitális közdiplomáciára fordítható erőforrásokat. A kétoldalú kapcsolatok átmeneti visszaesése idején különösen fontos volna a kínai társadalom közvetlen elérésére eszközt adó digitális jelenlét megerősítésére. Az ausztrál diplomáciának jelentősen növelni kellene jelenlétét olyan – népszerű, komoly tájékoztató és véleményformáló potenciált rejtő – közösségi média platformokon, mint a Weibo és a WeChat. Az ausztrál véleményformáló képesség ugyanis ezeken az alkalmazásokon ma még ugyancsak sok kívánni valót hagy maga után. A pekingi Ausztrál Nagykövetség jelenlegi Weibo-fiókja ugyanis még a legnépszerűbb 10 diplomáciai fiók közé sem fér be, ami jól jelzi az ország online tájékoztató-befolyásoló képességének erős korlátait.
A Stratégiai Közpolitikai Intézet némi rosszallással mutat rá: noha már nincsen hivatalban, a korábbi ausztrál miniszterelnök Kevin Rudd elképesztően aktív médiajelenléttel jeleníti meg az ausztrál nézőpontot a kínai közösségi platformokon, elsősorban a 300 millió felhasználót számláló Weibón – természetesen sajátos (a jelenlegi kormányzati elit által „populistának” bélyegzett) politikai felfogásának megfelelően. A kutató-tanácsadók üzenete egyértelmű: a sajtó megbélyegzése helyett célszerűbb volna, ha a jelenlegi ausztrál miniszterelnök, külügyi tárcavezetőjével egyetemben, szintén fiókot nyitna végre a kínai közösségi médiában. Jelenleg ugyanis sem Malcolm Turnbull miniszterelnök, sem Julie Bishop nincsen fenn a Weibón.
Breaking the Australia-China Media Feedback Loop, Fergus Ryan, The Strategist, 2018.05.24.
Diplomácia a hálózatok korában – itt az Aspen Intézet legújabb jelentése
Az amerikai külpolitikai gondolkodás egyik meghatározó háttérműhelye, a nagy múltú Aspen Intézet minden évben lehetőséget teremt arra, hogy az egymástól sokszor gyökeresen elütő érdeklődésű és világnézetű technológiai szakemberek és diplomaták összeüljenek némi közös gondolkodásra a világ dolgairól. Az immár hagyományosnak számító Dialogoue on Diplomacy and Technology (ADDTech) konferencia célja az, hogy megvizsgálja: hogyan szolgálhatná a technológiai fejlődés új világa a külkapcsolatok hagyományos birodalmát, megteremtve a tényleges népi diplomácia lehetőségét.
A legutóbbi rendezvényre tavaly nyáron került sor. Specializált témája, szűkebb fókusza a hálózatokat emelte a beszélgetések középpontjába. A programválasztás abból a felismerésből eredt, hogy napjainkra a hálózatok váltak a Földgolyó domináns szervezési formájává. Elsősorban – különösen, ha a diplomácia célterülete felől vizsgáljuk a témát – az Internet hálózatai jutnak eszünkbe. A közösségi médiumok szerepe ma már magától értetődővé vált a közdiplomácia világában. A Facebook aktív felhasználóinak száma közelíti az 1,9 milliárdot; de ott van Kína, a maga hálózataival, a Weibóval, amely a 300 millió aktív használó mellett önmagában 600 millió regisztrált taggal rendelkezik. Ha a külkapcsolatokról beszélünk, akkor gondolkodásunk korántsem szorítkozhat a közösségi média platformjaira. A mindennapok realitásává vált, hogy bizonyos nem-állami hálózatok korában kizárólag szuverén közszereplők által birtokolt és gyakorolt funkciókat ragadtak magukhoz. Elég, ha az ISIS nevű terrorszervezetre gondolunk, de persze akadnak még rajtuk kívül mások is.
A diplomácia korábban kizárólag nemzetállamok viszonyrendszerében öltött testet. Ma már azonban új, nem állami aktorok színesítik a külkapcsolatok palettáját, és ezzel a hálózatok világa egyszer s mindenkorra létjogosultságot nyert a diplomata szótárában is.
Az Aspen tavalyi ADDTech fórumának most napvilágot látott gyűjtőkötete – a digitális diplomácia témájában megszokott közösségi média alkalmazói fókusz helyett – inkább a téma elméleti körüljárására, feltárására vállalkozik:
A hálózatok hatalma
Az első blokk az elméleti alapvetésé: mik azok a hálózatok? Honnét ez a sokat emlegetett hatalmuk? És persze, a legfontosabb: hogyan jelentkezik a hálózatok fogalma a globális diplomáciai gyakorlatban?
A hálózatok működési elvei
Folytatódik az alapvetés, de immár a téma dinamikájában: hogyan működnek ezek a hálózatok? Melyek azok az alapelvek, amelyek meghatározzák a hálózati viselkedést? Kik azok a befolyásolók, és kik azok a kapuőrök, akik a hálózati működés központi szereplőiként azonosíthatók? Hogyan (hol) befolyásolhatók a hálózatok, és hogyan (hol) nem?
Ideológiai vírusok
A hálózatok persze a biológia világának is mindennapi szereplői, és a vírusok ezen hálózatos biológiai lét mindenki által jól ismert negatív szereplői. De ilyen vírus-szerű hálózatos formák a társadalmi létet is belakják: olyan ideológiák emelkednek fel ismét, amelyek az emberi közösségek pusztítását célozzák meg. Hogyan értelmezhetők ezek a hálózatelmélet fogalomrendszerében?
Nemzeti érdek a hálózatos világban
A nemzeti érdek képviselete (és persze érvényesítése) békés eszközökkel – ez a diplomácia hagyományos működési kerete. De, hogyan működik mindez a hálózatok által dominált világban?
Hálózatok és diplomácia
Végezetül: mi az a közvetlen tanulság, amit a gyakorló diplomata „hazavihet” a hálózatok világának elemzése nyomán?
Diplomacy in the Age of Networks
A teljes kötet letölthető: http://csreports.aspeninstitute.org/Dialogue-on-Diplomacy-and-Technology/2017/report
SZAKMAI MŰHELY – Weibo-diplomácia és cenzúra Kínában
Holnap érdekes – és az e heti témánkhoz erősen illeszkedő – tájékoztatót tart az Ausztrál Stratégiai Közpolitikai Intézet, az ASPI. Tudjuk, hogy a távoli helyszín – az ausztrál főváros, Canberra ad otthont az ún. „policy brief”-nek – nem teszi lehetővé olvasóink zömének, hogy csak úgy „átugorjanak” egy délutáni előadásra. Mégis fontosnak tartjuk jelezni az eseményt, mert olyan témákra irányítja a figyelmünket, amelyekkel a közeljövőben bizonyosan találkozni fogunk még.
A nagyhatalmi érdekeit immár nyíltan érvényesíteni szándékozó Kínával „közvetlen frontvonalban” álló Ausztrália külpolitikai agytrösztje úgy véli: Kína, miközben igyekszik nemzetközi szinten növelni a közvélemények elérését, ezzel egy időben igyekszik meggátolni a külvilág szereplőit abban, hogy elérjék a kínai közvéleményt.
Az ausztrál külpolitikai elemzőközpont szerint Kína ideológiai konfrontációnak tekinti a Nyugattal kapcsolatos szembenállását, és ennek az ideológiai háborúnak a kínai Weibo közösségi média hálózat az elsődleges terepe, hadszíntere. A népszerű kínai mikroblog alkalmazáson, indulása óta jelen vannak a Kínában akkreditált külföldi diplomáciai képviseletek is. Hosszú időn keresztül lényegében ez az online médium biztosította az egyetlen csatornát arra, hogy a viszonylag erősen ellenőrzött kínai közvéleményhez hozzáférhessenek a külföldi vélemények képviselői.
Az utóbbi időben azonban a diplomaták kettős tendenciáról számolnak be: egy felől erősödik a Weibón jelenlévő külföldi képviseletek öncenzúrája, összefüggésben az egyre konfrontatívabb kínai politikai atmoszférával. Ugyanakkor mind kifinomultabb módszerekkel, de változatlan erővel folyik a kínai közösségi média szolgáltató közvetlen cenzúra gyakorlata is.
Launch: Weibo Diplomacy and Censorship in China
Összeállította és szemlézte: Nyáry Gábor
