„Cliff Hague brit várostervező angolszász szemmel ismerhette meg a kelet-közép-európai régióban kizárólagosan működő fizikai tervezés problematikusságát. Láposi Roland vele készített interjújából azonban az derül ki, hogy a településtervezés hatékony, humánus és inklúzív formája nehezen fellelhető, bármerre is járunk a világon. A szöveg iránymutatóként szolgálhat egy hosszú út első lépéséhez.
…
CH: Ahogy én látom, a kelet-európai országokban az 1990-es éveket megelőzően sok minden a hierarchián alapult, ahogy Szelényi Iván egyik könyvében írja – pont itt van a polcomon „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz” – amikor minden szem a fő megmondó emberre, politikusra, professzora vagy a beosztásban feljebb lévőre szegeződött.
A térség országaiban lezajlott rendszerváltások után a technikai tudásra, a „know-how”-ra került a hangsúly a tervezésben, de sok szakember érezte magát bizonytalanul a megváltozott társadalmi és politikai környezetben. Nyilván a generációváltás is szerepet játszott, de a régió egyes országainak tervezői szemlélete és tervezési rendszere is eltérő módon alakult át. Csehország és Magyarország például viszonylag gyorsan alkalmazkodott a tervezéssel szemben támasztott új elvárásokhoz és ahhoz, hogy nincs többé biztos állami finanszírozás, míg például Bulgária sokkal lassabban és nehezebben adaptálódott.A legnagyobb kihívást valóban az ideák és fogalmak eltérő értelmezése jelentette, és jelenti ma is. Az általad említett governance/government, azaz a kormányzás és a kormányzat közötti különbség megvilágítását, és a governance struktúrájának tudatosítását a megvalósult projektek – mármint az egyes programokban résztvevő településeken megvalósított beruházások – értékelésével kezdtük. Pontosabban néhány nagyon egyszerű kérdéssel: Kinek van pénze rá, és mit fogunk tenni evvel a pénzzel? Ki szólhat bele, s hol fedik át egymást a különböző tevékenységi körök? Kik részesülnek a források felhasználása során létrejött jótéteményekből?
Ezeket végigbeszélve ismertük meg, hogy mi a különbség az állami és a helyi kormányzat, azaz településeket irányító hatalom, valamint a többi szereplő döntéseinek következményeit is felmérő, és e szereplők bevonásával a következményeket tudatosan formálni igyekvő kormányzás között. Az is kiderült, hogy melyik ország, melyik térsége, települése és közössége, milyen egyedi modell alapján működik. S ha már említettem a tudatos formálást, akkor meg kell jegyeznem, hogy a vezetői és döntéshozói készségek is elengedhetetlenek, hiszen ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy a várostervező, a helyi politikus, egy vállalkozó vagy egy magánember esetéről beszélünk, mindannyian hatással vagyunk a saját közösségünk életére és jólétére, ezért nem árt tudni azt sem, hogy mi teszi a jó vezetőt.
Ezeket az ideákat, koncepciókat mind meg kellett tanulni egymástól, s együtt dolgozva alkalmazni. A kormányzás, azaz a governance felé mozduló társadalmi és kulturális környezettel és a növekvő participációs igénnyel ma is hadilábon áll a főként műszaki-technikai szempontokra koncentráló, központi pénzköltésen alapuló várostervezői és döntéshozói gyakorlat
…
CH: Azt hiszem, Európai szinten az egyik legfontosabb dolog, hogy a 2007 után háttérbe szorult területi kohézió gondolatát visszahozzuk. Különösen meghatározó kérdés ez, hiszen pont a legsérülékenyebb államok kerültek a legrosszabb helyzetbe a gazdasági világválság folyamán, melyeknek így alaposan beszűkült a mozgástere. Abba, hogy szakpolitikai szinten mi történik, jelenleg több beleszólása van a hitelező német bankoknak, mint maguknak az országoknak. Arról nem is szólva, hogy a nemzetállamok saját politikája is sok esetben felerősíti a hátrányos helyzetű térségek lemaradásának tendenciáit. Az Egyesült Királyságban például a fejlesztési források és az invesztíció eloszlása – mind az állami, mind a privát szférában – a költség-haszon szubjektív elemzésén alapul, tehát azon, hogy miképp kapok vissza gyorsabban több pénzt. Ha összehasonlítjuk az befektetéseket Londonban és az ország többi részén, szinte mindig London kerül ki nyertesen.Hasonlóan irányt tévesztett az EU-s strukturális alapok működése is, amely sok esetben a hatalmon lévő politikai rezsimek és politikusok „kedvenc projektjeire” (pet-projects) fordítódik. Rengeteg kérdés merül fel ezekkel kapcsolatban, kezdve avval, hogy kik részesülnek végül a jótéteményekből. Az sem világos, hogy miképp lehet intelligensen (smart) és célzott tájékozódásra alapozva összekapcsolni ezeket a projekteket, azaz tényleges szinergiát létrehozni.
…
Visszatérve az EU-ra, azt kell tudni, hogy a környezetvédelem, az emberek egészsége, a közlekedés szervezése, a lakhatás és az elszegényedés mellett a kormányzással (government) kapcsolatos feladatok, gondok megoldása is előttünk áll. Előbbiek jelentik a tervezés feladatát, utóbbi pedig azt az intézményi struktúrát, melybe a várostervezés betagozódhat, és ennek kapcsolódását a közösséghez. Olyan alapvető ellentmondásokat kell feloldanunk, mint például hogy ki fizeti a tervezőket és veszi igénybe a tervezést (vagy másképp: csak az terveztet, akinek pénze van?), ami az eseti díjakon alapuló rendszer vagy az adófizetők pénzéből történő tervezés problematikáját takarja. Ugyanígy fontos lenne a jó minőségű közösségi terek, helyek és helyszínek által közvetetten generált fejlesztési érték, és az egyes ingatlanok tőkeérték-növekedésének legalább részleges visszaforgatása a közösség számára.A fentiek elég jól kirajzolják, hogy mennyi mindent kell mérlegelnünk, s hogy milyen értékválasztás előtt állunk mi, tervezők. Ami viszont kihagyhatatlan, az az emberi jogok biztosítása, melyeknek az összes ország jogszabályrendszerét át kell hatnia, hiszen univerzálisak.
Az előbbiekben röviden beszéltem arról, hogy mi célja a tervezésnek, de arról még nem beszéltem, hogy milyen feladatok várnak már most is az asztalon. A mai térbeli tervezési rendszereket, építésügyi és várostervezési kereteket a 20. századtól kaptuk örökül, amikor még nyoma sem volt számos, a mai viszonyokat meghatározó tényezőnek. Kezdve mondjuk az olyan platform-alapú üzleti formáktól, mint az Airbnb vagy az Uber, az agrikultúra az óriásfarmok irányába történő végletes eltolódásán át a klímaváltozáson és a karbonsemleges iparágak térnyerésén túl a gyarmatosítások idejében még elképzelhetetlen mértékű urbanizációig. Ezek mindegyike olyan téma, amellyel a klasszikus, csak a fizikai-épített környezetre koncentráló tervezés nem igazán tud mit kezdeni.
Persze vannak a helyzet változása érdekében történő törekvések, mint például a kísérlet, hogy koprodukcióban készüljenek a tervek, az okos technológiák és a „big data” használata, de akár a crowdsourcing, azaz a közösségi közreműködésen alapuló ötlet- és információszerzés támogatása. Az biztos, hogy sokkal flexibilisebb, könnyebben aktivizálódó rendszerek felé kell elmozdulni.
…
A mérnöki-műszaki szemléletű közegekben, mint amilyenek Közép és Kelet-Európa országai is, a regionális gazdasági dinamika megértése és általában a gazdaság geográfiai – térbeli szerveződésének ismerete és a tervezésben való érvényesítése okoz gondot, hiszen olyan elvárásoknak kell a tervezőknek megfelelniük, amelyek korábban nem léteztek. Például amikor a főleg szabályozási tervekkel – fejlesztési koncepciókkal foglalkozó kollegáknak valamilyen gyökeresen eltérő orientációjú dokumentációt kell összerakniuk (például klímaadaptáció, társadalmi egyenlőség érvényesítése stb.), miközben értelmes jövőképet is fel kell rajzolniuk.Ehhez persze a szakmai intézményeknek is sokkal intenzívebben és proaktívabban kell a nemzetközi folyamatokban részt venniük, és gondoskodniuk arról, hogy az új tudás eljusson a hivatalban ülő tervezőkhöz és a fejlesztéspolitika formálóihoz egyaránt. Mégpedig úgy, hogy valóban hasznát is tudják venni.
…
Világszerte igaz, hogy nagyon sok helyen a közösségek tagjainak esélyük sincs arra, hogy a hangjukat hallassák, és ez az urbanizáció hatására létrejött informális településekre, szlömökbe áramló bevándorlók számának ugrásszerű növekedésével csak fokozódik. Ebből nemcsak az következik, hogy marginalizálódnak ezek az emberek, de a tervezésből is kimarad az egyébként nagyon értékes, de nem örökéletű helyismeret és tudás. A tervezésben dolgozóknak képesnek kell lennie őket is meghallgatni, ehhez pedig a közösség bevonását és a participációs készségeket kell bátorítani.S ha már helyismeretnél és helyi tudásnál tartunk, sokkal jobban kell értékelnünk és megértenünk, hogy az egyes helyek hogyan működnek, pontosabban azt, ahogy az adott közösség szeretné az életét élni. Fel kell ismerni, hogy ezen alapul a helyi identitás, amelynek aztán van a fizikai környezetben is formát öltő karaktere; nem pedig fordítva. Ez sem magától értetődő, képezni kell magunkat rá. Végezetül az egyetemek szerepéről. Nekik kéne vezetni a szakma fejlődését, nem pedig kullogni a változások mögött. Az egyetemeknek nem tervezőképző gyártósoroknak kellene lenniük, hanem olyan helyeknek ahol kritikai gondolkozásra serkentenek, ahol megtanítanak gondolkodni és megváltoztatni, amit meg kell.”
Forrás:
Főépítésztől a fő várostervezőig – A kelet-európai tervezés skóciai szemmel; Láposi Roland, Cliff Hague; epiteszforum.hu; 2018. augusztus 10.
