„A „Policy Design and Practice” folyóirat ez évi 2. számában megjelent elemzés (Pandemic, politics and pandemonium: political capacity and Singapore’s response to the Covid-19 crisis – online elérhető október 21-től) Szingapúr állam gyakorlatán keresztül mutatja be a a politikai cselekvőképesség a COVID-19 járvány okozta válság kezelésében, megkülönböztetve azt a szakpolitikai (policy) cselekvőképességtől. Mint a szerző írja, utóbbinak bőséges szakirodalma van, míg a politikai (political) cselekvőképesség elemzése ritkább a szakirodalomban. Ez utóbbi értelmezése több változáson is keresztül ment az idők során, de alapvetően két alapvető formáját szokás megkülönböztetni: a kényszerítő politikai cselevőképességet és a legitimációs cselekvőképességet. Az első értelmezés a kormányzatnak azt a képességét jelzi, hogy hogyan tudja elérni politikai céljait jellemzően kényszerítő eszközökkel, különböző érdekek és érdekeltek között irányítva és egyensúlyozva. A második értelmezés a kormányzatnak azt a képességét jelenti, amellyel fenn tudja tartani a bizalmat és a legitimitást, ezen keresztül biztosítva nagyobb elfogadottságot és szabálykövetést szakpolitikája és szabályozási gyakorlata iránt. A politikai cselekvőképesség mindkét megközelítésben arra irányul, hogy a kormányzat elérje a kívánt politikai célt – a különbség az eszközökben van. A kényszerítő forma aktív kormányzati szerepvállalással „nyomja át” szakpolitikai céljait versengő érdekek és akár az ellenállással szemben is, míg a legitimitás-centrikus mód a társadalmi és iparági szereplők szabálykövetését meggyőzéssel és bizalomerősítéssel éri el.
A kényszerítő politikai cselekvőképesség – amit gyakran autokratikus rendszerek vonásaival kötnek össze – rendkívüli vagy válsághelyzetekben kerülhet előtérbe, vészhelyzeti felhatalmazásra hivatkozva, amely képessé teszi a vezetőket az erőforrások gyors átcsoportosítására. Kiterjedt alkalmazása ugyanakkor a bizalom erodálódásával együtt hosszabb távon a kormányzati erőforrás-allokáció hatékonyságát is rontja. Míg a kényszerítő politikai cselekvőképesség egyfajta „háborús” logikát feltételez, addig „békeidőben” megerősödik az intézmények szerepe, ezzel együtt a bizalom és a legitimitás jelentősége, ami a második értelmezés koncepcióját alapozza meg. A legitimációs cselekvőképesség magába foglalja a társadalmi és politikai bizalmat, a szakpolitikai és politikai kommunikációs készségeket, valamint a szélesebb értelemben vett legitimációs folyamatokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a szakpolitika irányítói és az állami intézmények biztosítsák a közösségi támogatást szakpolitikájuk megvalósításához, szabályaik és rendelkezéseik követéséhez.A politikai cselekvőképesség két formája időnként egymással szembemenő törekvéseket és hatásokat eredményezhet. A kényszerítő változat segíthet a rövidtávú kormányzati célok elérésében, ugyanakkor a politikai bizalom erózióján keresztül a kormányzat politikai cselekvőképességét is elkoptathatja. És viszont, a legitimációt erősítő procedurális és konzultációs mechanizmusok segíthetnek a bizalomépítésben, de késlekedést okozhatnak a szükséges lépések megtételében, ami válsághelyzetben különösen nagy károkat okozhat. Jó esetben ugyanakkor kedvező kölcsönhatás is érvényesülhet. A sikeres kényszerítő intézkedések erősíthetik a politikai bizalmat és legitimitást, egyben feltételezik is azt. Hong-Kong példáján láthattuk, hogy politikai bizalom hiányában a kényszerítő intézkedések elégedetlenséget, sőt, szembenállást eredményezhetnek. A kényszerítő és a legitimációs cselekvőképesség között ezért szükségszerűen kölcsönhatás, kölcsönös függés érvényesül.
Bár a COVID-19 járvány kezelése során előtérbe kerültek a kényszerítő intézkedések, önmagukban ezek nem elegendőek a a járvány sikeres megfékezéséhez. Szingapúr sikerének példája éppen azt igazolta, hogy miután megtalálták a finom egyensúlyt a kényszerítő és a legitimációs politikai cselekvőképesség között, a politikai cselekvőképességet eredményesen tudták szakpolitikai hatékonyságra fordítani.
A koronavírus 2020. január 20-án jelent meg Szingapúrban, egy Vuhanból beutazó kínai állampolgár révén. A korábbi hírek alapján már január 2-án határellenőrzést és átvilágítási mechanizmusokat vezettek be a városállam határain, miután a WHO 2019. december 31-én azonosította a vírust Vuhanban. (Vagyis a WHO közlése utáni első munkanapon!) A vírus ennek ellenére gyorsan terjedni kezdett, immár helyben, közösségi úton is. A biztonságos távolságot előíró intézkedések február 7-én léptek életbe, amit április 7-én követett egy két hónapos, június 1-ig tartó erőteljes megszakító, ú.n. „circuit breaker” intézkedés-csomag, amely a fertőzési lánc megszakítását célozta, radikális lépésekkel (az angol megnevezés az áramkörök megszakítására utal, amikor a biztosíték „kivágja” az áramot). Ez gyakorlatilag – néhány létfontosságú indokot leszámítva – kijárási tilalmat jelentett, távmunkával és iskolai távoktatással, súlyos pénzbüntetésekkel, vendégmunkások esetében azonnali kiutasítással. A pánikszerű bevásárlások féken tartására február 9-én bevezetett vásárlási korlátozásokat március 27-én tovább szűkítették, egészen minimális mennyiségekre, biztosítva ezzel a folyamatos ellátást az alapvető szükségleti cikkekből. Ugyanakkor nem csak a pánikvásárlásokat fogták vissza erőteljes korlátozásokkal, hanem az ezt megalapozó félelmet is, hatékony kormányzati kommunikációval. Az álhírek terjesztésének megakadályozására és szankcionálására külön törvényt hoztak, ami később politikai kritikák tárgya lett kiterjesztő értelmezése miatt.
A kényszerítő intézkedések mellett a szingapúri kormányzat legitimációs cselevési képességét is igyekezett erősíteni, a politikai és közbizalom építése, a közösségi szabálykövetés előmozdítása érdekében. Ennek első lépéseként január 22-én tárcaközi munkacsoportot hoztak létre az egészségügyi és a fejlesztési miniszterek társelnökségével, a többi érintett tárca részéről is miniszteri szintű részvétellel. A felsőszintű vezetés részvétele nagyobb elszámoltathatóságot és személyes felelősséget biztosított, ami erősítette a közbizalmat és a legitimitást. A munkacsoport kulcsszerepet játszott a politikai kommunikációban is. A gyakori sajtótájékoztatók mindig aktuális információkat biztosítottak a fertőzöttségi adatokról és a bejelentett új intézkedésekről, ami a nagyobb átláthatóságon keresztül ismét csak a közbizalmat erősítette. A részvevő miniszterek egyenként is a nyilvánosság rendelkezésére álltak. Június 7-től 20-ig a kormány vezetői és tagjai sorozatos közvetítésben vázolták fel különböző nézőpontokból Szingapúr kilátásait, ami segítette a polgárokat és a vállalkozásokat felkészülni a munka, a mindennapi élet és a gazdaság megváltozott természetére. A kormányzat ezen felül is számos csatornán és platformon biztosította az információk hatékony és átlátható terjesztését. A valós idejű információk biztosítása érdekében az egészségügyi tárca folyamatosan frissített honlapján kívül felhasználta ehhez a Whatsapp, a Telegram, a Facebook és az Instagram lehetőségeit is. A világos és konzisztens kormányzati kommunikáció ismét csak a legitimációs cselekvési képességet és a közbizalmat erősítette. Ennek betetőzése volt a július 20-án megtartott országos választás, alig egy hónappal a megszakító intézkedések vége után. Ezen a kormányzó PAP párt 61%-ot ért el, ami világos felhatalmazást adott a kormánynak, erős legitimitást biztosítva a folytatáshoz, még azzal együtt is, hogy az eredmény a 2015-ös eredményhez képest némi visszaesést jelentett.
A fél-autoriter fejlesztő államnak tekintett Szingapúr esetében a kényszerítő eszközök magas hatékonysága nem keltett meglepetést, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a sikerben a kormányzat által élvezett magas politikai bizalomnak is kulcsszerepe volt. 2020-ban a bizalmi index 3 százalékponttal emelkedve elérte a 70%-ot, ami az intézmények iránti erős bizalmat is jelzi. A politikai kapacitás két arcának együttes megjelenítése a COVID-19 járvány kezelése idején különösen szembeötlő volt. Miközben olyan kényszerítő intézkedések valósított meg a kormány, mint a biztonságos távolság betartatása, a de-facto bezárás és az álhírekkel szemben hozott szigorú intézkedések, aközben a kormányzat a tárcaközi munkacsoport folyamatos sajtótájékoztatóival, az intenzív, következetes és átlátható kommunikációval, valamint a sikeres választással tovább erősítette a közbizalmat, bátorítva ezzel is a közösségi szabálykövetést.”
Forrás:
Pandemic, politics and pandemonium: political capacity and Singapore’s response to the Covid-19 crisis; J.J. Woo; Policy Design and Practice; DOI https://doi.org/10.1080/25741292.2020.1835212; 2020. október 21.
(A cikk szabadon hozzáférhető.)
