„A Policy Design and Practice hasábjain megjelent elemzés (online publikálva: 2020. december 22.) a szakpolitikai laboratóriumok (policy labs) alapvető jellemzőit írja le, majd értékeli a bennük rejlő lehetőségeket és használhatóságuk lehetséges korlátait is (The limits of policy labs: characteristics, opportunities and constraints). A szerző három korábbi kutatási jelentés eredményeit dolgozza fel, amelyek közül egy a világ 20 jól ismert laboratóriumját mutatja be, egy másik 52 laboratóriumot Ausztráliából és Új-Zélandból, a harmadik pedig szintén ebből a két országból mutat be mélységi esettanulmányban öt laboratóriumot. Mint bevezetőjében írja, az elmúlt évtizedekben a kormányzatok, egyetemek, nonprofit és forprofit szervezetek számos szakpolitikai laboratóriumot hoztak létre szerte a világban. Ezek célja, hogy segítsenek választ találni olyan társadalmi problémákra, amelyek a hagyományos bürokrácia rutineljárásaira alapozva megoldhatatlannak bizonyulnak. Ennek érdekében mozdítják elő az innovációt a közszférában, amelyet elsősorban a stabilitás, a bürokrácia és az elszámoltathatóság jellemez. Ebből eredően növekvő számban jöttek létre új módszerek és tervezési szakpolitikák tesztelésére hivatott laboratóriumok, ami egyben számos kérdést is felvet ezek alapvető jellemzőivel, lehetőségeivel és korlátaival kapcsolatban.
Mindjárt az első kérdés az, hogy miért ilyen népszerűek ezek a laboratóriumok? Általános szakmai konszenzus van afelől, hogy korunk nagy és összetett társadalmi kihívásainak megválaszolásához új szervezeti formák és módszertanok szükségesek, amihez a szakpolitikai laboratóriumok megfelelő eszközt jelentenek, a bürokráciához képest nyitottabb és agilisabb működés ígéretével. Ezzel együtt a kormányzatok az összetett problémák nyomása alatt és az ebből fakadó kihívások megválaszolása érdekében kiemelt figyelmet fordítanak az innovációra és az ezt lehetővé tevő új szervezeti formákra. A laboratóriumok növekvő számában szerepet játszhat a divat és az utánzás is, a szakértői hálózatokból érkező gondolatok terjedése mellett. A szervezeti formákat tekintve az elemzés a laboratóriumokat négy kategóriába osztja:
- Kormányzati irányítású szervezeti egységek, amelyek egy közigazgatási szervezeten vagy kormányzati ügynökségen belül működnek, kormányzati finanszírozással.
- Kormányzati vezetésű szervezeti egységek, amelyek egy közigazgatási szervezeten vagy kormányzati ügynökségen belül működnek, részben kormányzati finanszírozással.
- Kormányzati támogatottságú szervezeti egységek, amelyek alapítása vagy működése kívül esik a közigazgatáson, de jelentős kormányzati finanszírozást kapnak, főleg szerződéses alapon.
- Függetlenül működő szervezeti egységek, amelyek alapításában vagy működtetésében a versenyszféra vagy a civil szféra vesz részt, kormánytól független finanszírozással.
A vizsgált minta legnagyobb része az 1. vagy a 3. kategóriába esik. Bár néhány közülük elég nagy, a fele legfeljebb öt, negyede legfeljebb két embert foglalkoztat. Jellemzően fiatal szervezetek – a vizsgált laboratóriumok több mint fele az elmúlt két évben alakult. Nagy hangsúlyt tesznek a szervezeti autonómiára, valamint a szakértelmet és legitimitást biztosító képességekre. Legtöbbjük munkája több állami hivatalhoz vagy szervezeti egységhez, valamint több szakpolitikai területhez is kapcsolódik, és ritkán vannak alávetve specifikus teljesítménymérésnek, szigorú értékeléseknek. Mindezek a jellemzők segítenek abban, hogy a laboratóriumok meghaladják a bürokratikus szervezetekre jellemző olyan korlátokat, mint a kockázatkerülés vagy a változásoknak való ellenállás.
A méretüket tekintve nem lehet tipikus nagyságról beszélni, a szórás jelentős. Nincs kimutatható összefüggés a méret és a működés élettartama között sem. Mindazonáltal még a nagyobb laboratóriumok is kicsinek számítanak a hagyományos közigazgatási szervezeti egységekhez képest. Közös jellemzőjük a munkaerő szerződéses foglalkoztatása, ami a munkaerő felvételét és elengedését is rugalmassá teszi. A közigazgatáshoz viszonyított státuszát tekintve (azon belül, kívül vagy köztes megoldással) sem lehet tipikus vagy optimális megoldást említeni. Bármelyik esetben jellemző ugyanakkor nagy részükre az, hogy a laboratóriumnak van egy állandó szakértői magja, amely rövidtávon szerződtetett személyzettel egészül ki. Mindent összevetve a rugalmasság fontosabb jellemzője a laboratóriumoknak, mint a méretük vagy a státuszuk.
Az ausztráliai és új-zélandi esetekben a laboratóriumok több, mint fele szociális, jóléti és lakhatási kérdésekkel foglalkozik, de a közigazgatás működése, az oktatás, az egészségügy és az őslakók ügyei is kiemelt súlyt tesznek ki. Az innováció terén dominánsok a felhasználói és ügyféltapasztalatokra, valamint a „frontvonalra” építő szakpolitikai fejlesztések és reformok. A laboratóriumok által használt módszertanok közül a leggyakoribb az emberközpontú tervezés, a bizonyítékalapú és az agilis módszertani keretrendszer, ezek közül is legtöbbször az emberközpontú tervezés (Human-Centered Design, HCD). A HCD rendkívüli népszerűsége ugyanakkor esetenként oda vezet, hogy nagy tanácsadó cégek csak a jobb eladhatóság érdekében hoznak létre ilyen szervezeti egységeket (vagy vásárolnak fel ilyen profilú kisebb cégeket), így kormányzati tendereknél kérdés, hogy valóban ez jellemzi-e a módszertanukat, vagy csak a divatosság kedvéért hozzák hírbe magukat vele.
A laboratóriumokban rejlő lehetőségek elsősorban abból fakadnak, hogy a kívülállóság lehetővé teszi a nem hagyományos struktúrát és a rugalmas munkafolyamatokat, valamint azt az agilis működést, ami a változás „ügynökeivé” tudja tenni őket. A kis méret és a kevésbé kötött elszámolás pedig nem csak a nagyobb agilitást, hanem a nagyobb kockázatvállalást is lehetővé teszi. Az ausztrál és új-zélandi példák azt mutatják, hogy ezek a laboratóriumok valóban új megközelítéseket és módszereket tudtak javasolni társadalmi problémák megoldásához. Az empátia, a kíváncsiság és az ésszerűség értékeire alapozva új megoldásokat tudnak kovácsolni nem csak hogy az emberek számára, hanem velük együtt. A szakpolitikai laboratóriumoknak a részvételi alapú és tervezés-orientált megközelítése hajtóerőt jelent a közszférán belüli innovációnak. Ahol az állampolgárok bevonása a tervezési folyamat minden szakaszában kimutatható előnyökkel jár, ott az erős támogatást jelent a laboratóriumoknak. Ugyanakkor megoldandó feladat az is, hogy a kikovácsolt megoldások hogyan terjeszthetők el a szakpolitika-formálás folyamatában, és hogyan lehet azt „eladni” a döntéshozóknak. Ez csak akkor működhet jól, ha a teljes szakpolitikai tanácsadó rendszer támogató jellegű, és a laboratóriumokat elismerik a közösségi innováció hajtóerejének.
A korlátokat tekintve meg kell említeni a laboratóriumok működési kapacitását, valamint, hogy az általuk előnyben részesített módszertanok gyakran ütköznek a szabványos szakpolitikai folyamatok és bürokratikus struktúrák korlátaiba. Kevés konkrét példa van tervezési módszertanuk szabványosítására és méretre szabására. A tervezési képességek fejlesztése és elterjesztése komoly kihívást jelent a közszféra számára. Az állampolgárok bevonásával történő, etnográfiai kutatásokat és interjúkat is alkalmazó újszerű tervezési módszertan, a prototípusok és az iterációs folyamat túlmegy a szokványos és dokumentum-alapú jelentéseken. Felmerül a kérdés, hogy ezek az új módszerek mekkora hozzáadott értéket tudnak biztosítani, ha hozzá kell igazítani azokat a közszféra hagyományos bürokratikus folyamataihoz és sűrített közigazgatási menetrendjéhez. Ha ez az összeillesztés nem sikeres, könnyen tűnhetnek hamis ígéreteknek a laboratóriumok javaslatai, mivel ez esetben nem vezetnek valódi változásokhoz. A társ-tervezés és a HCD használata néha csak taktikai átcímkézést jelent a közigazgatás részéről, és inkább csak az innovációs hitelesítéshez használják, mint valódi újdonságok létrehozásához. Az ellenállás különösen erős lehet középvezetői szinten. Felsővezetői szinten pedig a választások jelentenek időbeli korlátot, mivel még a cikluson belül akarnak innovatív eredményt felmutatni, ami a kísérletezésnek korlátokat szab. További korlátot jelent a laboratóriumok sérülékenysége is, mivel kis méretük és kívülálló státuszuk miatt könnyen lehet őket bezárni, finanszírozásukat megvonni vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyni eredményeiket.
A laboratóriumok példája jól mutatja, hogy a közszolgálati innováció mennyire be van szorulva az innováció iránti és a stabilitás iránti igények közé. Az elemzés fontos tanulsága, hogy a laboratóriumok önmagukban nem képesek megoldást szállítani a szakpolitikai tervezés kihívásaira. Ahhoz, hogy valóban az innováció és a szakpolitikai fejlesztések bajnokai lehessenek (sőt, már a túlélésükhöz is), erős támogatásra van szükségük a közigazgatás felsővezetői szintje és a politikusok részéről.”
Forrás:
The limits of policy labs: characteristics, opportunities and constraints; Jenny M. Lewis; Policy Design and Practice; 2020. december 22.
Lásd még:
Human-centered design; Wikipédia
