Az elmúlt héten nagyjából a végletekig fokozódott a sajtóban és a közösségi médiában a háborús hisztéria. A jelenség más kifejezéssel aligha írható le kellő pontossággal, ráadásul támad néhány olyan „támpont” is, amire hivatkozva immár nyugodtan használhatjuk ezt az erősen minősítő szóösszetételt. Meglepő módon a CNN fogalmazta meg a múlt héten azt az álláspontot, hogy a nyugati világ közbeszédét (ami sok szempontból a globalizált világ egészének közbeszédét is jelenti) alapvetően ez a célzatos, mesterségesen tervezett, konstruált és terjesztett háborús félelemkeltés uralja – ami az Egyesült Államok hatalmi köreiből indul ki. Az USA-ban éppen kormányon levő demokrata párti oldal egyik legfontosabb szócsövének tekintett hírcsatorna (amely többnyire inkább az aktív beavatkozások politikáját hirdető „héja” gondolatok támogatójaként vált ismertté) egyenesen úgy fogalmazott: a mindent elborító háborús hisztéria (amely lényegét tekintve egy orosz invázió közvetlen veszélyét festi fel) lényegében az Egyesült Államok kormányának információs hadviselése.
Ez korszakos pillanat, mert – miközben az amerikai hegemón szereppel rivalizáló hatalmak rég óta hangoztatják, hogy az USA az információs hadviselésben is nagyhatalom – tudomásunk szerint ez az első eset, hogy az amerikai „mainstream” tájékoztatás az amerikai hatalmi struktúrák vonatkozásában is elismeri: az információs korban (ahol tehát az adat, az információ a legfontosabb gazdaságépítő, társadalomformáló, és egyben hatalomszerző erő) minden valamire való szereplő „fegyverként” (is) használja az információt. Tehát: nem csak az oroszok. Nem csak a kínaiak. Hanem, bizony, az Egyesült Államok is. Irányítottan tájékoztat, ahol szükségét érzi, ott egyenesen félre tájékoztat, elfed, vagy éppen valótlanságokat sulykol. Aktívan formálja a közvéleményeket, a saját lakosságáét éppen úgy, mint az ellenfélét, vagy a konfliktusok szemlélőjeként elkönyvelhető többiekét. Tehát, immár az egyik legfontosabb amerikai médium (amelynek erre az úttörő narratívájára két nappal később ráerősített a nyugati liberális világrend másik szócsöve, a Financial Times is) állítja azt, az Ukrajna körüli eseményekhez kapcsolódva, hogy nem csupán Oroszország (és persze Kína) folytat információs hadviselést, hanem az Egyesült Államok is aktív, sőt élen járó szereplő ebben a harcmódban.
Ebből azonban az következik: immár „hivatalossá” vált, hogy semelyik oldal híreiben sem bízhat feltétlenül az, aki mindössze tisztán szeretne látni ebben a nagy horderejű témában. Az információval való tudatos manipulálás, a közvélemények „megdolgozása” az elmúlt héten tényleg szinte már a végletekig fokozódott. Jól jelzi ezt, afféle igazi tragikomikus fordulatként, hogy immár Ukrajna vezetése szólalt fel (a nyilvánosságban és a színfalak mögött egyaránt) az amerikai háborús hiszterizálás ellen. Ami azért meglepő, mert kezdettől nyilvánvalónak tűnik, hogy egy esetleges orosz agresszió veszélyének eltúlzása az ukrán hatalmi struktúrák birtoklóinak kedvezhet: felsorakoztatja maga mögé az ukrajnai közvéleményeket, és ami ennél sokkal fontosabb, maga mögé állíthatja a nyugati, NATO-tagállam országok közvéleményeit is (ami katonai támogatás, gazdasági segítségnyújtás formájában realizálódhat, de akár a nyugati integrációjukat is elősegítheti). Most mintha az látszana: már a „kognitív hadviselés” is kicsúszhat a mozgatók kezei közül.
A fentiekből az a következtetés szűrhető le, hogy az Ukrajna körüli, de valójában egy sokkal átfogóbb konfliktusmezőben (annak átrendezéséért, illetve másik oldalról a status quo megőrzéséért) folyó küzdelmeket olyan meta-információs, dezinformációs áradat öleli ma már körül, hogy köznapi halandó számára alig van esély arra, hogy kiderítse, „mi is az igazság”. Pontosabban talán úgy fogalmazhatnánk, némi cinikus, de józan pragmatizmussal: az információs-dezinformációs örvényben a valóság kiderítésére fordított erőfeszítések messze nincsenek már arányban a várható megtérüléssel. Miután azonban az életünket alapvetően befolyásoló geopolitikai válsághelyzettel nézünk farkas szemet, mégsem mehetünk el a téma mellett szó nélkül.
Ebben a különös helyzetben azt tartjuk jó megoldásnak, ha legalább – a háború, vagy nem háború latolgatását félretéve – néhány alapvető háttér információt felfrissítünk, összegzünk. A héten, az információs harsogásban, elénk került egy olyan írás, amit jó szívvel ajánlunk ilyen csendes, higgadt, de alapos tájékozódásra, a fontos háttérrészletek felvillantására. A minisztériumi háttérintézményként működő Külügyi és Külgazdasági Intézet orosz témákra szakosodott kutatójával, Ilyash Györggyel a Forbes szerkesztője folytatott figyelemre méltó beszélgetést napjaink kríziséről:
„A Nyugat és Oroszország is elégedett lehetne a Minszki Szerződés használatával, ami véget vethetne a mostani, orosz-ukrán határon kialakult konfliktusnak, ugyanakkor ez egyet jelentene Ukrajna nyugati orientációjának végével. A háború egyáltalán nem, de a szankciók is csak nagyon korlátozottan szolgálják a felek érdekeit. Ilyash György Oroszország-szakértővel arról beszélgettünk, hogy látják az oroszok az ukrajnai válságot, mit akarnak elérni, miért számítanak jelentősebb katonai hatalomnak Kínánál, és mikor kellene a gázellátásunkért aggódnunk.
„A nyugati narratíva szerint ez a konfliktus kizárólag Ukrajnáról szól. Az orosz értelmezés viszont egy új európai stratégiai erőegyensúlyról szól. Ehhez Ukrajna csak ürügy. Ezt egyébként Nyugaton is értik, a kommunikáció viszont tudatosan az, hogy itt kizárólag Ukrajnáról van szó” – kezdte a Forbes.hu-nak Ilyash György a Külügyi és Külgazdasági Intézet orosz külpolitikával és posztszovjet térséggel foglalkozó kutatója.
A kutató szerint az Egyesült Államok a látszatát is igyekszik elkerülni, hogy Oroszországra egyenrangú félként tekint a nemzetközi diplomáciában, így pedig úgy is be lehet állítani az eseményeket, hogy abban a NATO és a nyugati szövetségesek kizárólag közvetítőként – és Ukrajna megmentőjeként – vesznek részt.
A tárgyalások ténye és azok témakörei azonban az oroszok egyenrangúságának jelei
Mindeközben az oroszok célja Ilyash szerint elsősorban „az európai biztonsági architektúra megváltoztatása”. „Ez nem azt jelenti, hogy a Szovjetuniót akarják visszahozni. De úgy gondolkoznak, hogy a 90-es évek előtt a kontinens biztonságát kompromisszumok garantálták a Szovjetunió és a nyugati országok között” – tette hozzá.
Kína a kanyarban sincs
Nagyon egyszerűen fogalmazva tehát azt is lehetne mondani, hogy Oroszország újra tényezővé akar válni. De Ilyash szerint ennél többről van szó.
„Már most is tényező. Az elmúlt húsz évben nagyon komolyan megújította a haderejét, a nukleáris arzenálja pedig olyan nagyságrendekkel nagyobb Kínáénál, hogy ha utóbbi a teljes gazdasági és technológiai kapacitását ennek bővítésére fordítja a következő tíz évben, még akkor sem biztos, hogy beérné Oroszországot” – mondja a szakértő.
Ilyash szerint bár Nyugaton a közbeszédben visszatérő érv az orosz hadsereg visszamaradottsága és szervezetlensége, ez már régen nem igaz, erről számos kutatás áll rendelkezésre NATO-tagországokban. „Ha nem kell félni Oroszországtól, mire fel a hisztéria?” – teszi fel a kérdést.
Szerinte Emmanuel Macron francia elnök sem véletlenül beszélt korábban orosz fenyegetésről. „Az európai kontinens soha nem lesz stabil, soha nem lesz biztonságos, ha nem könnyítjük meg és nem tisztázzuk kapcsolatunkat Oroszországgal” – mondta Macron egy 2019-es beszédében.
A háború senkinek sem érdeke
Habár Ilyash szerint Oroszországnak megfelelő ereje van ahhoz gazdaságilag és katonailag, hogy beleálljon a fegyveres konfliktusba, ez aligha fog megtörténni. Még abban az esetben sem, ha a nyugati országok fontos kérdésekben várhatóan nem fognak engedni az oroszoknak.
Ilyen fájó pont lehet az oroszoknak a NATO keleti terjeszkedésének folytatása.
„Szaknyelven fogalmaznak az oroszok, katonai-technikai válaszról beszélnek, vagyis valószínűleg fegyverrendszerek telepítését helyezik kilátásba olyan területekre, amelyek kellemetlenül érintik Európát és az USA-t. A háború viszont számtalan szempontból nem érdekük.”
Ilyash azt mondja, Vlagyimir Putyin orosz elnök és környezete állításai szerint legfeljebb akkor fordulna katonai agresszióhoz, ha akár az ukránok, akár a NATO átlép bizonyos vörös vonalakat. Ezek között említette a kelet-ukrajnai konfliktus katonai rendezésének kísérletét az ukrán állam részéről, aminek célja a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaság visszaillesztése lenne Ukrajna közigazgatási rendjébe.
„Arról persze lehet elmélkedni, hogy milyen jogon húz ilyen vörös vonalat Oroszország, de csak a tényeket vizsgálva, ha ezt nem sérti meg senki, akkor a katonai összecsapás sem valószínű” – mondja Ilyash.
A háború kirobbanásának esélyét csökkentik szerinte más tényezők is, mert Ukrajnát katonailag senki nem védené meg. Ezt az elmúlt napokban többször hangsúlyozták amerikai, brit és más vezetők, az oroszoknak meg akkora katonai fölénye van, hogy pillanatokon belül győznék le nyugati szomszédjukat.
A szankciók mindenkinek fájnak
A nyugati országok erélyesen fenyegetik az oroszokat a helyzet eszkalálódása esetén. Kétségtelen, hogy súlyos károkat okozhatnának az országnak, ha például drasztikus lépéseket vetnének be az orosz politikai elit ellen, a nyersanyagokra épülő iparágakat reguláznák meg, korlátoznák a technológiai, illetve egyéb export- és importtevékenységeket, szankcionálnák, a két Északi Áramlat-vezetéket, megtiltanák nemzetközi szereplőknek, hogy orosz kötvényeket vegyenek vagy lekapcsolnák Oroszországot a SWIFT-rendszerről.
„Sőt, az is elhangzott már, hogy a dollárhoz való hozzáférést is megtagadná az USA. Ezek valóban súlyos csapást mérnének az oroszokra, de ezek valószínűleg megmaradnak fenyegetésnek. Egyrészt mert a nyugati szereplőket is súlyosan érintené szinte minden javasolt szankció. Ha például lekapcsolnák a SWIFT-rendszerről Oroszországot, az nemcsak a globális pénzügyi rendszert sokkolná, hanem a már most is gyengülő dollárnak alá is áshatja a globális pozícióját és globális tartalékvaluta szerepét” – mondja a szakértő.
„A másik pedig geopolitikai érv: az, hogy most az oroszok és a kínaiak közelednek egymáshoz, jelenleg saját elhatározásuk. Ebben az is benne van, hogy az együttműködés mértékét és fejlődési ütemét maguk szabadon határozzák meg.
De súlyos szankciók esetén Oroszországnak nem lenne más lehetősége, minthogy azonnal és teljeskörűen, szorosan együttműködjön Kínával. Az történne, mint Belarusz esetében láttuk: amikor az EU Aljakszandr Lukasenka elnököt akarta büntetni, neki már csak kényszerűségből is Oroszország felé kellett fordulnia.”
A szakértő azt mondja, egyszerű nemzeti érdekek és a nagyhatalmi számítások miatt közeledik egymáshoz Kína és Oroszország, nem pedig ideológiai alapon. Tehát nincs szó arról, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök Putyinnal együtt autokrata szövetséget építene, a közeledést a nyugati lépések is elősegítik.
Gázhiány nem fenyeget
Ilyash szerint hasonlóan hangzatos hírek jelennek meg arról, hogy az oroszok leállítják a gázszállítmányokat, de ezeknek alig van alapja.
„Olyat még nem hallottam brüsszeli vezetőtől, hogy a szerződésben vállalt mennyiség ne érkezett volna meg Oroszországból” – mondja Ilyash.
„Abban van vita, hogy korábban a Gazprom a leszerződött mennyiségen kívül saját költségén leszállított és tárolt gázt Európában, mert a cég biztos volt abban, hogy előbb-utóbb ez is el fog fogyni. Most csupán leszerződött mennyiségeket szállítanak le. Az persze nem kérdés, hogy a mostani energetikai krízist arra használják az oroszok, hogy minél hamarabb használni kezdjék az Északi Áramlat 2-t.”
A gázvezetékkel, amely Ukrajna megkerülésével fog gázt juttatni Európába, Ilyash szerint Oroszország nem csinál mást, mint bármelyik más nagyhatalom: bővíti a mozgásterét. Hozzátette, hogy az oroszok továbbra is készek Ukrajnán keresztül gázt szállítani, csak ezek után sokkal jobban kell alkalmazkodnia az ukrán félnek a piaci viszonyokhoz.
Ilyash szerint az európai gázellátással tíz éven belül lehet gond. Hamarosan ugyanis megépül a Szibéria ereje 2 elnevezésű vezeték Kína felé, valamint Oroszország jelentősen bővíti az LNG-szállításait ázsiai országokba.
Ezekkel Kínába, Indiába és Japánba szállít a mostani európai mennyiségekkel összemérhető gázmennyiséget, és kevésbé lesz rászorulva az európai piacra, amely ráadásul jóval kevesebb gázt képes felvenni alacsonyabb áron. Így már valószínűbb, hogy politikai célokban is hasznosíthatják a gázszállítási pozíciójukat.
„Addig viszont ez Oroszországnak sem érdeke. Neki is fontos, hogy megvegyék tőle a gázt” – mondja Ilyash.
A megoldás: Minszki Szerződés
Habár a nyugatbarát ukránok aligha örülnek neki, az országnak az jelentene Ilyash szerint megnyugtató megoldást, ha a 2014-15-ben összeállított Minszki Szerződést életbe léptetnék a felek.
Nemrégiben egyébként az amerikai külügyminiszter, Antony Blinken is emellett érvelt – és a Putyin-barátsággal aligha vádolható Guardianen is jelent már meg ilyen vélemény.
„Ennek lényege Ukrajna föderalizálása. A két szakadár tartomány visszatérne ugyan az ukrán közigazgatásba, de jelentős autonómiával rendelkeznének, és lehetőségük lenne beleszólni az ukrán állam külpolitikai irányultságába” – foglalta össze a szakértő a megegyezés lényegét.
Szerinte ennek Oroszország is örülne, emellett Putyinnak megnyugtató lenne, ha a határaihoz közel ritkábban és kisebb hadgyakorlatokat tartana a NATO, illetve megszületnének egyéb fegyverkorlátozási megállapodások. Ezekre az intézkedésekre a tárgyalások keretében nyitottnak mutatkozott a NATO is. Az EU-nak szintén megfelelő kompromisszum lehet a Minszki Szerződések betartása. Az USA jelenleg a deeszkalációnak örülne a legjobban, amihez az oroszok meghátrálására lenne szükség – ennek meglehetősen kicsi a realitása, ezért szintén belemehetnek a Minszki Szerződés végrehajtásába. Minden más forgatókönyv ugyanis csak növelni fogja az európai és nemzetközi biztonsági feszültséget.
Ami a háború elkerülésével kapcsolatban megnyugtató, az az, hogy a Krím 2014-es elfoglalásához képest jóval kevésbé lelkesedik egy háborúért az orosz közvélemény.
„Az oroszok is csak ugyanolyanok, mint mi. Senki nem akar háborút” – mondja Ilyash.
A BBC ukrajnai tudósítója szerint Kijevben bár feszült hangulat van, alapvetően háromféle nézőpont alakult ki: sokan rezignáltan veszik tudomásul az eseményeket, mert már régóta együtt kell élniük a folyamatos fenyegetettséggel. Mások bíznak a Volodimir Zelenszkij elnökben, hogy rendezi a helyzetet, mások pedig kerekperec kijelentik, hogy ha úgy alakul, képesek fegyvert fogni Oroszország ellen.”
Forrás:
Eszükben sincs az oroszoknak leállítani a gázszállítást Ukrajna miatt – egyelőre; Galavits Patrik; Forbes.hu; 2022. január 27.
A bevezető dr. Nyáry Gábor munkája.
