„Gondolom, mindenki ismeri a mondást, miszerint, ha ketten csinálják ugyanazt, az nem ugyanaz. Van, akinek többet lehet, a másiknak csak kevesebbet. Bár a hétköznapi életben is bosszantó az ilyen jellegű kettős mérce, a formálisan egyenlő államok közötti különbségtétel az együttműködés koordinálása során olyan szabályszegés, ami az egész működést veszélyeztetheti.
Az európai integráció a kezdetektől küzd azzal a váddal, hogy egyes tagállamokkal kivételezik, míg másokat kevésbé kedvel. A francia–német együttműködés kitüntetett jelentősége mellett a bővítés révén egyre népesebb táboron belül az alapító tagállamok, a nagy tagállamok, a gazdag tagállamok nagyobb befolyására panaszkodtak a később csatlakozó, kisebb területű és szegényebb tagállamok.
A tagállamokkal szembeni egységes bánásmód elvére épülő konfliktuskezelési és szakpolitikai együttműködési mechanizmus hivatalos cáfolatát adta Jean-Claude Juncker. Az Európai Bizottság akkori elnöke 2016 késő tavaszán, amikor arra a kérdésre, hogy a Bizottság miért nem indít túlzottdeficit-eljárást Franciaország ellen, ami akkor már évek óta megszegte a maastrichti kritériumokat, azt válaszolta, hogy azért, mert „Franciaország az Franciaország”.
Az államokkal való egyenlő bánásmód elvének ilyen látványos semmibe vétele további táptalajt adott a vádaknak, miszerint egyes országokkal maga a Bizottság is kivételezve jár el, míg másoknak – amelyek kevésbé rokonszenvesek – kevesebbet enged. A közép-európai országok vezetői, köztük a magyar kormány is többször emlegette vitái során a kettős mércét, amelyet mindig a legélesebben cáfoltak a Bizottság vezető tisztségviselői.
Az idő múlása azonban nem a Bizottságnak kedvez. Ahogyan kulminálódnak az események az európai belpolitikában és az Európai Unió határain kívül, sorra kénytelenek megváltoztatni véleményüket egyes kérdésekben a korábban példaként a többiek elé állított uniós intézmények és tagállamok. Szemünk előtt zajlik le Hollandia és Olaszország éles politikai váltása a migráció ügyében. Bár ezek a változások még magyarázhatók az új kormányok eltérő programjaival, Svédországban már ez a magyarázat sem helytálló. Ott most ugyanaz a párt és kormánya léptet életbe súlyosan korlátozó lépéseket, amely még ellenzékiként is szükségesnek tartotta Magyarországot a migrációs politikában is kioktatni demokráciából és jogállamiságból.
Most az európai migrációs politika élharcosa, az Európai Bizottság volt kénytelen hátraarcot bejelenteni, és közelíteni álláspontját a magyar kormány immáron lassan tíz éve elítélt politikai pozíciójához. A múlt heti Európai Tanács ülésen több tagállam kérte – egészen pontosan, szólította fel – az Európai Bizottság elnökét, hogy változtassa meg a Bizottság eddigi magatartását az egymást érő migránshullámokkal kapcsolatban, és tegyen hathatós lépéseket a bevándorlás megakadályozására. Így most az Európai Bizottság szigorúbb szabályozás és a kitoloncolás hatékonyságának javítása mellett kénytelen elkötelezni magát. Miközben hivatalosan senki sem ismeri el, hogy a magyar kormányfő tíz évvel ezelőtti szavai és stratégiája bizonyult igaznak, ma az egész Európai Unió és tagállamainak többsége a magyar álláspont legitimálása irányába mozdult el.
Hasonló helyzet kezd kialakulni az orosz–ukrán háború kérdésében is. Miközben Magyarország folyamatosan az oroszbarátság vádjával kell, hogy szembenézzen idestova két és fél éve, mások – például a hivatalba lépni készülő külügyi főbiztos férje – nyugodtan ápolják üzleti kapcsolataikat az Oroszországgal szembeni szankciók ellenére. Magyarország miniszterelnökét, és magát az országot is kiközösítették az uniós intézmények és a tagállamok sora – élen Németországgal – a kormányfő júliusi békemissziója miatt.
Most, négy hónappal később éppen az egyik hangadó, Olaf Scholz német kancellár jelentette be, hogy rövidesen Moszkvába utazik, hogy az orosz elnökkel a béke lehetőségéről tárgyaljon. Az ő esetében felhördülésről sem lehet szó, nemhogy kiközösítésről. Hiába, ahogy a mondás tartja: Quod licet Iovi, non licet bovi (azaz: amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek). Az Európai Unióban is.”
Forrás:
Quod licet Iovi…; Navracsics Tibor; Ludovika.hu, Öt perc Európa blog; 2024. október 24.
