„Miért fontos, hogy a kutatás-fejlesztés és a tervezés ne szakadjon el az ipari folyamatoktól?
A Gavekal Dragonomics globális makrogazdasági kutatóintézet hong-kongi kutatója, Dang Wang saját blogján paradigmaváltás határait feszegető esszét tett közzé a technológiai fejlődésről, szembemenve néhány erősen bevésődött közgazdasági alapvetéssel. Bár címében – visszautalva egy korábbi írására – azt emeli ki, hogy a társadalom optimizmusa miért fontos összetevője a humántőkének, jelen szemlében egy másik gondolatmenetét emeljük ki. Ennek felvezetésében Wang a technológia fogalmának három értelmezési szintjét különbözteti meg:
- az eszközökben testet öltött technológia;
- az explicit technológiai leírások, utasítások és „receptek”;
- a hallgatólagos tudás, a know-how és a műszaki tapasztalat, amit a szerző folyamatismeretnek (process knowledge) nevez.
A szerző szerint a technológiáról alkotott vélekedésekben erős elfogultság tapasztalható abban, hogy míg az eszközöknek és a recepteknek megfelelő fontosságot tulajdonítanak, addig a folyamatismeret és a műszaki tapasztalatok jelentőségét alulértékelik. Szintén megtévesztő előítéletet tükröz napjainkban az, hogy a digitális világ nagyobb figyelmet kap, mint az ipar világa. Mint később levezeti, ez a két szemléletbeli korlát erősen összefügg egymással.
Jó példaként említi ugyanakkor a félvezetőgyártás három vezető cégét, a tajvani TSMC-t, az Intelt és a Samsungot, amelyek a technológiák mindhárom említett értelmezésében élen járnak, és éppen emiatt képesek főszerepet játszani annak a Moore-törvénynek a megvalósulásában, miszerint a tranzisztorok áramkör-sűrűsége kétévente (korábbi megfogalmazásban évente, más hivatkozások szerint másfél évente) megduplázódik. Ezeknél az élenjáró cégeknél az eszközök és a szabadalmaztatott eljárások jól azonosíthatók, azonban a folyamatismeretnek, ami a műszaki és iparági tapasztalatokban gyökerezik, talán még nagyobb jelentősége van a sikerben. A szerző szerint ahol megvan ez a felhalmozott folyamatismeret, az új eszközökhöz és eljárásokhoz vezet, míg fordítva ez a hatás nem érvényesül. Az új eszközök és eljárások ilyen módon a technológiai fejlődésnek nem az eszközei, hanem eredményei, mérföldkövei. Az ezt eredményező folyamatismereteket vállalaton belül a jól képzett munkaerő és szervezeti kultúra biztosítja, vállalatok között pedig a klaszterszintű működés, ami megteremti a fejlődéshez szükséges eko-szisztémát. A kulcsot a földrajzi közelség és a gazdasági kapcsolódások intenzitása, térbeli sűrűsége jelenti – amire a legjobb amerikai példát a Szilícium-völgy adja, ahol egymást erősítve működik együtt a tőke, a tudomány és a vállalati szféra.
A legjobb fejlesztők azok közül kerülnek ki, akik jól értik az egész termelési-szolgáltatási konglomerátum folyamatait és kölcsönhatásait – ezt a folyamatismeretet ugyanakkor a távolság és az ezt eredményező diszlokáció nagymértékben nehezíti. A széttelepítéses döntéseket legtöbbször a pénzügyi befektetők ösztönzik, amikor a termelés helyének megválasztásában csak a rövidtávú profitszempontokat veszik figyelembe, és a létszámcsökkentést is kizárólag megtakarításként értelmezik. Holott a termelés más országba szervezésével a munkaerő által birtokolt műszaki és iparági tapasztalat, a folyamatismeret is elveszik, ami akkor is jelentős gazdasági értéket képvisel, ha a könyvelés szintjén nem lehet pénzügyileg kimutatni. Mi több, az e téren elszenvedett veszteség a fejlődés fenntarthatóságát, az innovációs folyamatokat is veszélyezteti. A folyamatismeret megőrzésének fontosságát szépen jelképezi a szerző által említett példa, a japán Iszei Nagyszentély, amelyet a hívők minden huszadik évben lebontanak, és saját kezűleg építenek újjá, megőrizve ezzel generációkon át – mintegy 1200 éve – azt a tudást, ami a felépítéshez szükséges.
Az Egyesült Államokban a félvezetőipar a sikeres kivételek közé tartozik – összességében az ipari alapok hanyatlása figyelhető meg. Beszédes adat, hogy míg 1979-ben 20 millióan dolgoztak a feldolgozóiparban, addig mára ez a szám 12 millióra zsugorodott, az összlakosság 40%-os növekedése mellett. Ennek egy része nyilván magyarázható az automatizációval, de nagyobb mértékben a termelési folyamatok külföldre szervezésével. Ennek persze megvan a bevett közgazdasági magyarázata, miszerint az alacsonyabb termelékenységű folyamatok kitelepítése az országból, a magasabb hozzáadott értékű szolgáltatások bővítésével együtt nagyobb profitot, ezáltal nagyobb nemzeti jövedelemnövekedést jelent, de a szerző szerint az ipar kitelepítése – éppen a folyamatismeretek elvesztése miatt – az innovációra, a kutatás-fejlesztésre és a tervezésre is negatív hatással van. Megfigyelése szerint azok az országok képesek fenntarthatóan jól teljesíteni gazdaságilag, amelyekben a tervezés és a szolgáltatások az ipari termeléssel szoros egymásra hatásban fejlődnek – jó példaként említve Németországot, Japánt, Tajvant vagy éppen Svájcot. Ami persze nem jelenti azt, hogy ezek az országok tökéletesen működnének gazdaságilag – ismert például Németország lemaradása a digitális gazdaság terén. Ahogy az is igaz, hogy Németországban szintén csökkent a feldolgozóiparban dolgozók száma – csakhogy ez szelektíven történt; míg az alacsony hozzáadott értékű ágazatok mérete jelentősen csökkent, a magas hozzáadott értékű termelésűeké nőni tudott. A szerző szerint Németország és az Egyesült Államok mindegyike abban erős, amiben a másik gyenge: előbbinek az ipari termelés, utóbbinak az infokommunikációs technológiák az erősségei. Az optimális mindkét országban az lenne, ha a meglévő erősségek megtartása mellett sikerülne javítaniuk ott, ahol jelenleg gyengén állnak. Vagyis nem csak Németországnak – és Európa egészének – szükséges áttörést elérnie a digitális gazdaság terén, hanem az Egyesült Államoknak is ipari alapjainak újrateremtésében, mégpedig a magas hozzáadott értékű termelésben. Ami nem csak a GDP-re és az exportképességre lenne pozitív hatással, hanem az innovációs folyamatokra is.”
Forrás:
How Technology Grows (a restatement of definite optimism); Dan Wang; 2018. július 24.
