Vörös kód – A kínai Internet története (Kína digitális világa)

„A Logic magazin 7. száma terjedelmes tanulmánykötetet szentelt Kína digitális átalakulásának és a kínai internet világának. A szerkesztők a kötet közösen jegyzett első esszéjében (Code Red) sorra veszik a közhelyeket, amelyek Kína viszonyát jellemzik az internethez, hozzátéve, hogy ezek sokszor kivetítéseken és nem a kínai internetes gazdaság, infrastruktúra és a kapcsolódó kultúra fejlődéstörténetének ismeretén alapszik. Természetesen a sokszor ijesztő, disztópikus képeknek és történeteknek van valóságalapjuk. Az internet új, fenyegető lehetőségeket teremt az állampolgárait megfigyelés alatt tartó államnak, néhány kínai info-technológiai cég hatalmas sikereket könyvelhet el, a kormányzat pedig súlyos összegeket fektet be a mesterséges intelligenciával kapcsolatos kutatásokba. Az amerikaiaknak érdemes mindezen elgondolkodniuk és a megfelelő válaszokat kidolgozniuk rá.

A „mi vagy ők” és a „győztes mindent visz” retorikája azonban több kérdést vet fel, mint ahány választ ad. A hidegháborús logika zéró-összegű játszma-logikája könnyen félrevihet azzal, hogy szükségszerűen amerikai perspektívából mutatja csak a dolgokat, ami bár gyakran valósan tükrözi a kínai realitásokat, de sok esetben inkább félelmeket vagy vágyakat fejez ki. Mint minden kivetítés, ezek a történetek és leírások sem annyira azok tárgyáról árulnak el sokat, hanem arról, aki megfogalmazza ezeket.

A szerkesztők alapvető kérdésnek tekintik annak vizsgálatát, hogy hogyan fejlődtek a digitális technológiák Kínában a nyolcvanas évek óta. Kik a győztesei és a vesztesei ennek a folyamatnak? Mi a legvalószínűbb jövő? Ennek az ellentmondásos valóságnak az ismerete kulcsfontosságú annak a folyamatnak a megértéséhez, ami a XXI. század legnagyobb geopolitikai elmozdulásához vezetett.

A Mao idejét jellemző elszigeteltség után a Teng Hsziao-ping nevével fémjelzett nyitási és reformpolitika 1978-tól kezdve a modernizációs víziók középpontjába helyezte a technológiai fejlődést. Amikor a 80-as években a fejlődés jól láthatóan az új információs technológiák felemelkedésével fonódott össze világszerte, a kínai politika azonnal benevezett a versenybe, kiemelt szerepet biztosítva ebben a tudósoknak és üzletembereknek. 1984-ben, amikor az Apple Macintosh megjelent a piacon, a kínai tudományos akadémia egy mérnök-tudósa megalapította a Lenovót, amely a világ egyik vezető személyi számítógép-gyártójává vált, felvásárolva 2005-ben az IBM hasonló üzletágát is. A pártvezetés már a 80-as években sürgette az internet felemelkedéséhez szükséges alapok lerakását, ami a 90-es években kezdte meghozni az eredményét: az 1994-ben 40 ezer fős internethasználói kör 2000-re 22,5 millióra bővült. 1999-ben pedig elindult a jól ismert Alibaba diadalútja.

Az amerikai elitek ezt a folyamatot a hidegháború utáni, elkerülhetetlennek tűnő utat jelentő liberalizáció fontos állomásainak tekintették, abban bízva, hogy a technológiai fejlődés a demokrácia és a szabadság bővülését is maga után vonzza. Az amerikai vállalatok pedig hatalmas lehetőséget láttak a bővülő kínai piacban, abban bízva, hogy domináns szereplőkké válhatnak benne. Ezek a várakozások azonban nem váltak be. A kínai kormányzat egyre szofisztikáltabb eszközöket fejlesztett ki a digitális világ ellenőrzésére és cenzúrázására, az amerikai cégek pedig – bár rengeteg pénzt termeltek ki a kínai piacból – domináns szerepre nem tudtak szert tenni. Kiderült, hogy a kínai internetet nem lehet egyszerűen az amerikai internet tükörképének tekinteni, egy attól teljesen eltérő világ jött létre. Jó példa erre a WeChat, ami egyszerre valósít meg üzenetküldő szolgáltatást, közösségi médiát, valamint elektronikus kereskedelmi és fizetési lehetőségeket. Sok felhasználónak a WeChat magát a kínai internetet jelenti, közel egymilliárd előfizetővel.
Ma egy Kínába érkező utazónak azonnal feltűnik, hogy a fejlődés motorját jelentő tengerparti nagyvárosokban, mint Sanghaj vagy Sencsen, mennyire a mindennapok részét jelentik a digitális technológiák. Ami kevésbé ismert, hogy a kevésbé fejlett régiókban is hatalmas ugrást tett lehetővé a digitalizáció, az offline világból egy lépéssel – fejlődési szakaszokat átugorva – a mobil-internet világába érkezve. A szerzők példaként említik egy távoli vidék kezdő vállalkozását, amely 2010-ben házi készítésű ruhákkal kezdett kereskedni, a családi ház konyhájából működtetve a számítógépüket, és amely ma már tömegével exportál Tajvanra és Thaiföldre, elérve 2017-re a 1,5 millió dolláros bevételt – és ezzel csak egyike a falu „toptizes” vállalkozásainak.

A vidéki e-kereskedelem demokratizálta a kulturális és gazdasági életbe való bekapcsolódást. A digitális technológiák egy része pedig, mint a TikTok video-platform, magát a digitális szakadékot is segítettek csökkenteni az írástudás korlátainak áthidalásával.

A legnagyobb győztesek mindezzel együtt természetesen azok lettek, akik a digitális fellendülés élén álltak. Az iparági szakpolitikát kidolgozó döntéshozók és a kockázati tőketulajdonosok számolatlanul öntötték a pénzt kockázatos induló vállalkozásokba, amelyek egy része számos technológiai óriást termelt ki magából. Ami azonban érdekes: mindez nem kérdőjelezte meg a kínai „szocialista piacgazdaság” alapelveit, a fejlődés győztesei pedig maguk is a rendszer lelkes támogatói maradtak. (Emlékezetes pillanat volt, amikor Jack Ma, az Alibaba alapítója 2018-ban ünnepélyesen belépett a Kínai Kommunista Pártba.) Vagyis mindezek a kapitalista sikertörténetek láthatóan jól együtt tudnak élni a pártállammal.

2019-ben a legtöbbször letöltött alkalmazás a Hszi Csin-ping nézeteit népszerűsítő program volt – ami azt mutatja, hogy a pártállam is megtalálta a társadalmi részvétel erősítésének eszközét is a digitális technológiákban. Ezzel együtt arra is lehetőséget kapott, hogy a nemkívánatos kezdeményezésekben való részvételt leleplezze és korlátozza azokat. Ennek legrémisztőbb esete az ország nyugati végpontján, Hszincsiang-Ujgur tartományban valósul meg, ahol digitálisan megerősített megfigyelőrendszerrel és gulág-típusú átnevelőtáborokkal tartják sakkban a lakosságot, mintegy egymillió ember fogva tartásával. És vannak rá jelek, hogy ezt a technológiát Kína exportálni is hajlandó, amivel a kínai információs technológia helyiből globálissá válhat, és ezzel nem csak a Kína-szakértők figyelmét keltheti fel. Ezzel egyidőben olyan szolgáltatások, mint a WeChat Pay vagy az Alipay is globálisan elérhetővé vált, így a „kínai internet” is világméretű lett, és nem lehet ma már megmondani, hol kezdődik és hol végződik. A szerzők mindezzel együtt azt javasolják: ne a hidegháború jól ismert paradigmáit élesszük újjá, hanem kellő kreativitással alkossunk újat a mai viszonyoknak megfelelően.

A kötet második írásában a szerző, Graham Webster áttekinti a kínai internet és digitális világ rövid történetét (A Brief History of the Chinese Internet), öt fő szakaszba sorolva a részletesen felsorolt eseményeket.

Az indítást (Booting Up) a 90-es évek második felére teszi, amit a kínai gazdaság gyors növekedése jellemzett. Az internet-felhasználók száma 1995-ben egyetlen év alatt 3 ezerről 40 ezerre bővült, az egyetemek és kutatóintézetek környékéről kiindulva.

A korai 2000-es években néhány kínai technológiai cég (mindenek előtt az Alibaba) lerakta az alapjait annak, hogy átütő erejű e-kereskedelmi céggé váljon. Egyvalami hiányzott még ekkor: a mérethatékonysághoz szükséges méret, amiről a szerző az időszakot is elnevezte (Awaiting Scale). 2000-ben 22,5 millió felhasználó volt Kínában. Az állami ellenőrzés ekkor viszonylag laza volt, lemaradva az innovációban. Az online nyomonkövetés és cenzúra azonban már ekkor elkezdődött.

A 2000-es évtized második felét a szerző macska-egér harcként jellemzi (Cat and Mouse Era). 2005-ben 111 millió fős volt a felhasználók köre, aminek a mérete és dinamizmusa megnehezítette az állami kontrollt az internethasználat felett, bár ekkor erre már erőteljes törekvések voltak, egyre kifinomultabb cenzúrával.

A 2010-es évek első fele jelentette az átmenetet az internet szabad használatától a szoros állami felügyeletig. A kínai hatalomgyakorlók számára intő jel volt a 2011-es „arab tavasz” és a Snowden-ügy is. Az időszak (’Nailing Jell-O to the Wall’) elején, 2010-ben már 547 millió internet-felhasználó volt az országban.

Az ötödik szakaszt a 2010-es évek második fele jelenti, amikor Kína saját innovációja került előtérbe (China’s own Innovations). 2015-ben már 688 millió volt a felhasználók száma. Az állami kontroll nem mérséklődött, sőt: széles körben terjedtek el a mobiltechnológián és gépi tanulásos algoritmusokon alapuló megfigyelési eszközök. Ezek a rendszerek immár külföldön is megjelentek a kínálat szintjén.

A 2020-as évek nagy kérdésének a szerző azt tekinti, hogy Kína mennyire lesz képes exportálni azokat a technológiáit, amelyek egyben a rendszernek globális terjesztését is jelentené. A kérdés vizsgálatakor ezzel együtt óvatosságra int a magabiztos előrejelzésekkel kapcsolatban.”

Forrás:
Code Red; The Editors; Logic Magazine; Issue 7: China; 2019
A Brief History of the Chinese Internet; Graham Webster; Logic Magazine; Issue 7: China; 2019

A bejegyzés kategóriája: gazdaság, hírközlés, informatika, Internet, közigazgatás:külföldön, közigazgatási informatika, média, politika, politikai informatika, szakirodalom, távközlés
Kiemelt szavak: , , , , , , , , , , .
Közvetlen link.

1 Response to Vörös kód – A kínai Internet története (Kína digitális világa)

  1. Visszajelzés: QR-alapú párhuzamos társadalom és digitális leninizmus (Kína digitális világa) | eGov Hírlevél

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.