„Eheti hírlevelünkben folytatjuk a Logic magazin 7. számának bemutatását, amely Kína digitális átalakulását, a kínai internet világát veszi górcső alá több tanulmányon keresztül. E héten Shazeda Ahmed elemzését ismertetjük, aki a kínai társadalmi kreditrendszerrel (TKR) kapcsolatban széles körben elterjedt információk valóságtartalmát értékeli, rámutatva gyakori félreértésekre is (The Messy Truth about Social Credit). Mint írja: a világsajtóban a jellemző megközelítés az, hogy a TKR-t egyfajta orwelliánus disztópiaként festik le, miközben a valós kép egyszerre összetettebb és inkoherensebb is.
Amit a TKR-hez kapcsolódó, egyre több cikk rutinszerűen ismétel: a polgárok „pontozásos” értékelése, a „digitális diktatúra” kiépítésének szolgálatában, ahol a „nagy adatok” találkoznak a „Nagy Testvérrel”. Bár, mint látni fogjuk, a szerző korántsem zárja ki, hogy ebbe az irányba fejlődik tovább a rendszer, jelen állapotát tekintve a híradások tele vannak ténybeli tévedésekkel és téves értékelésekkel. A szerző szerint a félreértések oka alapvetően az, hogy Európában vagy az Egyesült Államokban saját félelmeiket vetítik ki a kínai társadalomra és az ottani folyamatokra, gyakran igen távol attól, ami valójában Kínában történik. Ezt csak felerősítik azok a hangok, amelyek új fegyverkezési versenyt hirdetnek az Egyesült Államok és Kína között a mesterséges intelligencia terén, valamint hogy a totális megfigyelő állam akár exportálható modell is lehet a világ más térségeibe. A szerző szerint ezek a félelmek túlzó értékeléseken nyugszanak.
Az egyik gyakori téves információ az, hogy a megfigyelési technológiákkal szerzett adatok egyetlen központi adatbázisba kerülnek, ahol minden rögzíthető aktivitást átfogó pontrendszer szerint, egységesen értékelnek, és így mindenkire egyformán kiterjedő pontozási rendszer működik. Ezzel szemben a TKR nem egy egységes rendszer, hanem több – jellemzően helyi, gyakran vállalati körből kiinduló – rendszerek összességének gyűjtőfogalma, amely rendszereknek vannak közös vonásaik, de el is térnek több pontban egymástól. Olyan széleskörű szakpolitikai projekt, amely intézkedés-csomagokkal bátorít egyéneket, vállalkozásokat, jogi intézményeket és a közigazgatást is arra, hogy megbízhatóságra törekedjenek. Közös jellemzőjük a jutalmazás és a büntetés párhuzamos alkalmazása, amelynek érdekében feketelistát állítanak össze a jogsértőkről, ugyanakkor „vörös listát” is azokról, akik jó példával járnak elöl.
A TKR a valóságban tehát jóval kevésbé átfogó, mint ahogy az a híradásokból sejlik. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne lenne képes sérteni a jogokat vagy a szabadságot, tekintve, hogy a kínai állam ettől függetlenül is kifinomult és mindent átható megfigyelési rendszert működtet, amely rendszeresen megrövidíti a polgári jogokat. Jelen állapotában ugyanakkor a TKR a szerző szerint nem ezt a célt szolgálja, és nem célja az orwelli társadalmi kontroll kiépítése, hanem olyan szakpolitikai eszköztárat jelent, amelynek célja a bizalom növelése a vállalatok és ügyfeleik, valamint a polgárok és az állam között. Indokoltságát elsősorban gazdasági szempontokkal igazolják, mivel alapműködésének középpontjában olyan területek állnak, mint az élelmiszerbiztonság, a hitelezés biztonsága, a hamisított termékek értékesítésének akadályozása. Olyan jogsértések vagy tisztességtelen üzleti magatartások ellen védenek, amelyek még nem érik el a bűncselekmények szintjét, de károkat okoznak az embereknek, intézményeknek. Mint a szerző később példákkal is illusztrálja, az üzleti életben ez a fajta szankcionálás nem egyedülálló, például az Egyesült Államokban is létezik hasonló gyakorlat.
A TKR olyan magatartásokat szankcionál feketelistára kerüléssel, mint amikor – példának okáért – valaki vissza tudná fizetni az adósságát, de mégse teszi, vagy vonakodik végrehajtani egy vele szemben már meghozott bírósági ítéletet. Aki feketelistára kerül, azt eltilthatják köztisztviselői munkaköröktől, megtilthatják neki a repülőgépjegy-rendelést vagy nem kaphat jegyet a távolsági vonatok kényelmes hálókocsijaiba. A TKR újdonsága az, hogy míg feketelisták korábban is léteztek, azoknak nem volt visszatartó hatásuk, a TKR-rel viszont „fogakat” kapott a rendszer. Ennek eszközeként a különböző hatósági szervek megosztják egymással feketelistás információikat, de hasonló adatmegosztás működik állami szervek és a vállalati szféra között is, különös tekintettel az infokommunikációs cégekre. Az adatmegosztás motorja az Országos Fejlesztési és Reformbizottság (National Development and Reform Commission). Az együttműködési egyezmények nem csak arra terjednek ki, hogy a vállalatok adatokat adnak át az államnak, hanem arra is, hogy az onnan kapott feketelisták alapján korlátozásokat vezetnek be a listákon szereplőkkel szemben. A szerző ugyanakkor rámutat arra, hogy alig tudunk valamit arról, hogy valójában hogyan is működik az adatmegosztás, így semmi nem zárja ki azt, hogy a TKR a ma ismertnél átfogóbb rendszerként működjön a jövőben.
A büntetések mellett a jutalmazásoknak is fontos szerepe van a TKR-ben. Akik a vörös listán szerepelnek, azok olyan kedvezményeket kaphatnak az együttműködő cégeken keresztül, hogy például jármű- vagy lakásbérlésnél nem kell kauciót fizetniük, jobb helyeket kapnak a vonaton vagy telekommunikációs szolgáltatásokból kaphatnak engedményeket. Olyanok kerülhetnek fel a vörös listára, akik rendben és időben fizetik számláikat, törlesztik hiteleiket, de vannak városok, ahol az önkéntes munkát vagy a véradást is hasonlóan jutalmazzák.
A fekete- és vörös listák gyakorlata helyenként eltérő lehet. Van olyan város, ahol a népszerű TikTok videómegosztó reklámszüneteiben a feketelistára került személyek neve és fényképe jelenik meg, máshol térképen ábrázolják a feketelistás személyek, vállalatok és szervezetek helyét, egy WeChathez kapcsolódó applikációval. Az állami hatóságok és a cégek részvétele a TKR-programokban ugyanakkor részleteiben kevéssé ismert, többnyire csak a ceremoniális aláírások kerülnek a nyilvánosság elé. A szerző szerint – a külföldi sajtó állításaival ellentétben – az együttműködésben nem a jól ismert óriáscégek vesznek részt, hanem elsősorban helyi vállalkozások. (Tegyük hozzá: kínai viszonylatban a „helyi” jelző sokmilliós piacokat is jelenthet.) A TKR hatékonyságáról nehéz pontos képet alkotni, de a meglévő információk alapján valószínűsíthető, hogy elég nagymértékben éri el a célját. (Az elemzésben említett példa szerint a Sesam Credit ügyfelei közül a hiteleiket korábban nem fizetőknek 46%-a mégiscsak törleszteni kezdett a feketelistára kerülése után.)
Mint az elemzés rámutat, hasonló – bár rejtettebb – hitelezési feketelistázás az Egyesült Államokban is működik, egy 1970-es jogszabály (Fair Credit Reporting Act) alapján. Hasonló listák vannak forgalomban azokról, akik túl gyakran küldenek vissza termékeket, visszatérítést igényelve, vagy volt már korábban peres ügyük lakásuk bérbeadójával, függetlenül az eljárások eredményétől. Akik ilyen listákon szerepelnek, úgy szembesülhetnek lehetőségeik korlátozásával, hogy gyakran nem is sejtik, milyen nyilvántartásban szerepelnek ennek okaként. A szerző szerint az amerikai és kínai rendszerek közös jellemzője, hogy gyakran aránytalanul nagyok a szankciók, valamint hogy nincs megfelelő jogorvoslati lehetőség a listára kerüléssel szemben. Az átláthatóság és az elszámoltathatóság erősítése mindkét országban szükséges és jogos igény, hozzátéve, hogy az amerikai gyakorlat ebben jóval előrébb jár. Ez elsősorban civil szervezeteknek és jogsegélyszolgálatoknak köszönhető, amelyeknek Kínában jóval kevesebb mozgásterük van.
Végül az elemzés összegzésképpen rámutat: a TKR jelenlegi állapotában sokkal kevésbé fejlett és kifinomult, mint ahogy azt a külföldi sajtóban lefestik. Ugyanakkor megvan rá a lehetőség, hogy ha a feketelistázáshoz felhasznált adatok köre szélesedik, és a technológiai cégek is nagyobb mértékben vesznek részt a folyamatban, átható erejű „keresőfényeket” biztosítva az akadálytalan adatáramláshoz és azok összevonásához, a feketelista-adatok pedig piaci kereskedelem tárgyává is válhatnak, a rendszer jóval közelebb kerülhet a médiában lefestett disztópikus képhez.”
Forrás:
The Messy Truth About Social Credit; Shazeda Ahmed; Logic Magazine; Issue 7: China; 2019
