2019: az év, amikor a digitális diplomácia kutatása – végre valahára – érett férfikorba lépett
Gyakran idézett szakértőnk, a digitális diplomácia egyik legismertebb (és legelismertebb) kutatója vonta így meg az elmúlt év szakmai mérlegét. Az izraeli Ilan Manor, jelenleg az Oxfordi Digitális Diplomácia Kutatócsoport oszlopos tagja szinte a kezdetek óta szoros figyelemmel kíséri a külkapcsolati munka digitális átalakulását vizsgáló kezdeményezéseket, ezért első kézből származó kutatási információkra alapozva pozícionált bizonyos meghatározó mérföldköveket ebben a folyamatban.
Manor szerint a 2015-ös év – az a már kimondhatatlan távolságba került, fél évtizeddel ezelőtti esztendő – egyértelműen a „kicsodák” kérdéskörére fókuszált. Azaz, a kibontakozó e-diplomáciai kutatások elsőként azt vizsgálták: kik ennek a szédítő sebességgel átalakuló államigazgatási területnek a szereplői? Kik azok, akik a digitális (vagy, ahogy mondani szoktuk, információs és kommunikációs) technológiákban rejlő lehetőségeket felismerve, ezeket az eszközöket, eljárásokat meghonosítják a diplomácia legendásan hagyománytisztelő világában? A kérdés nagyon is legitimnek számított, hiszen a válasz az átalakulás fontos aspektusaira mutathatott rá. Ahol a külügyi és diplomáciai szervezetek digitális platformjait újságírók kezdték működtetni, ott a diplomácia digitalizációjára vélhetően úgy tekintettek, mint a kormányzati kommunikáció új eszközére. Máshol, ahol a külügyek közösségi média szakembereket szerződtettek új digitális jelenlétük menedzselésére, ott nyilván az új, digitális bennszülött közönségszegmensek megnyerése állott a figyelem fókuszában. Akadt persze azért példa arra is, hogy „régi vágású” diplomatákat képeztek ki az új technológiák alkalmazására: ott – ezeken a ritka szórványokban – a digitalizációt kezdettől a „klasszikus” diplomáciai munka „nem hagyományos” eszközének tekintették.
Újabb mérföldkövet jelentett a kutatói kérdésfeltevések szempontjából – állítja Manor – 2017. Akkoriban ugyanis, jól érzékelhetően már egy újabb kérdés izgatta a téma kezdeti feltérképezőit: a „milyen tartalmak” kérdése. Milyen sajtóanyagokat, fényképeket, akár szelfiket publikálnak és osztanak meg online az egyes diplomáciai szervezetek? Persze ez egyben mélyebbre ásó kutakodást is jelentett rögtön: előszeretettel kezdték ugyanis a szakértők vizsgálni azt is, hogy mennyire tekinthetők eredetinek a külképviseletek által közzétett tartalmak (első helyen persze a képi információk)? Az alapvető kérdés itt végső soron az volt: mennyire átgondolt, megtervezett, gondosan kivitelezett –és főleg precízen testre szabott a diplomáciai testületek által online közölt tartalom? Az eredmények itt is vegyesek voltak kezdetben. A követségek, konzulátusok zöme jellegzetesen „offline” anyagokat „hasznosított újra” az online terekben is, és a különböző digitális platformok között sem lehetett megfigyelni valami tudatos egyediséget. A digitális diplomácia művelői alig-alig igazították jelenlétüket az online közönségek igényeihez, specifikus információfogyasztási szokásaihoz. A Twittert, a Facebookot egyfajta globális rádiócsatornaként értelmezve használták – nem pedig erősen szegmentált közönségű, kétirányú online párbeszédre alkalmas médiumként. Azután egyesek gyorsan váltottak: az izraeli külügy szegmentálni kezdte az elérendő közönséget (saját külföldi diaszpóráiktól kezdve a környező arab államok nem feltétlenül Izrael-barát közösségeiig), és testre szabott online üzeneteket fogalmazott meg digitális eszközein. Megjelentek az első diplomáciai, nemzetközi kapcsolati célzatú mobil alkalmazások is – ebben például az indiaiak és a lengyelek jártak az élen.
Aztán 2019-ben megint változott a kutatói fókusz, és a jellemző kérdésfeltevés. A „kicsodák” és a „mit” kezdeti kérdései után tavaly már sokkal inkább az foglalkoztatta az egyetemi embereket: miért alkalmazzák mind szélesebb körben a digitalizáció új eszközeit a diplomaták? A szakmai érdeklődés, a kutatás sokkal mélyebb, sokkal lényegibb aspektusok felé fordult tehát. Az eredmények azt mutatják, hogy az IKT-forradalom eszköztárát beépítő külügyi szervezetek ma már egyértelműen arra használják az új lehetőségeket, hogy a korábbinál hatékonyabban alakítsák a hazai és külföldi közvélemények (nyilván az adott ország értelmezési szempontjából nézett) világértelmezését. Az új technológiai eszköztár ugyanakkor arra is szolgál, hogy a külügyi szervezetek igazodjanak a digitálissá váló közvélemények rohamosan változó igényeihez. A közösségi médiaalkalmazásokba „felköltöző” új generációknak a digitális valóság permanens, szakadatlan és mindent felölelő, azonnali reagálású közegként jelenik meg. A külügyi munka, ha csak nem akar pillanatok alatt elszakadni társadalmi közegétől, maga is kénytelen egyfajta „valós idejű diplomáciává” transzformálódni. Jól megfigyelhető ugyanakkor az is: a „digitális” diplomaták az illékony, nehezen megfogható, ám egyre jobban mindent felölelő kibertérben is érvényesíteni igyekeznek országaik szuverenitását. Ahogy a kibervalóság a geopolitika 5. dimenziójává vált, úgy erősödik a diplomáciai testületek nemzeti érdekérvényesítő tevékenysége az online terekben is.
Eszmefuttatását, egy tőmondatnyi kitekintéssel zárja Manor: az izraeli kutató szerint az idei, 2020-as év legérdekesebb szakmai kérdése az lesz, hogy hogyan hat vissza a digitális diplomácia a hasonló módon digitalizálódott társadalmakra? Azaz, a téma, most válik majd igazán „kerekké”.
2019 – The Year in Which Digital Diplomacy Research Came of Age; Ilan Manor; Exploring Digital Diplomacy; 2019. december 24.
Az amerikai-iráni konfliktus nagy kérdése: eszkalálódik-e a háborús szembenállás a kibertérre?
Az USA egyik legjelentősebb kutatóműhelye, a nemzetbiztonsági kérdések vizsgálatában mindig is jeleskedő Brookings Intézet a világ közvéleményét izgalomban tartó közel-keleti konfliktushelyzet egy speciális oldalára irányítja a figyelmet egy minap megjelent cikkben.
Az iráni katonai és politikai vezető Kasszem Szulejmáni amerikaiak által történt megölése bizonyosan és elkerülhetetlenül válaszlépésekre kényszeríti a regionális hegemóniára törekedő Iránt. A kérdés legfeljebb a „mikor”-on és a „hogyan”-on lehet, de maga a válaszcsapás gyakorlatilag elkerülhetetlen bizonyosság, vélik a Brookings Intézet elemzői. Ezzel kapcsolatban most az egyik lehetséges eszköz, vagy inkább lehetséges hadszíntér szerepét vizsgálják az amerikai elemzők. Nevezetesen azt, hogy várható-e, hogy a mind jobban elmérgesedő konfliktus sebesen eszkalálódik a kibertérre is? Lehetséges-e, hogy a sokat emlegetett iráni válaszcsapás nem a hagyományos geopolitikai dimenziókban, hanem a kibervalóságban sújt le az USÁ-ra?
A kérdésfelvetés jogosságát nem kis mértékben támasztja alá az a tény, hogy a közel-keleti hatalom évek óta, szívós eltökéltséggel fejleszti kiberhadviselési kapacitásait: a speciális, kártékony online alkalmazásokat, és az azokat kezelni képes szakembergárdát egyaránt. És ez nem véletlen. Mondhatnánk úgy is: Irán az az ország, amit maga az élet tanított meg arra, hogy a kiberhadviselés mennyire csendes, ám hatékony fegyver. Mint arra jól emlékszünk: éppen Irán volt a világon az első, tényleges fizikai károkat is okozó kibertámadás elszenvedője. 2007-ben a – szakértők véleménye szerint izraeli és amerikai kiberhadviselési műhelyek által kifejlesztett és bevetett – Stuxnet nevű számítógépes vírus megfertőzte az irániak Natanzban lévő urándúsító üzemének centrifugáit, helyrehozhatatlan károkat okozva az (atomfegyver gyártáshoz is nélkülözhetetlen) dúsított urán előállítására szolgáló berendezésekben. Irán tanult a leckéből, és rövid idő alatt a világ élvonalába küzdötte fel magát a kiberhadviselés képességeit illetően. Logikusan kínálja magát a feltételezés, hogy a hagyományos háborús konfliktusoktól mindig is hagyományosan húzódozó (ráadásul ezen a téren Amerikával semmiképpen nem versenyezhető) Irán a „diszkrétebb”, összevethetetlenül olcsóbb, rendkívül jól célozható kiberfegyvereit veti be, a Góliátot is térdre kényszeríteni képes, aszimmetrikus hadviselés tankönyvi példájaként.
A Brookings Intézet kutatói azonban úgy vélik, hogy – legalábbis egyelőre – kevéssé kell tartani attól, hogy Irán a kibertérben lendülne ellentámadásba az USA ellen. Az amerikai szakértők azt valószínűsítik, hogy – miközben az ellenséges kiberakciók némileg fokozódhatnak – az elkövetkező napokban és hetekben nem várható, hogy Irán kizárólag a kibertérben végrehajtott akcióval ütne vissza Amerikára. A kutatók az elkövetkező időszak főbb forgatókönyveit elemezve, az alábbiakat emelik ki:
- Eszkaláció: elképzelhető, hogy a feszült helyzet, az elmúlt hetek, hónapok gyakorlatának folytatásaként, tovább eszkalálódnak a két hatalom között. Az egymást követő, és óhatatlanul egy-egy szinttel mindig súlyosabb csapások-viszontcsapások rendszerében most egy olyan, jelentősebb károkozás lenne logikus (Irán részéről), amire az amerikai elemzők szerint az Iszlám Köztársaság kiberharcosai, legyenek bár jól képzettek, egyelőre aligha képesek.
- A status quo megőrzése: ha Irán a jelenlegi állapot megőrzése mellett dönt, akkor arra a kiberfegyverek alkalmazása nem a megfelelő eszköz. A status quo megőrzéséhez ugyanis olyan károkozásra lenne szükség, ami egyértelmű elrettentő erőt hordoz, ugyanakkor azt is üzeni, hogy alkalmazója nem kíván nyílt háborús összecsapást. Erre a célra, gondolhatná a laikus, a kiberfegyverek éppen ideálisak lehetnek. A tapasztalat azonban azt mutatja – és ezt az irániak tudják a legjobban, akik ellen az USA a nyáron ilyen céllal indított masszív kiberakciókat – , hogy a kiberfegyverek további eszkalációtól elrettentő ereje csekély.
- De-eszkaláció: bár ez nem tűnik túlságosan valószínű forgatókönyvnek, de az iráni vezetés dönthet a feszült helyzet fokozatos enyhítése mellett. Azonban ebben az esetben is valamiféle hathatós, jelentős válaszlépést kénytelen megtenni, hogy támogatóinak és ellenségeinek egyaránt azt mutassa, hogy nem megfutamodik, hanem saját szándékai szerint enyhíti a konfliktushelyzetet. A kiberfegyver ilyen téren nem túlságosan hatásos, vélik az amerikai szakemberek.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy Irán teljesen eltekintene kiberarzenálja mozgósításától. Feltehetően most egy ideig elemzik a kínálkozó lehetőségeket, és addig is, mintegy puhatolva az ellenség gyenge pontjait, alkalmazni fognak kisebb-nagyobb kiberakciókat is.
Iran spent years building a cyber arsenal. Will it unleash that arsenal now?; Chris Meserole; Brookings Institution; 2020. január 6.
PÁR MONDATBAN – TOVÁBBI HÍREK, OLVASMÁNYOK, ADATOK
A kulturális diplomácia Katar külpolitikai munkájának fókuszába kerül
Kilenc hónappal azután, hogy tavaly májusban átvette a Globális Közdiplomáciai Hálózat (GDPNet) elnökségét Törökországtól, január 20-án Katar lesz a házigazdája – a Dohai Kulturális Vásár területén – a nemzetközi diplomáciai szervezet 5. Közgyűlésének.
A kétnapos konferencia alatt, az ilyenkor szokásos előadások és panelbeszélgetések mellett, sor kerül majd a nemzetközi szervezet webportálja, a GDPNet web ünnepélyes indítására is. Valamennyi esemény középpontjában a közösségi médiaalkalmazásokban rejlő lehetőségek, illetve biztonsági kihívások állnak majd. Az alapvető téma az: hogyan befolyásolja a diplomáciai munka átfogó digitalizációja a hagyományos közdiplomácia globális folyamatait.
A 2014-ben Dél-Koreában életre hívott szervezetnek ma 12 állam (köztük hazánk) kulturális intézményei alkotják a tagságát. Ugyanakkor a globális együttműködés iránti érdeklődés növekedését jelzi, a résztvevő országok jelenléte mellett az is, hogy a két napos esemény záróakkordjaként 7 új tagállam csatlakozását ratifikálják majd. Érdekesség az is, hogy az újonnan belépőkkel az eredeti alapítók afrikai-ázsiai „túlsúlyá”-t négy európai állam mozdítja majd el észak felé.
Cultural diplomacy takes centre stage in Qatar; Ozolua Uhakheme; The Nation; 2020. január 8.
A Kínai Népköztársaság erős információs hadviselése kísérte a tajvani választásokat
A hétvége vezető híre, hogy a Tajvanon lezárult elnökválasztási kampány, majd választás nyomán meggyőző többséggel újraválasztották a baloldali Demokratikus Haladó Párt vezetőjét, Caj Ing-ven elnökasszonyt. A szavazás azonban korántsem csupán politikai-ideológiai törésvonalak mentén egymásnak feszülő erők harcát jelentette. Mint ismeretes a most újraválasztott politikus az egyik legmarkánsabb képviselője annak a függetlenség párti felfogásnak, amely Tajvant önálló országnak tekinti. Ugyanakkor az ország területi egysége kétségen felül az a kérdés, amiben a Kínai Népköztársaság a legcsekélyebb engedményre sem hajlandó: az „egy Kína” koncepció az ország külpolitikájának az egyes számú alappillére volt, és maradt.
Ennek megfelelően a Kínai Népköztársaság – szemben a függetlenség formális kikiáltásától sem feltétlenül visszariadó Caj Ing-ven ellenében – a szárazfölddel szorosabb kapcsolatok építését szorgalmazó, ellenzéki Koumintang párt jelöltjét támogatta a kampányban, természetesen informálisan. Olyan intenzív információs hadjáratot indítottak – kiemelten alkalmazva az online terekben, elsősorban a közösségi platformokban rejlő lehetőségeket – hogy a rosszmájúak a választások harmadik jelöltjeként emlegették a KNK-t. A mai szemlénkben már említett amerikai Brookings Intézet egy készülő elemzése szerint a Kína által alkalmazott stratégia az információs hadviselés egy új szintjét mutatja: ebben a rendszerben a tájékoztatási lánc teljes vertikuma mentén igyekeznek befolyást gyakorolni, a tartalmak előállítóitól kezdve a tartalmak elosztóin át a fogyasztókhoz elérő platformokig. A kínai információmenedzsment ezzel – vélik az amerikai elemzők – messze túlmutat az információ manipulálásán, a szimpla dezinformáción.
China Steps Up Its Information War in Taiwan; Rush Doshi; Foreign Affairs; 2020. január 9.
Összeállította és szemlézte: dr. Nyáry Gábor
