„Hatástalan a kínai ’Wolf Warrior diplomácia’” – állítja a Yale-en készült friss tanulmány
Erőteljes a törekvés a nyugati világ külpolitikai elitjei körében, hogy szakmai érvekkel is megtámogassák állításukat: az utóbbi hetek asszertív fordulatot jelentő kínai diplomáciai hangneme (tehát az, hogy a kínai diplomaták élesen visszautasítják az offenzív nyugati narratívákat) nem csupán hatástalan, de egyenesen kontraproduktív. Szakértők, diplomaták és újságírók sulykolják most már egy ideje ezt a (saját megfogalmazásuk szerint) „konszenzust”, csak valahogy éppenséggel a meggyőző erő hiányzott mindeddig ebből az érvelésből.
Mint emlékezetes, a 2019-2020-as év fordulója az USA és a Kínai Népköztársaság közötti mind jobban elmélyülő konfrontációt hozta el. Ami kereskedelmi háborúskodásnak indult, az hamar technológiai rivalizálássá fajult. Egyre kevésbé fedi azonban bármi is a konfliktus igazi lényegét: a stratégiai szembenállást, a globális hegemóniáért folyó küzdelmet a pozícióját őrizni akaró Amerika, és az immár egyértelmű kihívóként porondra lépő Kína között. Láttuk azt is: aki abban reménykedett, hogy az év elején felbukkanó, majd egyre gyorsabb ütemben szétterjedő koronavírus világjárvány legalább a vész időszakára háttérbe szorítja majd az új geopolitikai háborúságot, az csúnyán félreértette a hatalom és a hatalmi politika természetét. Éppen ellenkezőleg: az egészségügyi világválság újabb lendületet adott a szembenálló felek küzdelmének, amit most már egyre gyakrabban neveznek „új hidegháborúnak”. Ennek az egyre kíméletlenebb háborúságnak természetesen az információs terek jelentetik a frontvonalát. Az amerikai (és hozzá szorosan felzárkózó nyugati) információs harcosok új lehetőséget, nagy erejű muníciót láttak a koronavírus járvány körülményeiben. Egymás után születtek meg és árasztották el a világsajtót és az online kommunikációs tereket a támadó narratívák: elsőnek a „kínai vírus” mese (vagy másként: „az élőállat piacok mocskos viszonyaiban tenyésző kórokozók” meséje) került világforgalomba, ami erős rasszista felhangokkal igyekezett sugallni, hogy Kína egy elmaradott, primitív, sőt barbár világ, s mint ilyen alkalmatlan a vezető szerepre. Nem sokkal később – amikor látni lehetett, hogy a várakozások ellenére Kína megfékezi a járvány terjedését – újabb narratíva bukkant fel, hogy aztán a sajtó és a közösségi média „erősítőin” keresztül szétterjedjen: „Kína gátat vet ugyan a járványnak, de ezt a személyes szabadság súlyos korlátozásával”. Röviden ez volt a „de milyen áron” meséje. (Igazság szerint már ezt megelőzően felbukkant, bár csak egészen rövid időre, ennek a témának egy másik nézőpontú változata, ami úgy hangzott: „a liberális demokráciák fittyet hánynak a járványnak”, a tömeges nyugat-európai megbetegedésekkel és halálozásokkal azonban ez hamar lekerült a napirendről.) Az információs hadszíntéren néhány héttel később már újabb narratíva jelentette a fegyvert: Kína ugyanis, amint sikerült ellenőrzés alá vonnia a járványt, már lassult a megbetegedések és halálozások üteme, segélyszállítmányokat és orvosokat küldött a rendkívül súlyos helyzetben levő Olaszországba, Szerbiába. Azokba a nyugati és csatlakozni akaró országokba, amelyek hiába folyamodtak segítségért saját közösségükhöz. A soft power akcióhoz gyorsan csatlakozott Oroszország is (ahol akkor még nem robban ki az igazi vészhelyzet). Ekkor újabb (és különösen összehangolt akciókban terjesztett) narratíva zárkózott fel a korábbiak mellé: „a kínaiak ócska használhatatlan bóvlit sóznak a világra, ráadásul pénzt is kérnek az áruért cserébe”. (Ennek az offenzív mesének a keletkezését és terjesztését is különösen jól dokumentálták az óta, erős NATO-kötődésű amerikai propaganda szervezetekhez kötve az akció elindítását.) Ez a központi téma sem uralta azonban néhány hétnél tovább a kommunikációs tereket. A következő nagyobb (több csatornán át és tartósabban terjesztett) offenzív narratíva a „kínaiak nem szóltak időben” téma köré épült fel. Lényege az volt, hogy a kínaiak (pontosabban, érdemes felfigyelni, mert itt már gyakran a „kínai kommunista párt” szóhasználattal éltek a „kínaiak” helyett) felelőtlen, szándékos, ártó cselekedettel nem figyelmeztették időben a világot, és így valójában ők sodorták veszélybe az egész emberiséget”. (Az ilyen támadó mesék egész koncepcióját, működését jól jelzi: a valóságban amikor már javában tombolt Kínában a járvány, és az ügy rendkívüli súlyossága jól ismert volt, Olaszországban akkor korzóztak az emberek, politikusaik biztatása mellett, a kávéházakban, Portugáliában akkor feketéllett a tengerpart a jó időben strandra induló tömegektől, Spanyolországban akkor biztatott százezres tömeget a nőnapi felvonulásokon való részvételre az egészségügyi miniszter és Amerikában akkor intézte el Trump elnök a fenyegetést azzal, hogy az csak egy „kis nátha”. Nagy-Britanniában és Svédországban pedig a járvány nekilendülte után döntöttek úgy, hogy a tömeges megbetegedéssel elérhető „nyájimmunitás” a követendő stratégia.) Kezdeti próbálkozások után aztán, néhány héttel ezelőtt került ki a kommunikációs terekbe az utolsó nagy narratíva: ez a „vuhani víruslabor” témája. Gyakorlatilag tehát az fogalmazódott meg, és terjedt az információs csatornákon, hogy a járványt veszélyes kórokozókkal kísérletező, ráadásul a biztonságra nem ügyelő, és ezt az ügyet még el is titkoló kínaiaknak „köszönheti” az egész világ.
Az egyes nyugati narratívák valóságtartalmát, „igazságát” itt most nem vizsgáltuk; önmagában sokat mondó a kommunikációs kampány lépcsőzetes struktúrája, az újabb és újabb központi sztorik köré felhúzható narratíva-építés. Amit most érdemes megemlíteni az az: az itt felvázolt információs hadjárat félideje környékén (talán kicsit előbb is) hirtelen megváltozott a kínai kommunikáció tartalma, és különösen stílusa, attitűdje. A korábban jellemző magyarázó, tárgyszerűségre törekvő, higgadtan fogalmazó, tehát markánsan védekező jellegű kínai kommunikációt felváltotta egy fogalmazásában nem kertelő, élesen visszavágó mondandó. Azaz, a kínaiak az addigi defenzív kommunikációt egy offenzív ellen-narratívára cserélték. Elsősorban a diplomáciai közlési csatornákon (ahol ráadásul markáns képviselőket kapott az új attitűd és stílus egy tehetséges, fiatal szóvivői csapat képében), de villám gyorsan tovagyűrűzött a közösségi média tereibe is, az ún. „népi diplomácia” közegébe. Ez az ellen-narratíva, illetve maga a harcias hozzáállás szimbolikus nevet is kapott a kínai mozi ipar néhány évvel ezelőtti „Wolf Warrior” című sikerfilmjéről: az igaztalannak tartott, manipulatív szándékúnak elkönyvelt nyugati narratívákkal bátran szembeszálló, és a kínai érdekeket a történetmesélés nemzetközi hadszínterein is védelmező diplomatákat keresztelték el „farkas harcosoknak”. A nyugati diplomácia megdöbbenése nagyjából ahhoz a sokkhoz volt mérhető, amit az olasz országutakon robogó, segélyszállítmányt szállító orosz katonai konvoj látványa váltott ki tavasszal. Diplomaták, külügyi szakemberek, külkapcsolati újságírók hitetlenkedtek, mondván: a kínaiak mindig olyan szelídek, csendesek, olyan „diplomatikusak”, olyan unalmasan jellegtelenek voltak. Ezt a harcias (finomabban fogalmazva „asszertív”) diplomáciai hozzáállást egyszerűen nem tudták hová tenni, és értetlenségüket, ellenérzésüket abban a konklúzióban foglalták össze: ezzel az új stílussal, új nyelvezettel, új attitűddel a kínai diplomácia csak veszít. A „világ közvéleményét” ugyanis, állították, ez a „farkas harcos diplomácia” csak még jobban maga ellen hangolja.
Lényegében ezt a vélekedést látszik erősíteni, tudományos érvekkel is megalapozni az amerikai Yale Egyetem Politikatudományi Tanszékén most készült kutatási anyag. A tanulmány (ami egy felmérésen alapszik) használhatóságát azonban csökkenteni látszik a vizsgálat megtervezésének néhány kulcsmozzanata. Az attitűd-vizsgálathoz az amerikai kutatók indiai alanyokat választottak ki. Ráadásul kizárólag angolul beszélő személyeket válogattak be a mintába az ország mintegy 1,4 milliárd lakójából. A kutatási tervvel kapcsolatos alapprobléma jól látható: Kínának jelenleg India az első számú regionális riválisa, geopolitikai ellenfele (és ez a belátható jövőben feltételezhetően tovább élesedik majd). Tekintve, hogy az utóbbi években nem csupán Kína „jelentkezett be” immár sokkal aktívabb nemzetközi szerepkörre, de a vele határos India is öles léptekkel halad a nagyhatalmi státusz elérése felé, ezért ez a primér (egzisztenciális rivalizáláson alapuló) viszony kettejük között nyilvánvalóan erősen meghatározza az egymással kapcsolatos attitűdöket is. Röviden: nem biztos, hogy éppen az indiai közvélemény körében végzett felmérés ad jó támpontot arra nézve, hogy milyen az offenzív kínai diplomáciai eredményessége a „nemzetközi közösség” körében. (Illetve: erősen valószínűsíthető, hogy egy ellenséges attitűd nem feltétlenül a virusjárvány kínai kommunikációs módozatainak a következménye az indiai közvélemény körében.) A mintaválasztás további torzítást eredményezhet, hiszen korántsem biztos, hogy az angolul beszélők jól reprezentálják a szubkontinens csaknem másfél milliárdos népességének külpolitikai értékítéletét. Olyannyira, hogy maga a yale-es kutatás is aláhúzza: a kínai „Wolf Warrior diplomácia” elutasítása döntően a liberális városi népességcsoportokat jellemzi még Indiában is; a konzervatív szemléletűek azonban alapvetően azonosulnak a kínai „farkas harcosok” lekötelezetten nacionalista attitűdjével.
A Yale Egyetem kutatása tehát egyértelmű válaszokat aligha ad, ám a téma valóban fontos és vizsgálatra méltó. Saját hipotézisünk az, hogy a kínai diplomácia ilyen markáns stílusváltása fontos, lényegi mozzanat, ami a külpolitikai stratégia jelentős elmozdulására utalhat. A jelenséget ezért szeretnénk még tovább vizsgálni, és az elkövetkező hetekben bemutatni azt is: hogyan látják maguk a kínaiak a „farkas harcosok” porondra lépését. A kormányzati tisztségeket viselők, elsősorban a külügyi igazgatás kulcsembereinek a véleménye mellett nem lényegtelen az sem: mit jelent a Wolf Warrior mentalitás a kínai állampolgároknak? Azoknak, akik a közösségi média tereiben egyre aktívabb szereplői maguk is a szakmában előszeretettel „3. lépcsős” („Track 3”) diplomáciának nevezett népi külkapcsolat építésnek.
How Public Diplomacy Builds China’s Soft Power; Daniel C. Mattingly, James Sundquist; Yale University, Department of Political Science; 2020. május 26. (PDF)
PÁR MONDATBAN – TOVÁBBI HÍREK, OLVASMÁNYOK, ADATOK
Digitális Diplomáciai Hálózat kiépítését tervezi a német külügyi tárca
Amikor Németország, július 1-én átveszi az Európai Unió soros elnökségi posztját, nagy tervekkel vág neki a féléves feladatnak a külkapcsolatok terén is. Ne feledjük: bár formálisan „nem számít”, hogy az Unió egy-egy vezetője melyik tagországból érkezik, azért bizonyos természetes kapcsolófások óhatatlanul kitapinthatóak az általuk képviselt európai programok, és hazájuk politikai napirendjének fontos pontjai között. Már pedig, ez a mostani EU Bizottság éppen a közös kül- és biztonságpolitika terén szeretne számottevő elmozdulást. Von der Leyen elnök tavaly őszi beiktatásakor ígéretet tett a „geopolitikus EU” koncepciójára, és Josep Borell „külügyminiszter” egyenesen úgy fogalmazott, hogy az EU-nak „meg kell tanulnia az erő nyelvén beszélni”. A hatalom dimenziói közül pedig, ebben ma már lassan egyetértésre jutnak a szakértők, egyre jobban meghatározó a kibertér, a digitalizáció elsődleges terepe. Nyilván a koronavírus világjárvány kényszerű intézkedései, villámgyors technológiai átállásai is közrejátszanak abban, hogy a német EU-elnökség egyik kulcsterületének a nemzetközi kapcsolatok európai intézményrendszerének további digitalizálását tekinti. Egészen pontosan: az elnökség vázlatos munkaterve három központi témát jelöl meg. Klímaváltozás, koronavírus járvány és digitalizáció. Ez utóbbi csomóponthoz kapcsolva hirdetik majd meg az „Európai Digitális Diplomácia” megteremtését, értve ezen az Unió külügyi szervezetének IKT-alapú kiteljesítését. Konkrét intézkedésként irányozza elő a német terv egy európai „Digitális Diplomáciai Hálózat” megteremtését, amely eredményes szereplő lehet az USA és Kína technológiai szereplőivel való rivalizálásban.
Digital Diplomacy: States Go Online; Philipp Grüll; Euractiv; 2020. június 16.
Összeállította és szemlézte: dr. Nyáry Gábor
