„[Kivonat, részletek] Ang 2024-ben, a World Politics folyóiratban mutatta be az adaptív politikai gazdaságtan (Adaptive Political Economy, APE) megközelítését. Ez a társadalomtudományi elemzés és a szakpolitikai döntéshozatal kiindulópontjának a komplexitást tekinti – a puszta bonyolultság helyett –, a bizonytalanságot – a kockázat helyett –, valamint a kölcsönös oksági kapcsolatokat – az egyirányú ok-okozati összefüggések helyett.
Az iparpolitikára alkalmazva ez a megközelítés megkérdőjelezi azt a feltételezést, hogy a kormányok előre tudják, mely jövőbeli nyerteseket érdemes támogatásra kiválasztaniuk. A nagy megrázkódtatásokkal teli világban egyre kevésbé tudják ezt. Milyennek kellene tehát lennie az adaptív iparpolitikának?
Az elmúlt években az inga a neoliberalizmustól az iparpolitika felé lendült. Ezt akár új washingtoni konszenzusnak is nevezhetnénk. Manapság úgy tűnik, aki nem áll ki az iparpolitika mellett, az politikailag inkorrektnek számít.
Csakhogy az inga átlendülése a másik végletbe elfed egy lényeges körülményt. Ez a Világbank most megjelent jelentésében is elsikkad: a kormányok ma már nem tudják olyan könnyen kiválasztani a jövő nyerteseit, mint korábban.
Egészen más világban élünk. Nehéz előre kiválasztani a nyerteseket. Ez azt jelenti, hogy fel kell adnunk azt a hamis kettősséget, amely szerint csupán két állammodell, a neoliberalizmus és az állami beavatkozásra épülő modell között választhatunk… Ehelyett új kérdést kell feltennünk: mit tehetnek a kormányok kezdeményezően akkor, ha előre nem tudják, mi fog működni?
Miért van ez így? Mert rendkívüli felfordulások korát éljük. Ide tartozik a globalizáció visszaszorulása, a mesterséges intelligencia felforgató hatása, vagy az, hogy Afrika nem tudja megismételni az exportvezérelt iparosodás ázsiai modelljét. Még abban sem vagyunk biztosak, honnan érkeznek majd a gazdasági növekedés új hajtóerői, noha sokféle lehetőség kínálkozik.
A megrázkódtatások és a bizonytalanság e korszakában a szakpolitikai döntéshozók gyakran nem tudják előre, mi működik. Mire pedig felismerik, hogy egy ágazat – például a félvezetőipar – a nyertesek közé tartozik, már túl késő.
Ez még inkább igaz a fejlett gazdaságokra, mert az Észak-Amerikában és Nyugat-Európában ma folytatott iparpolitikát nem a versenyképesség, hanem a nemzetbiztonság logikája vezérli. Ebben a világban minden elsőbbséget élvez. Nyilvánvalóan a csipek és a tiszta energia, de ugyanígy a fűrészáru, a műtrágya, a maszkok, a csecsemőtápszer és a fájdalomcsillapítók is. Ha ugyanis a biztonság a cél, akkor minden kiemelt fontosságúvá válik.
Egészen más világban élünk. Nehéz előre kiválasztani a nyerteseket.
Ha ezt a valóságot elfogadjuk, fel kell adnunk azt a hamis kettősséget, amely szerint csak két állammodell között választhatunk. Az egyik a neoliberalizmus, a minimális szerepet vállaló állam. A másik a lehető legszélesebb szerepet vállaló állam: felülről irányított tervezéssel, iparpolitikával, a nyertesek kiválasztásával és mindazzal, ami ehhez tartozik.
Ehelyett új kérdést kell feltennünk: mit tehetnek a kormányok kezdeményezően akkor, ha előre nem tudják, mi fog működni?
Szokatlan kérdés, de korunk egyik meghatározó kérdése lesz.
Tíz évvel ezelőtt írtam egy könyvet, hogy választ adjak erre: milyen intézményeket kell kialakítani a kormányzaton belül ahhoz, hogy lehetővé tegyék a folyamatos alkalmazkodást és tanulást? A könyv ezt elsősorban a reformkorszak Kínájában vizsgálta, az 1980-as évek piacnyitást követő időszakától 2012-ig.
A válasz két szóban foglalható össze: irányított improvizáció.
Mit jelent az irányított improvizáció? A kormány nem diktál, és nem választja ki előre a nyerteseket. Inkább egy rendezőhöz hasonlít. Azzal irányít, hogy megteremti és alakítja az alkalmazkodás és a tanulás feltételeit: különösen a különböző változatok létrejöttének, a kiválasztódásnak, a bevált megoldások megőrzésének, valamint az új megoldások számára megfelelő működési környezet kialakulásának feltételeit. Ezek az evolúcióból átvett fogalmak, amelyeket itt a kormányzásra és az innovációra alkalmazunk.
Mondok egy példát. A reformkorszak kínai kormányzatában olyan átfogó intézményi kereteket – metaintézményeket – hoztak létre, amelyek akkor is lehetővé tették a kormányzást, amikor még nem volt világos, milyen megoldások jöhetnek szóba.
Az egyik ilyen mechanizmust adaptív szakpolitikai kommunikációnak nevezem. Kínát gyakran felülről lefelé irányított, parancsokkal kormányzó autoriter rendszerként képzeljük el. Ez téves kép. A kínai szakpolitikai kommunikáció valójában inkább a jelzésekre épülő gazdaság mintájára érthető meg, mintsem a parancsgazdaságéra.
Mit jelent az irányított improvizáció? A kormány nem diktál, és nem választja ki előre a nyerteseket. Inkább egy rendezőhöz hasonlít. Azzal irányít, hogy megteremti és alakítja az alkalmazkodás és a tanulás feltételeit: különösen a különböző változatok létrejöttének, a kiválasztódásnak, a bevált megoldások megőrzésének, valamint az új megoldások számára megfelelő működési környezet kialakulásának feltételeit.
Háromféle jelzés különösen lényeges: mit ösztönöznek határozottan, mit tiltanak, és mit hagynak többértelműen megfogalmazva. A többértelmű megfogalmazás a gyakorlatban mérlegelési szabadságot ad a kísérletezéshez. Az egyértelmű és a többértelmű iránymutatások együtt olyan, az alkalmazkodást segítő szakpolitikai jelzésrendszert alkotnak, amely lehetővé teszi a központi kormányzat számára, hogy érvényt szerezzen a kijelölt korlátoknak, engedélyezze a kezdeményezéseket és kiterjessze alkalmazásukat, egyúttal teret adjon a rugalmas végrehajtásnak és a visszajelzéseknek.”
Forrás:
Adaptive Industrial Policy – Ang speaks at Harvard: How policymaking under uncertainty works; Yuen Yuen Ang; Polytunity; 2026. szeptember 26.
További tájékozódáshoz:
Directed Improvisation; Yuen Yuen Ang — YY+Ideas
Variation, Selection & Niche Creation; Yuen Yuen Ang — YY+Ideas
Meta-Institutions; Yuen Yuen Ang — YY+Ideas
Adaptive Policy Communication; Yuen Yuen Ang — YY+Ideas
Glossary
Yuen Yuen Ang – Alfred Chandler Chair Professor of Political Economy at Johns Hopkins University
Yuen Yuen Ang; Wikipédia
