Internetközigazgatási informatikamédiaszakirodalom

A héten olvastuk: digitális diplomácia – 2018. március 19.

Szerző: 2018. március 19.No Comments

Orosz elnökválasztás – amit szabad Jupiternek, avagy a Deutsche Welle és a szavazók befolyásolása
Az elmúlt másfél évben az oroszok vélt (vagy valós) kiber-machinációitól volt hangos a nemzetközi elitsajtó. Az oroszokat a kibertér sötét bajnokaiként beállító narratívák egy része közelebbről nem meghatározott „belepiszkálásokról”, a feltételezések szerint az orosz állami szervezetekhez kapcsolható trollok, vagy egyenesen automatizált robotkommentelők aknamunkájáról szólt. E – kézzel fogható bizonyítékokkal még soha alá nem támasztott – vádak mellett azonban külön fejezetként került a nyugati fősodratú médiumok célkeresztjébe az orosz állami sajtó néhány zászlóshajója is. Elsősorban az RT nevű televíziós csatornát, valamint a Sputnik nevű hírügynökséget érte az a vád, hogy – idegen nyelvű adásaival, illetve online hírszolgáltatásával – „beleavatkozik” a nyugati államok belügyeibe. Az amerikai elnökválasztás óta pedig valamennyi választási esemény (a Brexit-szavazás, a francia, a német, vagy az olasz parlamenti választások) kapcsán elkönyvelt tényként szerepelt, hogy az orosz hírszolgáltatók megpróbálták befolyásolni a szavazások eredményeit. Az oroszok viszont úgy tartják: hírszolgáltatásukkal csupán olyan nézőpontokat, információkat kívánnak eljuttatni a nyugati polgárokhoz, amelyek feltűnően hiányoznak a fősodratú médiumok tájékoztatásából. És ez nem bűn, hanem éppenséggel érték – különösen a sajtószabadságot ideáljai középpontjába állító nyugati világban.
A nyugati politikai és médiaelit persze eddig sem rejtette véka alá, hogy az oroszokétól markánsan eltérő a felfogása a sajtószabadságról. A vasárnap tartott oroszországi elnökválasztással kapcsolatban azonban egészen szokatlan akcióval is bizonyították: minden csak nézőpont kérdése!
A szavazás tisztaságának, törvényességének felügyeletével megbízott állami szervezet, az Orosz Központi Választási Bizottság egyik tagja, Szergej Sirotkin arról számolt be: a német állami média szervezet, a Deutsche Welle példátlan módon avatkozott be az oroszországi választási kampányba. Szó sincs arról, hogy – kölcsön kenyér visszajár alapon – a német állami hírszolgáltató a hivatalos orosz álláspontoktól eltérő véleményeket tett volna közzé. Noha, már ez is kérdésessé tette volna, hogy akkor az orosz szolgáltatóktól hasonló tájékoztatás miért lenne „beavatkozás”? Azonban nem ez történt. A német állami hírcsatorna, a DW orosz nyelvű (kifejezetten az orosz közvélemény hírellátására szolgáló) internetes webhelyén a választások előtt néhány nappal kiemelt írást tettek közzé „Öt stratégia arra, hogyan tiltakozhatunk az oroszországi elnökválasztás ellen” címmel. A cikk arra bíztatta az orosz szavazókat, hogy rongálással tegyék érvénytelenné a szavazócédulákat. Alkalmas stratégiaként javasolták továbbá azt is, hogy a választók, szavazatuk leadása helyett, inkább vigyék haza a cédulát. De, az otthon maradást, és így a szavazástól való tartózkodást is ajánlatos magatartásként említette a német állami webhely. További módszerként javasolták azt, hogy az állampolgárok kérvényezzék a lakóhelyüktől eltérő helyen való szavazást, majd ne jelenjenek meg a kérvényezett szavazóhelyen. Végezetül azt javasolta oroszországi olvasóinak a Deutsche Welle, hogy – ha minden kötél szakad – akkor szavazzanak valamelyik „másik” jelöltre, akitől a legkevésbé viszolyognak, hogy ezzel legalább csökkentsék (Putyin) nyerésének mértékét.
„Mit lehet erre mondani?” – kérdezte az esetet ismertető orosz tisztviselő. „Az állampolgárokat befolyásolni akaró, őket megtévesztő, vagy egyenesen választási szabálysértésre ösztönző javaslatok kapcsán én is csak javasolni tudok a szakmai etikai normákat semmibe vevő német újságíróknak: kezeltessék magukat!”
They should seek treatment. Election offiacial blasts Deutche Welle bid to influence Russian polls; RT.com; 2018. március 16.

Az igazság legfeljebb csak bottal ütheti az álhírek nyomát
„A Twitter imádja a hazugságokat”. Talán így lehetne összegezni azt a tanulmányt, amelyet a patinás MIT, azaz a Massachusetts Institute of Technology kutatói készítettek a közelmúltban. A téma korunk nagy slágere: a mindent, de különösen a közösségi tereket elborító álhírözön, a fake news vizsgálata volt. Az eredmények azonban jócskán eltértek az immár közkeletű vélekedéstől, miszerint az álhírhullámhoz néhány rosszindulatú ember (vagy embercsoport) mozgatja és manipulálja távolról, emberek tömegeinek hírfogyasztását.
Az egyetem kutatói mintegy 126 000 Twitter-bejegyzés életútját kísérték figyelemmel, ahogy millió számra posztolták őket újra meg újra a felhasználók. A „történetek”, a közzétett hírek között akadt mindenféle: valós – és hamis is. A programba bekapcsolódott szakemberek azt tapasztalták, hogy az álhírek sokkal, de sokkal gyorsabban terjednek a világhálón, mint az igaziak! És ez még nem minden. A Twitteren terjesztett álhírek ráadásul a felhasználói közösségek sokkal mélyebb rétegeihez szivárogtak le, illetve általánosságban szélesebb körben terjedtek, mint az igazi információk.
Az arányok érzékeltetésére: miközben a kutatók által megvizsgált igazi, valódi híreket sohasem osztották tovább ezernél több embernek, addig az álhírek mindegyike könnyű szerrel továbbterjedt még vagy 100 000 felhasználóhoz. De, ez még csak az egyik meglepő felismerés volt. A kutatók ugyanis azt találták, hogy az álhírek szélsebes, számtalan réteghez elérő terjedésében lényegében semmilyen szerepet nem játszottak az ún. botok, tehát a hírtermelésre, de még inkább hírtovábbításra „szakosodott” szoftverek. Tehát, az álhírek szédületes ütemű terjesztéséhez valójában semmi szükség a távoli manipulátorok által mozgatott, gépesített zombi-hadseregre: bebizonyosodni látszik, hogy a valóságos emberek, felhasználók maguk terjesztik az álhíreket.
A kutatók azt is megvizsgálták, hogy milyen típusú álhírek terjednek a leggyorsabban. Lényegében egyértelmű, hogy azok az információk, amelyek erős érzelmi reakciókat váltanak ki a felhasználókból, gyorsabban terjednek minden másnál – és a politikai információk alapvetően ilyenek.
Az elismert Science című szaklapban közzétett kutatás azonnal éles kritikát váltott ki a szakemberek körében. Egyes kutatók – jellemzően az információk utólagos ellenőrzésével, tehát az ún. fact-cheking-gel foglalkozó szakemberek – kifogásolták a vizsgálat számos módszertani alapvetését. Különösen problematikusnak találták a legfontosabb kategória, tehát az „álhír” definiálását, illetve az álhírek kategorizálását, rangsorolását. Mások (miközben méltatták a kutatás eredményeit) arra utaltak, hogy az MTI-szakemberek túlságosan is nagyvonalúan kezelték az üzenetek automatizált, tömeges küldésére szakosodott botok szerepét.
A vizsgálat megkérdőjelezetlen eredménye azonban egyértelmű: a fabrikált, kitalált információk (tehát az álhírek) törvényszerűen „újszerűbbek” a valódi híreknél. Magyarán: az esendő emberek számára egyszerűen érdekesebbek.
Study finds false stories travel way faster than the truth; Seth Borenstein; AP; 2018. január 8.

Cenzúra fenyegethet Franciaországban
Távoli manipulátorok által mozgatott bothadsereg, vagy csupán az örök emberi kíváncsiság áll-e a dezinformációk rohamos terjedésében, a kormányokat minden esetre komolyan aggasztja már a helyzet. A jelenség visszaszorítására, vagy legalább féken tartására egyelőre nincsen mindenható csodaszer, ugyanakkor egyértelműen körvonalazódnak már a számításba jöhető ellenintézkedések.
A kormányok egy része – egyfajta politikai, de még inkább államigazgatási logikát, rutint követve – a jogi szabályozásban véli megtalálni az elsősorban az online hálózatokon terjedő álhírek ellenszerét. Tehát, az álhír „törvényen kívül helyezésében” látják a megoldás kulcsát. Erre készül most éppen a francia kormány, illetve törvényhozás is. Szakmai szervezetek ugyanakkor máris megnyomták a vészcsengőt, arra figyelmeztetve, hogy a jogi-adminisztratív eszközökkel egy ilyen bonyolult probléma aligha orvosolható, viszont komoly veszélybe kerülhet valami más – például a szólás szabadsága.
Az álhírek, a hírhedt fake news problematikáját vizsgáló szakemberek számára azonban jól láthatóak már a kérdés igazi nehézségei. Ahogy a napokban megjelent MIT-kutatásból is látszik: ezernyi megválaszolandó kérdés áll még előttünk, terjedési módoktól, terjedési sebességeken és útvonalakon át a terjesztői áttételekig. A legfontosabb, és persze a legnehezebb azonban nem ez, hanem maga az alapkérdés: hogy ugyanis mi az, hogy „álhír”? Ami nem igaz? Vagy, ami részben igaz, de nem teljesen? Vagy ami igaz ugyan, de nem úgy (nem ott, nem akkor)? Láthatóan egyre bonyolultabb, egyre nehezebben megoldható probléma. Aztán, adódik a legalább ennyire fontos kérdés: és ki az, aki eldönti valamiről, hogy igaz, vagy hamis? Az állam? Vagy valamilyen „független” szervezet? És ki garantálja annak a függetlenségét? Valójában irdatlan hatalomról van itt szó: akinek jogosultsága van ennek az eldöntésére, az valójában az „igazság monopóliumát” birtokolja.
Abban azonban szinte mindenki egyetért, hogy az álhírek jogi eszközökkel való visszaszorításának eszköze szinte óhatatlanul megteremti a cenzúra (valamilyen) formáját. A francia államfő által sürgetett törvény ellen – amelynek szövegtervezete is elkészült már a napokban – élesen tiltakozott éppen ezért a Francia Újságírók Országos Szakszervezete. Mint a szervezet vezetője, Dominique Pradalié kiemelte, a tervezet legproblematikusabb pontja az, hogy az az internetes és televíziós tartalmak valódiságának ellenőrzését a Nemzeti Audiovizuális Tanácsra bízná. Tehát egy olyan állami hivatalra, amelynek az elnökét az államfő nevezi ki.
Hasonlóan aggodalomra ad okot az is, hogy a különösen érzékeny választási időszakokban lényegében bárki feljelentést tehet álhírek ügyében, és az ilyen bejelentéseket a bíróságoknak két napon belül el kell dönteniük. Ez, a szakszervezeti vezető szerint nyilvánvalóan lehetetlen, arra viszont alkalmas, hogy a politikai harc fegyverévé váljon az eszköz, a cenzúra egy nyílt formájává.
Cenzúra fenyegethet Franciaországban; S. Ráduly János; InfoRádió; 2018. március 13.

KÖNYVSZEMLE – ÚJ MEGJELENÉS
Murthy, Diraj (2018): Twitter. Cambridge, Polity Press.
Sok víz folyt le a Dunán azóta, hogy Murthy, 2013-ban, megjelentette a közösségi média világ egyik sztárja, a mikroblogok koronázatlan királya, a Twitter átfogó bemutatására vállalkozó könyvét. Annak idején, alapos és kiegyensúlyozott munkájával módszertani értelemben is úttörő szerepet vállalt a szerző, bebizonyítva, hogy a közösségi média eszközök nagyon is érdemesek a komoly társadalomtudományi igényű elemzésre.
Azóta persze a Twitter szédítő fejlődésen ment keresztül, részben technológiai értelemben, de elsősorban társadalmi beágyazottságát, és különösen társadalmi hatásait tekintve. Murthy, ebben a most megjelent második (átdolgozott) kiadásban azt tűzte ki célul, hogy bemutassa az elmúlt fél évtized drámai változásait.
A könyv átfogó hátteret, kontextust ad a sokak által használt mikroblog platform születéséről, miközben napra kész, aktualizált példákkal, esettanulmányokkal mutatja be működését, a #blacklivesmatter mozgalomtól kezdve Donald Trump elnökválasztási kampányának mindent felforgató Twitter-használatáig. Néhány fejezet, elsősorban az újságírásról, illetve a társadalmi mozgalmak Twitter-használatáról szóló részek alapos frissítésen és átdolgozáson estek át az első kiadáshoz képest, miközben a könyv néhány teljesen új szekcióval is gyarapodott. Külön fejezet foglalkozik immár a hírességek Twitter-használatával, és önálló részt szentelt immár a mikroblog platform szerepének a márkaépítésben.

SZAKMAI MŰHELYEK – Kiber-mediáció néven új szakmai kezdeményezést indított az ENSZ
Az (első) hidegháború végét eluraló optimista várakozásokkal ellentétben a Világ nem lett sem biztonságosabb, sem pedig békésebb hely. Az Egyesült Nemzetek Szervezete, noha korábbi presztízséből mára sokat veszített, azonban továbbra is aktív szerepet kíván játszani a nemzetközi konfliktusok megoldásában.
A világszervezet Politikai Ügyek Főosztálya, amely afféle külügyi apparátusként szervezi az intézmény külkapcsolatait, most kiber-mediáció néven új szakmai kezdeményezést indított, karöltve a Diplo Foundation alapítvánnyal, a Geneva Internet Platform, a Center for Humanitarian Dialogue és a Swisspeace nevű civil szervezetekkel. A héten Genfben bemutatott programnak a Harvard Egyetem kutatói biztosítanak erős szakmai hátteret.
A kezdeményezés célja az, hogy megvizsgálja: hogyan lehetne az erőszakos konfliktusok feloldásán munkálkodó mediátorok szolgálatába állítani a külkapcsolati munkában is mind elterjedtebbé váló digitális eszközparkot.
A program első fázisa, amely az év végéig terjed, négy jelentősebb tématerületere fókuszál majd:
* az új információtechnológiai eszközök alkalmazhatósága a béke-mediációban;
* a közösségi média platformok alkalmazási lehetőségei az egyeztető munkában;
* a big data alkalmazásában rejlő potenciál;
* a Mesterséges Intelligencia bevonása a mediációs munkába (különös tekintettel a szövegbányászat lehetőségeire).
A fenti tématerületek mindegyikén külön munkacsoportban folytatják a kutatásokat a programhoz csatlakozott szervezetek szakértői.
#CyberMediation initiative launched to address potential challenges of digital tools in peace mediation; Diplo Foundation; 2018. március 15.

Összeállította és szemlézte: Nyáry Gábor