„Az MIT Technology Review oldalán Mariana Mazzucato, a University College London professzora – aki a már a nevében is programadó Institute for Innovation and Public Purpose vezetője is – első olvasatra meghökkentő javaslatot fogalmaz meg: tekintsük az infokommunikációs óriásvállalatok által kezelt magánadat-vagyont közjószágnak, amelyekkel a társadalmi jólétet emelő célok megvalósítását lehet támogatni. Javaslatát azzal támasztja alá, hogy a Google, a Facebook, az Amazon és társai üzleti sikereiket olyan technológiák igénybevételére alapozzák, amelyek eredendően közcélú beruházásként vagy fejlesztésként jöttek létre. A Google algoritmusait például annak idején Nemzeti Tudományos Alapítvány támogatásával fejlesztették ki, de maga az Internet is a védelmi minisztérium alá tartozó DARPA (akkori nevén: ARPA) hálózatából (ARPANET) nőtte ki magát. Hasonlóan közcélú támogatásoknak köszönheti megszületését az érintőképernyős kijelző, a GPS vagy a Siri is. Látszólag persze a Google ingyen szolgáltatást nyújt az embereknek, de a szerző szerint ez nagyon nincs így. Igaz, hogy nem pénzzel fizetünk érte, hanem azzal, amiből a cég a legtöbbet tud profitálni: személyes adatainkkal. A Google profitjának döntő része a reklámfelületek értékesítéséből fakad (aminek értékét, így eladhatóságát is a személyes adatok felhasználása miatti jól célzottság adja), de a személyes adatok közvetlenül is áruvá, értékesíthető javakká válnak. A felhasználó így nem csupán ügyfél, hanem maga is „termékké” válik. A hatalmas piaci bevételek közvetett forrása tehát részben az adófizetők pénze volt, de az aktuális profittermelést is az ő adataik „kitermelése” és hasznosítása teszi lehetővé. A polgárok tehát a szolgáltatások létrejöttekor és fenntartásakor egyaránt fizettek, fizetnek, még ha ez közvetettsége miatt alapvetően nem is tudatosul. Arra viszont jogalapot adhat, hogy ennek haszna legalább részben visszakerüljön a közösséghez.
Egyelőre azonban az a helyzet, hogy az infotechnológiai óriások sikerrel kerülnek el minden olyan szabályozást, amely hasonló piaci részesedés mellett bármely más iparágban magától értetődő volna. A de facto monopolhelyzetre jellemző, hogy az Egyesült Államokban az internetes keresések 70%-át (Európában a 90%-át) a Google végzi, a Facebooknak 2 milliárdnál is több felhasználója van, az Amazon pedig az amerikai piacon eladott könyvek mintegy felét jegyzi, az e-könyveket bele sem számolva. A Facebook, a Google, a Yahoo, az AOL, a Twitter és az Amazon viszi el az amerikai online hirdetések 53%-át, ezen belül a Facebook és a Google 39%-ot. Ilyen domináns helyzetben a cégek rá tudják kényszeríteni feltételeiket a felhasználókra és üzleti partnereikre, mert azoknak nincsenek hasonló léptékű versenytársaik.
Azokat az iparágakat, amelyekben magától értetődően alakulnak ki természetes monopóliumok, mint a vasút vagy a vízszolgáltatás, történelmileg erőteljesen szabályozza az állam a köz érdekeinek védelmében, beleértve akár az árak lefaragását is. A monopolisztikus helyzetű platformszolgáltatók működése ugyanakkor nagyrészt szabályozatlan, ami miatt ezek a cégek rendkívüli extraprofitot könyvelhetnek el. A szerző szerint ebből visszatérítés járna az adófizetőknek. Perverznek nevezve azt a megvalósult gyakorlatot, hogy azok az óriáscégek, amelyek sikereinek előfeltételét közcélú és közfinanszírozott beruházással teremtették meg, azok az alacsony adókulcsok mellett még a közteherviselésből is eredményesen húzzák ki magukat.
Nem könnyű módszertanilag meghatározni, hogy ezek a platformok hogyan és milyen mértékben járulnak hozzá a nemzeti jövedelemhez. A standard neoklasszikus felfogás szerint ezt a reklámbevételekkel lehetne mérni, mivel ez az a mozzanat, amely pénzmozgással jár. Ennek azonban nehéz kimutatni hatását a nemzetgazdaságra és a társadalmi jólétre – már csak azért is, mert amennyiben ez utóbbihoz hozzájárulnak, azt a szolgáltatásaikon keresztül teszik, aminek értéke – mivel közvetlen fizetéssel nem jár – egzakt módon nem mérhető. Ez ahhoz a paradox helyzethez vezet, hogy míg a nemzeti jövedelemhez ezek a platformok elsősorban a társadalmi hasznossággal nehezen jellemezhető reklámbevételekkel járulnak hozzá, addig a felhasználóknak biztosított, lényegesen értékesebb szolgáltatásokkal közvetlenül nem.
A szerző szerint nehéz rá indokot találni, hogy a cégek növekedését és jövedelemtermelését lehetővé tevő adatvagyon miért nem közfenntartású tárhelyeken gyűjtjük és értékesítjük azután a technológiai óriásoknak, ahelyett, hogy mindez gyakorlatilag fordítva működik. (A gyakorlat kialakulásának történetét és módját tekintve természetesen közel sem olyan nehéz rá magyarázatot találni. Szerk.) Az alapvető kérdés azonban nem a megtermelt profit egy részének visszaosztása, hanem annak módjának megtalálásában, hogy a digitális gazdaság a rendelkezésére álló eszközökkel a társadalmi szükségletek és igények kielégítésében is részt vegyen, beleértve a jóléti szolgáltatások fejlesztését is. Ehhez azonban túl kell lépni azon a megszokott vitán, hogy miképpen lehetne szabályozni az infotechnológiai óriáscégeket, és eljutni oda, hogy a szabályozónak legyen elegendő magabiztossága ahhoz, hogy piacformáló és értékteremtő erővel lépjen fel.”
Forrás:
Let’s make private data into a public good; Mariana Mazzucato; MIT Technology Review; 2018. június 27.
A most ismertetett cikk egy szerkesztett részlet a szerző új könyvéből: The Value of Everything. Making and Taking in the Global Economy; Mariana Mazzucato; Allen Lane; 2018
Mariana Mazzucato (a szerző webhelye)
Lásd még: Institute for Innovation and Public Purpose; UCL (University College London)
Skócia saját nemzeti beruházási bankot hoz létre: az innovációhoz a szabad piac nem elég; makronóm.mandiner; 2018. március 12. („A tervet Mariana Mazzucato, a University College London közgazdászának munkássága alapján alkották meg.”)
Mariana Mazzucato az eGov Hírlevél korábbi bejegyzéseiben
2 hozzászólás