A Huawei-bojkott máris fordulatot hozott a digitális diplomáciában. Íme, a gyökerek.
Az USA és Kína között kirobbant kereskedelmi háború – ha egyáltalán még megfelelő a „kereskedelmi” jelző odabiggyesztése – most minden hírszolgáltató és elemző központi témája, az ismert részletekbe mi tehát nem is merülünk itt bele. Érdemes azonban egy pillantást vetni az ügy diplomáciai vetületeire. Elsőként persze a gyökerekre.
Mert, ebben az ügyben valójában a kezdetektől a digitális diplomácia útvesztőiben csaptak össze az érdekek. Olvasóink tudják: a „digitális diplomácia”, a „digitális államigazgatás”, a digitális kormányzás nálunk bontakozó fogalomértelmezését alkalmazva, egyfelől jelenti a külügyi szervezetek és folyamatok infokommunikációs modernizációját. Másfelől azonban a digitalizációról folyó nemzetközi információcserét, egyeztetést, tárgyalást, tehát a „digitalizációl folyó diplomáciát” is. Tudjuk azt is: az amerikaiak legfőbb vádja a kínai telekommunikációs óriás, a Huawei ellen az volt, hogy az titkos „hátsó ajtó”, azaz back door megoldásokat épít az eszközeibe, és így folyamatos rálátást biztosít a cégnek, és rajta keresztül a kínai államnak a potenciális versenytársak, sőt geopolitikai vetélytársak teljes kiberműködésére.
Hogy ebben lehet akár igazság? Természetesen lehet. Nem volna egyébként sem szokatlan a – döntően a nyugati világhoz tartozó – technológiai óriásvállalatok gyakorlatában. Amelyek közül jó néhányan nagyon is szoros kapcsolatot ápolnak az amerikai nemzetbiztonsági szféra szervezeteivel. A mostani fejlemények láttán azonban rögtön eszébe jutnak az embernek azok az olvasatok is, amikre a holland külügyi intézet, a nagyhírű Clingendael egyik vezető szakembere, a digitális diplomácia jeles kutatója hívta fel a figyelmet idén januárban. Emlékeznek: a Huawei ekkor került igazán az USA célkeresztjébe azzal, hogy az amerikai legfőbb ügyész megvádolta és Kanadában lefogatta a kínai cég pénzügyi igazgatóját. Shaun Riordan akkor egy tömör, de nagyon élesen fogalmazó dolgozatban állította: a kínai telekommunikációs cég elleni koncentrált amerikai támadás oka az 5G rendszerű távközlési rendszerekre vonatkozó nemzetközi tárgyalásokban keresendő. Arról van tehát szó, hogy Kína, amely sokáig meglehetősen érdektelenül tekintett az infokommunikációs forradalomhoz kapcsolódó nemzetközi szabványosítási munkálatokra (nem véletlen, hiszen azt lényegében száz százalékig az amerikai, japán dél-koreai technológiai vállalatok dominálták) az utóbbi időkben aktív érdeklődést kezdett tanúsítani a szabványok kialakítását kísérő nemzetközi tárgyalási folyamatok iránt. Riordan rámutatott: véletlen egybeesésről itt aligha lehet szó. A kínai technológiai cégek fokozott tudomány- és technikadiplomáciai aktivitása egybe vág a Hszi Csin-Ping elnök által meghirdetett „Made in China 2025” elnevezésű, technológiai „világoffenzívát” előirányzó kampánnyal. Ennek megfelelően, miközben az 5G mobil kommunikációs technológiai szabványok kialakítása továbbra is a terepen messze elől járó amerikai és japán cégek egyedüli felségterülete maradt, a kínaiak a szakemberek szerint jóval fontosabb 2. fázis szabványrendszerének kialakítására fókuszáltak, sokak szerint meglehetősen eredményesen. Magyarán: előállhat az a helyzet, hogy az eszközök közötti kapcsolódás, a Dolgok Internete szabványrendszerének kialakítása csúszhat jó eséllyel a kínaiak kezébe. A holland kutató már januári cikkében leszögezte: miközben a Huawei elleni vádak akár megalapozottak is lehetnek, egyértelműen nem erről szól ez a konfliktus. Amiről itt szó van az az: az USA nem fogja hagyni, hogy az új digitális technológiák világszabványainak kialakítása az egyes számú rivális, Kína kezére kerülhessen. A most meghirdetett bojkott arra utal: Amerika ezt a játszmát véresen komolyan gondolja. Valami azonban azt súgja nekünk: Kína is.
5G: the real reason behind US attacks on Huawei; Shaun Riordan; Belgrade Initiative 4 Digital Public Diplomacy; 2019. május 23.
A kínai Külügyminisztérium csendes forradalma: a nagy sakkjátszma nyitó lépése a Weibó-n?
A szinte a nyílt háborúságig elmérgesedő kereskedelmi, gazdasági, vagy fogalmazzunk világosan: geopolitikai konfliktus nyitó fázisában vagyunk. Nehéz még pontosan látni, még kevésbé megítélni az – óhatatlanul következő – kínai ellenlépések sorát. Talán kicsit fellengzős, tálán nehezen konkretizálható, de történész körökben egyértelmű jelzésként azonosított a kínai elnök Hszi Csin-Ping múlt heti „baráti látogatása”. A kínai Népi Felszabadító Hadsereg híres „Hosszú menetelésének” kiinduló pontját kereste fel a művelt, olvasott, és a kínai történelemben különösen járatos politikai vezető. Az európai, vagy általánosabban a nyugati ember számára az idők távoli ködébe vesző „Hosszú menetelés” a távol-keleti országban nagyon is élő szimbólum. 1934-ben, a véres és elhúzódó polgárháború időszakában az ellenséges Kuomintang által megsemmisítéssel fenyegetett kínai Vörös Hadsereg, két éven át tartó, emberfeletti erőfeszítést követelő meneteléssel tört ki a bekerítésből. A mostani államfői vizit jelzése, az üzenet félreérthetetlen. Kína nem csak véresen komolyan gondolja maga is a küzdelmet, de ezért akár rendkívüli áldozatokra is kész.
Miközben az ország vezetője üzen, az otthoniaknak és a külföldnek egyaránt, addig a Kínai Külügyminisztérium is lendületbe hozta a maga gépezetét, méghozzá a digitális diplomácia arénájában. Végre valahára, fogalmaznak kissé érdesen a szakértők. A kínai külügyi apparátus szóvivője, egy meglehetősen szerény és visszafogott üzenetben tudatta, alig 10 másodperces video formájában, hogy a Külügyminisztérium megnyitotta hivatalos fiókját a Weibo közösségi hálózaton. A nem különösebben bombasztikus bejelentkezésnek is óriási sikere volt: alig néhány órán belül, még az indulás napján csaknem 8 millióan kattintottak a posztra, és a nap végéig mintegy 530 000 új követője akadt a minisztériumi közösségi média fióknak. A számok, európai ésszel, szinte felfoghatatlanok, de ezek a valós nagyságrendek. A Weibo (hivatalosan inkább Sina Weibo-t kellene persze írnunk, hiszen a weibo inkább egy média kategória) ugyanis Kína messze legnépszerűbb mikroblogja, amelynek aktív havi felhasználói (MAU) megközelítik a 410 milliót. A Twitterhez hasonló funkcionalitású platformot az elmúlt években dinamikus felívelés jellemezte: folyamatosan nőtt a felhasználóinak száma, gazdagodott az eszköz funkcionalitása is.
A Sina Weibo igazi vonzereje azonban, már ami a közdiplomáciai alkalmazhatóságát illeti, a sajátos felhasználói demográfiájában rejlik. A mikroblogot ugyanis döntően a fiatalabb korosztályok, tehát a politika által a hagyományos csatornákon nehezebben elérhető millenárisok használják: a tavalyi adatok szerint a júzerek több mint 80%-a kerül ki a 30 év alatti korosztályokból. A jelek szerint a kínai államapparátus, ezen belül a Külügyminisztérium szakemberei is szeretnék teljes körűen „renoválni” digitális elérési csatornáikat, egyértelműen a fiatalabb korcsoportok által használt platformok felé fordítva figyelmüket. A kritikus hangok is azt nehezményezték most, hogy éppen 10 évbe telt, mire a 2009-ben elindított, és szinte az első hónapok óta folyamatosan szárnyaló közösségi platformon végre hivatalosan is megjelent a külügyminisztérium. Az észrevétel, mondjuk így, nem nélkülöz minden alapot. A digitális közdiplomáciában ugyanis egyre markánsabb az a koncepcionális elem, miszerint az online párbeszédbe nem csak a külföldi közönséget, de a hazai közvéleményt is célszerű bevonni. Ennek a megközelítésnek egyébként éppen az ázsiai térség a motorja: a legkövetkezetesebb megjelenítője a „haza is beszélő” digitális diplomáciának a Dél-Koreai Külügyminisztérium.
Igazság szerint persze a Kínai Külügy már eddig is rajta volt a Weibón: azonban kizárólag a PR részleg használta a mikroblog platformot, és a tartalmak legfeljebb csak hivatalos kommünikék közzétételére szorítkoztak – meglehetősen gyér nézettséggel és olvasottsággal. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a minisztérium teljes egészében hanyagolta volna a közösségi csatornákban rejlő potenciált. Tavaly hivatalos fiókot nyitott a Kínában rendkívül népszerű WeChat platformon. Ez gyakorlatilag egy többcélú mobil alkalmazás, fókuszában az üzenetküldő funkcióval. 2011-ben alapította a Tencent nevű kínai szolgáltató, és mára több mint 1 milliárd (!) havi aktív felhasználóval (MAU) büszkélkedhet.
A Kínai Külügyminisztérium terve az, hogy a most elindított Weibo-fiókon keresztül lehetősége lesz arra, hogy bővebben elmagyarázza – és ráadásul elsősorban a fiataloknak – a kínai kormányzat álláspontját a meghatározó világpolitikai eseményekkel kapcsolatban. Esemény pedig, a jelek szerint, lesz bőven az elkövetkező időkben.
China’s foreign ministry finally starts using Weibo to promote its message to millennials; Sarah Zheng; South China Morning Post; 2019. májsu b21.
Is Weibo still popular in China in 2018?; Leung Muk Wun; Walkthechat; 2018. szeptember 16.
Világelsők: az izraeli hadsereg fegyverrel vágott vissza egy hekkertámadásra.
Az elmúlt napok a maga nemében világelsőnek számító eseménnyel „szaporították” a kibertérrel, digitalizációval kapcsolatos nemzetközi érintkezés esettanulmányainak képzelt és valós listáját.
Az Izraeli Védelmi Erők, hivatalos mikroblog fiókján át, egy meglehetősen szűkszavú tweetben számolt be arról, hogy sikeres légicsapással felszámolták a Hamasz szervezet egy központját, amit a felderítés a támadó célú kiberhadműveletek központjaként és kiindulási pontjaként azonosított. A Twitter-üzenethez mellékeltek egy felderítési fotót is, a támadásra kijelölt háztömbről.
Az újságírók és szakértők ezt az akciót tekintik a világtörténelem első olyan esetének, amikor egy a kibertérből érkező fenyegetésre, vagy konkrét informatikai támadásra egy (megtámadott) nemzetállam fizikai erőszakkal, azaz fegyverrel válaszolt. Az ügy kapcsán érdemes felidézni, hogy a téma a nemzetközi kapcsolatok, illetve specifikusabban a nemzetközi jog (beleértve a nemzetközi hadijogot is) egyik legnehezebb, legproblematikusabb ugyanakkor vélhetően az egyik legnagyobb horderejű problémája. 2007-ben, a hivatalos jelentések megfogalmazása szerint, összehangolt kibertámadás érte a NATO-tag Észtországot, egy időre lényegében megbénítva bankokat, minisztériumokat, újságokat, műsorszórókat. A támadás szervezettsége, tervezettsége és kivitelezése alapján egyöntetűen „állami szereplőt” gyanítottak a hadművelet mögött. A jórészt etnikai alapú, folyamatos feszültségek és konfliktusok miatt az észtek (és maga a NATO is) az orosz államot sejtette elkövetőként, támadóként.
Az akkor teljesen újszerűen ható támadás vetette fel az akkori (és tegyük hozzá: lényegében a mai) szabályozók, mindenekelőtt a nemzetközi jog elégtelenségét az ilyen helyzetekkel való megbirkózásra. Jelentős nemzetközi szakértői munka vette kezdetét, amelynek eredményeként, két évi munkával, kidolgozták és megjelentették az ún. Tallini Kézikönyv nevű dokumentumot, amely azonban csupán szakértői anyagnak minősül, s így semmiféle kötelezettséggel nem köti a nemzetközi élet szereplőit. A Tallini Kézikönyv, tudományos alapon igyekszik körüljárni, hogy a jelenleg érvényes nemzetközi jog, ezen belül elsősorban a jus ad bellum (magyarán, a háborúhoz való jog), valamint a nemzetközi humanitárius szabályok hogyan, milyen körülmények között, milyen módon alkalmazhatók a kibertérben kirobbanó konfliktusokra, azaz a kiberháborúra.
Israel Bombed Cyber Hackers (That Is Historic, for Many Reasons); Michael Peck; The National Interest; 2019. május 12.
Az Izraeli Védelmi Erők hivatalos Twitter-fiókja
Tallinn Manual 2.0; The NATO Cooperative Cyber Defence Centre of Excellence
McKonzulátusok: a közdiplomácia kreatív eszközei, vagy csupán színjáték?
Az elmúlt napok egyik legkülönösebb híre az amerikai közdiplomáciához kapcsolódott. Hogy egészen pontosak legyünk: nehéz eldönteni, hogy komolyan vehető hírként, vagy jó esetben valami PR-fogásként könyveljük el az esetet, bár az információt közzétevő New York Times – legalábbis ilyesmivel – nem szokott viccelni.
A lap értesülése szerint az amerikai székhelyű globális gyorsétkeztető láncolat, a McDonalds és a bécsi Amerikai Nagykövetség megállapodása értelmében az üzleti vállalkozás ausztriai éttermei afféle pop-up konzulátusként (is) működnek majd a jövőben. Olvasóink emlékezhetnek rá: tavaly nyáron, az oroszországi Futball Világ bajnokság rendezvényeihez kapcsolódva debütáltak az eseti alapon, időszakosan, és egyben a hivatalosan bevett konzulátusi területeken kívül működtetett „pop-up” konzulátusok, a döntők színhelyén, Szentpéterváron. Ott a brit külügyi szervezet gondolta úgy, hogy a különleges körülményekre (és a várhatóan megnövekvő állampolgári igényekhez igazodva) eseti konzulátusi helyeket állít fel, a bajba jutott brit útlevél tulajdonosok segítésére. A mobil konzuli helyekhez több kifejezetten az alkalomra kifejlesztett online (és alapvetően mobil platformokra optimalizált) kisalkalmazás társult, jelentősen megkönnyítve a segítségkérés és segítségnyújtás automatizálását.
Az USA Külügyminisztériumának most induló pilot programjának technikai részleteiről egyelőre nem tudni túlságosan sokat. Illetve mondhatjuk úgy: az eddigi információk szerint a szisztéma a digitalizálás meglehetősen elemi szintjét nyújtja majd. A józan ész viszont rögtön azt mondatja: egyáltalán nem biztos, hogy egy bajba került ember számára valamiféle csillogó, villogó digitális megoldás jelentheti a legjobb és leginkább kézenfekvő segítséget. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a turista úton levőkkel megeső „baj” egyik igen gyakori eleme az – hogy lába kél az illető mobil telefonjának (is)! És akkor az esetleg külön erre a célra kifejlesztett konzuli kisalkalmazások is az eltűnt készülékkel együtt hagyják cserben gazdájukat.
Első pillanatra tehát úgy tűnik, hogy az USA Külügyminisztériuma, visszatérve a diplomácia digitális forradalmát elindító fejlesztéseinek józan gyakorlatiasságához, példaszerű módon „innovált”. Először is felmérték, végiggondolták a problémát. Magyarul tehát, elemezték a konzuli segítségnyújtási statisztikákat, jegyzőkönyveket. Ennek alapján felvázolták, hogy hogyan néz ki az „átlag bajba jutott amerikai” Európában? És ennek orvoslására dolgoztak ki, állítottak fel, egy pofon egyszerű, könnyen megérthető (tehát a bajban levő, dezorientált ember számára is világos) rendszert, megoldást. És ahhoz rendeltek digitális technikát, méghozzá éppen annyit, amennyire tényleg szükség van.
A rendszer a következő: Ausztria összesen 194 McDonalds étkezdéjének mindegyike készen áll arra, hogy a bajba jutott (személyi okmányait, pénzét, és bizony bizony, a mobil telefonját elveszített) amerikai állampolgárok számára egyfajta „konzulátusi közvetítőként” álljon rendelkezésre. Alaphelyzetben ez azt jelenti, hogy minden üzlet rendelkezik megfelelő módon kiképzett (továbbképzett) alkalmazottal, aki pontosan tudja, hogy mit kell tennie vészhelyzetben. Az üzlet mobil telefonkapcsolatot (magyarul tehát eszközöket) biztosít az állampolgár bejelentkezéséhez, és természetesen megfelelő (és mondanunk sem kell, a nap 24 órájában üzemelő) elérhetőséget is a hozzá forduló állampolgároknak. Tehát: ha egy amerikainak elvész a pénze (tehát nem tud telefonkártyát venni), elvész a telefonja (nem tud konzulátust hívni, aminek egyébként is az elveszett készülékben volt a száma), és ráadásul még németül sem tud (hogy legalább valaki segítségét kérje) – az egyszerűen beballag a legközelebbi McDonaldsba. Ami jó eséllyel Ausztria minden kisebb-nagyobb településében elérhető. Tanulság: az igazi digitális eszköz az, ami működik, és ami tényleg segít.
Lost Your Passport? For Americans in Austria, Any McDonalds’ Can Help; Anna Schaverien; The New York Times; 2019. május 16.
Összeállította és szemlézte: dr. Nyáry Gábor
