Különös hely lett hirtelen a világ. Az ember, ha a hét végén cikket ír, mielőtt nekiül, gyorsan belepillant a hírekbe: áll-e még a világ, vagy már felesleges a gépeléssel fáradoznia. Szinte mintha egy hetedrangú hollywood-i thrillerben érezné magát az ember, ami talán nem is teljesen véletlen: a minket körülvevő események forgatókönyvét – legalábbis az egyiket – ugyanis éppen arrafelé írják. És hát az az igazság, hogy ebből a hús-vér játékból kisejlő tehetség (pontosabban annak riasztó hiánya) is egy amerikai fércmunkát idéz.
Nézzük, mi az, amit tudunk, mi az, amire számíthatunk.
Ebben a pillanatban szerte a világban mindenki azt latolgatja: lesz-e háború? Pontosabban, sokan, egyre többen azt kérdezik: mikor tör ki a háború? Ráadásul a dolgok legfőbb jellemzője az, hogy a modern korra egyébként is jellemző média-ködösítés, a sokat emlegetett információs hadviselés dübörgő offenzívája közepén a tisztánlátás képességét veszítette el elsőként a szemlélő. Sokat mondó epizód: tegnap este került a kezembe az egyik kiváló politikai médiakutató, a digitális közdiplomácia, a modern államok által űzött elektronikus dezinformáció és manipuláció jeles kutatója, az Oxfordban kutató izraeli Ilan Manor legfrissebb írása. Egyfajta önirónikus gúnykacaj, mert a mondandója az: már a témára szakosodott szakember sem ért egy kukkot sem abból, ami körülöttünk történik. A helyzet furcsa paradoxonaként azonban van néhány dolog, nagyon is fontos mozzanat, amit nagyon is jól tudhatunk. Nézzük meg ezeket!
Miközben Ukrajna körül riasztó mennyiségben és ütemben koncentrálódnak csapatok és fegyverek, és miközben folyamatosan és egyre nagyobb hangerővel azt halljuk, hogy Oroszország most már biztosan („pillanatokon belül”, vagy „két-három nap múlva”, vagy éppen „február 16-án”, de „legkésőbb február 20-ig”, illetve a ma esti állapot szerint: „jövő hét közepéig”) elfoglalja a szomszédos Ukrajnát, két dolgot egészen biztosan tudhatunk: ez a történetet nem Ukrajnáról szól. És senki nem akar, nem tervez háborút. Egy jó cikkben mindig jól jön egy drámai felütés, egy meghökkentő csavar, de itt nem erről van szó. hanem egyszerűen ez az igazság.
A kijelentés persze meglepő, hiszen a nyugati politikai elit, és a nyugati fősodratú politika emeltyűjeként funkcionáló média-ökoszisztéma semmi másról nem szól, harsog hetek óta: Oroszország Ukrajna lerohanására készül hadseregével. Az áradó lélektani hadviselési kampány közepén aztán még a szkeptikusabbak is azt latolgatják: vajon mi járhat az orosz döntéshozók fejében? Mire szolgál a határok menti erőösszevonás, mit akarhatnak elérni? Kevés dolog van napjaink kusza és komplex világában, amire ennél könnyebb volna megfelelni! Amit ugyanis Oroszország, az orosz politikai (és katonai-nemzetbiztonsági) elit akar, azt lényegében harminc év óta ismételgeti folyamatosan és rendkívül konzisztens tartalommal, egyre hangosabban, egyre nyomatékosabb cselekedetekkel megtámogatva. Oroszország (elitje) a következőt állítja: a hidegháború lezárulta után egyoldalúan kialakított világrend, az amerikai hegemónián alapuló egypólusú berendezkedés nem jó, nem szolgálja a stabilitást és a biztonságot, sőt egyértelműen sérti Oroszország (és egyébként sok másik ország) elemi biztonsági érdekeit. És ezért Oroszország (elitje) azt akarja: a globális hatalmi tényezők szabják újra ezt a világrendet, alakítsanak ki egy új – mások érdekeit, félelmeit is figyelembe vevő – biztonsági architektúrát. Ha valakinek ez nem derült volna ki az elmúlt három évtized orosz nyilatkozataiból és akcióiból, akkor ezek megsegítésére nyílt felhívásban fogalmazta meg tavaly decemberben (a határ menti csapatösszevonásokkal párhuzamosan, tehát azok értelmezésére) az orosz vezetés ezt a követelését. Oroszország nem Ukrajnát akarja, hanem biztonságot akar, amit a nyugati katonai szövetség szintén három évtizede folyamatosan tartó, szívós nyomulása következtében egyre inkább veszélyben érez. Csak zárójelben: ha Oroszország Ukrajnát akarná, akkor megkaphatta volna már közel egy évtizede. Amikor például a Krímet (amit érzelmi, történelmi, szimbolikus és létfontosságú stratégiai okok miatt nagyon is akart) megszerezte. 2014-ben, amikor a donyecki szakadárok megsegítésére akcióba lépő orosz fegyveres alakulatok első ízben verték szét az (egyébként is csak gyenge és elavult) ukrán hadsereget. Vagy 2015-ben, amikor másodszorra avatkoztak be a szakadár entitások oldalán és Debalcevo térségében teljesen elpusztították a (másodszorra is felállított) ukrán haderőket. Oroszország azonban más rendezésben, másfajta biztonsági konstrukcióban gondolkozott akkor is, most is. Nem véletlen: Oroszország nem, hogy integrálni (bekebelezni), de még hivatalosan elismerni sem volt hajlandó a mai napig sem a két szakadár népköztársaságot. A helyzet ugyanis az, hogy az orosz törekvéseket a két Minszki Megállapodás tükrözte, amelyeket éppen a katonai győzelem révén kényszerített az ukrán elitre. Dióhéjban: olyan alkotmányos átalakítást akart elérni Ukrajnában, amely (szövetségi államforában) garantálta volna számára azt, hogy az ukrán politika ne vehessen Oroszország (vélt, vagy valós) érdekeivel ellentétes irányt. Magyarán: ami intézményes konstrukció révén garantálta volna Ukrajna semlegességét. Ugyanis ez volt, és láthatóan ez maradt, a legfontosabb közvetlen orosz biztonsági igény.
Amit most akar Oroszország, az ennek a biztonsági törekvésének a kikényszerítése. Első és közvetlen lépésként az említett Minszki Megállapodások végrehajtása. De Oroszország, amely az elmúlt két és fél évtizedben helyreállította szétesőben levő társadalmi szövetét, megerősítette a gazdaságát (amely a nyugati szankciók ellenére sem futott csődbe, sőt), átfogóan modernizálta, ütőképessé tette hadseregét, és nem mellesleg egy formális szövetséggel felérő mértékben épített ki stratégiai partnerséget a világ felemelkedő óriáshatalmával, Kínával, szóval ez az Oroszország már többet akar az Ukrajnával határos térségei biztosításánál. Itt érdemes közbevetni: ha arra keressük a választ, hogy „de miért most?”, akkor jó, ha tudjuk: érdeket a világban az érvényesít (és annyit), akinek ehhez ereje van (és annyit, amennyi az erő mértéke). Ez a romjaiból újraépülő, és önérzetében is magára talált Oroszország átfogó módon akarja újrarendezni, formális megállapodás keretében, ráadásul írásos garanciákkal megtámogatva a teljes európai biztonsági építményt (az „európai világrendet”). Ez Oroszország egyértelmű, jól látható, az elmúlt évtizedekben konzekvensen megmutatkozó, és most dokumentumba (egyfajta tárgyalási ajánlatba) foglalt stratégiai célja. A csapatmozgások, összevonások, harckészültségi ellenőrzések, hadgyakorlatok (beleértve a múlt héten kezdődő nukleáris csapásmérő gyakorlást, mint különösen erős fenyegetést is) ennek a stratégiának a megvalósítását szolgáló operatív és taktikai elemek. Együtt természetesen más eszközökkel, elsősorban a diplomácia különböző formáival.
A hatalmi játszmák bonyolult rituáléjához tartozik, hogy eszközök egész sorát (sokszor együtt, néha váltogatva, más és más arányokban alkalmazva) veti be. Az eszközök között mindig kiemelt jelentősége van az erőnek – ebből következően lesznek ezek a hatalmi alkudozások olyan veszélyes játékok. De, azt jó, ha látjuk: a célok elérésére ritkán nyúlnak az erő alkalmazásának megoldásához. Sokkal célszerűbb (olcsóbb és veszélytelenebb) az erővel való fenyegetés: ilyenek a csapatösszevonások, flottademonstrációk, hadgyakorlatok. Éppen, ami most folyik. A rivalizálásban, alkudozásban szemben álló felek persze igyekeznek „megkontrázni” a másik fél lépéseit a maguk fenyegető akcióival: ilyenek a fegyverszállítások, a csapatok gyors telepítései. Ugyanakkor mindig együtt jár az erővel való fenyegetés (az erő demonstrálása) a tárgyalással, alkudozással, azaz a diplomácia eszközeinek bevetésével. Ezt látjuk most is, és világosan megmutatkozik egy drámai fejlemény: Oroszország egyik fő igénye, követelése lényegében a Szovjetunió felbomlása óta az volt, hogy – a jelentős biztonságpolitikai kérdésekben – egyenlő félként engedjék oda a „nagyok asztalához”. A Nyugat, amely még néhány héttel ezelőtt is kategorikusan visszautasította, hogy Oroszország biztonsági igényeit bármiféle formában elismerje, vagy akár csak figyelembe vegye (valamilyen „közös” biztonságpolitikai konstrukció keretében) az most bizony Oroszországgal egyezkedik a helyzet rendezéséért. A fordulat teljességét, az orosz lépéselőnyt különösen látványosan tükrözi az is: nem csupán szóba állnak immár a nyugati világ, Amerika, az EU, a NATO vezetői az orosz politikai vezetéssel a kulcsfontosságú európai biztonsági rendezés ügyében, de egyenesen ők azok, akik egymásnak adva a kilincset zarándokolnak Moszkvába. Szimbolikus az is: 2007-ben Vlagyimir Putyin Münchenben jelentette be, hogy Oroszország helyet követel magának a globális biztonsági struktúrák kialakításában és működtetésében. Az orosz igényeket akkor félresöprő nyugati világ nagyjai az idei Müncheni Fórumról látványosan távol maradó Putyint most Moszkvában keresik fel, hogy a biztonság ügyeiről egyezkedjenek vele.
A fentiekben azt szerettük volna bemutatni: a mostani feszült helyzetben az orosz stratégiai célok világosak és egyértelműek, ahogy az azokat megvalósítani hivatott operatív és taktikai eszköztár is jól értelmezhető (beleértve a jelentős csapatmozgásokat és fenyegető gyakorlatokat). Tulajdonképpen hasonlóan világosak és egyértelműek a nyugat stratégiai célkitűzései is: a harminc éve kialakult status quo, az amerikai hegemónián alapuló biztonságpolitikai konstrukció (a „liberális világrend” hatalmi alapjának és forrásának a) fenntartása. Az ezt a célt szolgálni hivatott operatív és taktikai eszközök értelmezésénél azonban már bajban vagyunk. Sőt, lépjünk még egy lépést hátrébb, mert a bajok már előbb kezdődnek. Az egyszerűség kedvéért, valamint természetesen megszokásból szívesen beszélünk mi is „Nyugat”-ról. Valamint „NATO”-ról, és persze „EU”-ról. Miközben ma már jól látható, hogy ezek a fogalmak, kategóriák egyre inkább fiktív jellegűek. Az Európai Unió frakciókra töredezettsége már jó ideje témája a közbeszédnek, és itt koránt sem tudható le az ügy a V4-ek „különutasságával”. A britek és a kontinens nagyhatalmai közötti évszázados gyökerű hatalmi ellentétek immár unión kívüli európai rivalizálás formáját öltik, de az EU tényleges vezető szerepéért folyó francia-német ellentétek is sokszor bukkannak elő mostanában. Az Egyesült Államok és Európa (értsd, az EU, vagy még inkább annak néhány vezető hatalma, Németország, Franciaország) egymástól eltérő stratégiai érdekei és víziói már évek óta feszegetik az „euro-atlanti” összefogás álomképét: a rivalizálás a kereskedelem politikában, a csúcstechnológiai fejlesztésekben (és különösen ezek globális szabályozásában) valódi ellenfeleknek is „becsületére válhatna”.
A mostani válság ugyanakkor ráirányította a figyelmet a nyugati világ védelmi-biztonsági instrumentumának funkcionális zavaraira is. Az „Ukrajna körüli krízis” egy pillanat alatt hozta felszínre azokat a törésvonalakat, amelyek a NATO-t szabdalják, sőt gyengítik. Egyszerűen arról van szó, hogy világossá vált: a szövetséget alkotó tagállamok közül soknak alapvetően eltérnek a biztonsági igényei, félelmei, törekvései. A geopolitikai determinánsok, a térbeli elhelyezkedés, a történelmi tapasztalatok, az erőforrásokkal való ellátottság következtében egyes NATO-tagokat (elsősorban a balti kisállamokat, de Lengyelországot is) egészen másként érintik Oroszország most bejelentett biztonsági igényei, mint mondjuk Portugáliát (sőt, még akár mint a lengyelekkel egyébként a V4-be tömörülő Magyarországot is). Szakértők egy része felhívja a figyelmet arra, hogy az elmúlt két évtized keleti bővítése nem megerősítette, hanem éppen gyengítette a NATO-t. Elgondolkodtató, hogy napjaink nemzetbiztonsági gondolkodásának olyan klasszikusai, mint Henry Kissinger, vagy Zbigniew Brzezinski határozottan ellenezték a szövetség keleti expanzióját. A hajdanán, a Szovjetunió katonai fenyegetésével szemben szerveződő (és e fenyegetés által „egységbe kovácsolt”) szövetséget már nem tartja össze egy ilyen közös nevező. Ennek megfelelően a mostani válsághelyzetben nagyon eltérőek a NATO egyes tagállamainak a reakciói, és ezért valójában inkoherens, értelmezhetetlen a „Nyugat” operatív eszköztára az Oroszországgal szembeni alkufolyamatban. Az egyik amerikai katonákat telepítene minden tagállamba; ezt egyesek szívesen veszik, mások mereven elutasítják. Vannak, akik támadó fegyvereket szállítanak Ukrajnának, mások nem csupán visszautasítják ezt, de még a szövetségi társaik fegyverszállítmányait sem engedik át a légterükön. Van egy olyan megfogalmazás (és az előbbiek fényében nehéz ezzel nem egyetérteni), hogy az egykor viszonylag stabil és erős NATO (nyilván a közben, hogy „új feladatot igyekezett keresni” magának) a folyamatos keleti terjeszkedéssel nem erősségeket, hanem valójában gyengeségeket integrált magába.
A helyzet tehát az, és ez lehet az egyik fontos tényező, ami reményt adhat a válság békés megoldására, hogy az „európai biztonsági architektúra” újragondolása nem csupán Oroszország követelése (érdeke) – hanem meglepő módon a nyugati világ érdeke is egyben! Nagy megkönnyebbülés azonban egyelőre aligha indokolt. Ezek a nagyhatalmi játszmák ugyanis (részben a tétek, részben az eszközök folytán) erősen hazardírozó jellegűek is lehetnek. Miközben Oroszország bizonyosan nem a háborúban érdekelt, hasonlóan biztosra vehető, hogy a NATO-nak sem szándéka (sem pedig képessége) nincsen a konfliktus erőszakos rendezésére. Szinte bizonyosra vehető, hogy az ukrán hatalmi elit is a háború elkerülésében érdekelt, ám a főszereplők szándékainak látszólagos egyöntetűségén sok tényező módosíthat. Miközben az euro-atlanti világ két vezetője, az USA és Németország (Franciaországgal vállvetve) bizonyosan elkerülné a konfliktus elfajulását, egyáltalán nem zárható ki, hogy a NATO néhány tagállamának nem feltétlenül volna ellenére, ha valamiféle (persze nem nyílt nagyháborús) fegyveres összecsapás kísérné ezt az erőpróbát. Ukrajna belső hatalmi viszonyai is legendásan instabilak, és miközben az elitek többsége a legalább formális békeállapot fenntartásában érdekelt, jó ha mi nem feledjük azt, amit a nyugati médiaelitek olyan cinikusan szoktak a szőnyeg alá söpörni: az ukrán állam hivatalos fegyveres erőihez tartozó Nemzeti Gárda egyes elit egységein (például a hírhedt Azov „zászlóaljon”) található karjelzés, a Wolfsangel nem a véletlenek puszta egybeesése folytán hasonlít a hajdani náci SS jelére. A szereplők tehát sokan vannak és főleg sok félék, divergens, sőt gyakorta éppen ellentétes érdekekkel.
A játszmában felhasznált eszközök is veszélyesek és itt nem csupán a felvonultatott hagyományos (sőt, most már nukleáris) arzenálokra érdemes gondolni. A szó, különösen a digitális világ széles eszköztárával megsokszorozott erejű szavak pusztító fegyverként viselkedhetnek ebben a „kognitív háborúban”. Ebből a szempontból sokak számára rejtély az Egyesült Államok által néhány hete indított információs-propaganda kampány, amihez hasonlóra nem nagyon akadt példa (még az iraki, vagy az afganisztáni háborúhoz kapcsolódva sem) az elmúlt három évtizedben. Egyébként nem csupán nagy, széleskörű, sok eszközre kiterjedő, de abból a szempontból is egyedi, hogy ez az első eset, amikor „hivatalosan” (a nyugati média és politikai elitek által elismerten) az USA is az információs manipulálás eszköztárát alkalmazza egy konfliktusban. Az információs hadjárat már most jól láthatóan egy dezinformációs kampány formáját ölti: az egymást követő (és mindeddig soha be nem teljesülő) hivatalos bejelentések az „orosz invázió” megindulásának dátumáról láthatóan a művelet központi elemét képezik. A háborús várakozás fokozását célzó folyamatos narratíva (amelynek sulykolásába a Külügyminisztérium mellett számos más amerikai állami intézmény is bekapcsolódik, rekord számú közleményt, sajtótájékoztatót produkálva az elmúlt néhány napban) kiegészül más lélektani hadviselési eszközökkel is. Különösen az amerikai diplomáciai testületek „evakuálása”, a berendezések, számítástechnikai eszközök látványos megsemmisítése sorolható azon (szintén példa nélkül álló) lépések sorába, amelyek a háborús várakozásokat, félelmeket igyekeznek egyre feljebb srófolni. Miközben az USA stratégiai céljai nyilvánvalóak, operatív és taktikai eszközei még a szövetségesek és barátok körében is sok értetlenségre adnak okot. A háborús hisztéria keltésével – vélik egyes szakértők – az amerikaiak nyomást akarnak gyakorolni az oroszokra, ám ez a fegyver (túl azon, hogy a közvetlenül érintett ukránok is tiltakozni kényszerültek már ellene) könnyen balul sülhet el. A feszültség növekedésével fordított arányban csökken ugyanis annak a szikrának (véletlennek, vagy ostoba provokációnak) a nagysága, ami már elégséges lehet a robbanás kiváltásához.
Szerző: dr. Nyáry Gábor
