„…Diplomaták a kibertérben
Az egyik trendformáló téma egyértelműen a biztonság. Alig lábaltunk ki a modern időszak egyik legsötétebb járványidőszakából, máris a kontinens utóbbi évtizedeinek legdrámaibb katonai konfliktusa közelében találtuk magunkat. Egy háború pedig ma már nemcsak a fizikai, de a kibertérben is zajlik, és az Infoparlament is a digitalizáció szemüvegén keresztül vizsgálja ezt a kérdést.
Az emberiség sajnálatos módon bőven halmozott fel tapasztalatot arra nézve, hogyan kell a fizikai háborúkat megvívni, illetve hogyan kell ezeket a diplomácia eszközeivel elkerülni, illetve lezárni. Arról viszont még sokkal kevesebb a tudás, hogy miként zajlik mindez a kibertérben. A konferencia egyik legérdekesebbnek ígérkező panelbeszélgetése éppen ezért a kiberdiplomácia és a kiberhadviselés kérdéseit járja körül.
A téma még annyira új, hogy még általánosan elfogadott definíciója sincs kiberdiplomáciának. „A kibertérben végzett diplomácia nagyjából azt fedi le, amit a hagyományos diplomácia végzett a történelem során: államok, nemzetközi szervezetek egymás közti viszonyának rendezését, az együttműködés harmonizálását, egy adott ország számára a saját érdekeinek képviseletét, akár más országokkal, akár nemzetközi szervezetekkel szemben. A kiberdiplomácia egy ország vagy országcsoport kibertéri tevékenységének szabályozását, rendezését, nemzetközi környezetben történő működését segíti elő”, adja meg saját definícióját dr. Kovács László dandártábornok, a Magyar Honvédség Parancsnokságának kibervédelmi szemlélője, az érintett szekció egyik résztvevője.
Szorosan összefügg a kiberdiplomáciával a kiberszuverenitás kérdése is. Csak látszólagos az ellentmondás a kibertér határok nélkülisége és az országok hagyományosan az államhatárok közé szoruló szuverenitása között. Ahogy Kovács László magyarázza: „Az országoknak nemcsak a fizikai, hanem a kibertérben is biztosítaniuk kell szuverenitásukat, vagyis meg kell védeniük saját értékeiket, érdekeiket. Magyarország Nemzeti Biztonsági Stratégiája is tartalmazza, hogy az ország szuverenitását a kibertérben is meg kell őrizni. Értelemszerűen itt nem az országhatárokon belüli kibertérről beszélünk: minden olyan kibertéri cselekmény, esemény, amelyeknek magyar vonatkozásai vannak, érinti a magyar kiberteret, eredetétől függetlenül. A szuverenitás pedig ebben az esetben is azt jelenti, hogy egyetlen másik fél se kényszerítse Magyarországra az akaratát a kibertérben vagy a kibertéren keresztül. Legyen az országnak önálló mozgási és cselekvési szabadsága az online térben is – ezt jelenti a kiberszuverenitás.”
Jogában áll – de érdekében is?
A kiberdiplomácia eszköztára nem igazán különbözik a hagyományos diplomácia eszközeitől. Nemzeti és nemzetközi szabályozás, kölcsönös előnyökön alapuló együttműködés a legfontosabb, akár a nagy technológiai cégekkel, akár más országokkal szemben kell megvédeni az érdekeket. A GDPR például kiváló példája annak, hogy nemzetközi szabályozással a legnagyobb nemzetközi techcégek is pozitív irányba befolyásolhatók.
A nehézséget az okozza, hogy a nemzetközi jogi környezet – például a háborús vagy humanitárius jogokat szabályozó egyezmények – fizikai konfliktusokra íródtak, ezért az elveik sok esetben nehezen húzhatóak rá a kibertérre. Ugyanakkor komoly akadémiai kutatások folynak ezen a téren, úgy az egyetemeken, mint kutatóintézetekben, már legalább másfél évtizede. A NATO 2016-ban deklaráltan ellenséges katonai hadműveletnek ismerte el a kibertámadást, amelyre – adott esetben, adott körülmények között – a válaszcsapás a fizikai térben is megtörténhet. És itt rögtön felmerülhet a kérdés, hogy vajon mennyire van egyenlő arányban, ha kritikus infrastruktúrát fertőző vírussal történő támadásra ballisztikus rakétákkal érkezik válasz? A Tallinnban működő, a NATO által fenntartott kutatóközpont egyebek mellett azt vizsgálja, hogy mennyire értelmezhető a kibertérben a hadviselésre kitalált nemzetközi jog. Munkájuk eredménye lett a 2013-ban kiadott, majd négy évvel később frissített Tallinni Kézikönyv (Tallinn Manual).
De még ha joga is van egy országnak a kibertérben megvédenie magát, adódik a nehézség, hogy az interneten keresztül végrehajtott támadásokról ritkán lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy honnan erednek, és még ritkábban lehet bizonyítani, hogy nemzetállamok vagy azok szervei, intézményei állnak-e a támadás mögött. És ha még sikerül is a támadó beazonosítása (attribúció), egyből felmerül a politikai attribúció kérdése is – vagyis hogy a megtámadott országnak politikailag érdekében áll-e megnevezni a támadót. „Egyáltalán nem biztos, hogy az attribúciónak van olyan visszarettentő ereje, ami miatt megéri alkalmazni”, ismeri el Kovács László. Jellemző, hogy a NATO is mindössze egyetlen esetben élt ezzel az eszközzel – a kiberdiplomáciának az is feladata, hogy ebben is megteremtse a helyes egyensúlyt…”
Forrás:
Új korszakban új válaszok kellenek; Schopp Attila; IT Business; 2022. június 8.
