A digitális Maginot vonal
Az ember nem győz örülni, ha végre egy igazán jó címbe fut bele! Olyanba, ami pontosan, és ugyanakkor nagy erővel hívja fel a figyelmet valami fontos jelenségre. És teszi ezt úgy, hogy nem a populáris bombasztikusságok olcsó eszközéhez nyúl, hanem a széleskörű tájékozottság értékes tárházából hoz sokat mondó példát. Most egy ilyen cikket szeretnék bemutatni, ami – pusztán a jól megválasztott címével – már akkor is fontos gondolatokat ébreszthet bennünk, ha egyébként a szerző sok megállapításával nem feltétlenül tudunk azonosulni.
A „Digitális Maginot vonal” napjaink egyik legtöbbet vitatott témáját járja körül: a geopolitika ötödik dimenziójának is nevezett kibertér mind inkább csatamezőhöz hasonlatos világát mutatja be. A „csatatér”, itt aligha áttételesen értelmezendő hasonlat csupán. A szerző, Renee DiResta, a New Knowledge nevű think tank kutatási igazgatója, az amerikai Kongresszus szakértője, az USA Külügyminisztériumának tanácsadója nem hagy kétséget a felől: ma már az információs terekben valódi háború zajlik. Ha nem is „forró” küzdelem ez még, azonban a hidegháború szembenállásán már messze túlmutat. Langyos háborúnak nevezi ezt a mostani állapotot a szerző, amely döntően az információs terekben, és az informatika eszköztárával zajlik. Ahogy a kormányokban egyre inkább tudatosul a veszély, egyre-másra tesznek lépéseket a digitális konfrontáció veszélyeinek az elhárítására. Az ellenintézkedések nem csupán lassúak, bizonytalanok, de koncepciójukban is alapvetően elhibázottak – véli DiResta. Erre a nyugtalanító, határozott értékítéletre az európai hadtörténet legendás példáját hozza fel analógiának. Az I. világháború szinte mozdulatlan, lövészárkokból vívott vérfürdőjének tapasztalataira támaszkodva, a két világháború közötti francia vezetés egy áthatolhatatlan védőfal megépítésével gondolta örökre elejét venni egy újabb német agressziónak. Hatalmas emberi és anyagi ráfordítások árán megépítették a Németországgal határos területeken a Maginot vonalnak nevezett erődrendszert. Korszerű volt, erős volt, hatalmas volt – de lényegét tekintve semmiben sem különbözött az előző világégés lövészárkaitól. Abból a feltételezésből indultak ki tervezői, hogy egy jövendő háborúban is rögzített erődvonalak mentén néznek majd farkasszemet az ellenfelek. Az örök rivális németek viszont másként gondolkodtak: úgy vélték, hogy egy jövendő háborúban mozgékony, gépesített hadseregeknek kell áttörnie egye-egy megfelelő ponton az ellenség védelmén. Aztán 1940-bena német páncélos haderők így is tettek: a legyőzhetetlennek gondolt Maginot vonalat pedig egyszerűen megkerülték.
Cikkünk szerzője, Renee DiResta úgy véli: napjainkban a kormányok, és maguk a digitális óriásvállalatok is tulajdonképpen korábbi korszakok információs háborúinak viszonyaihoz igazodva próbálnak gátat vetni napjaink (és még inkább a jövő) történéseinek. Erőfeszítéseik ezért éppen úgy kudarcra vannak ítélve, mint a két világháború közötti francia hatalom próbálkozásai: az általuk építgetett digitális Maginot vonal éppen úgy nem tudja majd megállítani az ellenséget, mint történelmi elődje.
Az amerikai kutató úgy véli: az információs konfrontáció első stádiumának tapasztalatai alapján a témával foglalkozó kormányok hajlamosak feltételezni, hogy továbbra is valamiféle „tréfamesterekkel”, „önjelölt technikai zsenikkel”, hiú, de alapvetően ártalmatlan „csínytevőkkel” kell majd a jövőben is szembe nézniük. Ezzel szemben az igazság az, hogy az információs háború hadviselői között már jó ideje megjelentek a szervezett, állami organizmusok (hírszerző intézmények, vagy a hadseregek, vagy nem-állami, de szintén szervezett erők (pl. terrorcsoportok, bűnözőszindikátusok) által létrehozott és működtetett kicsi, de hatékony csapatok.
A szerző – aki az információs harctér újsütetű „fegyveresei” körében kizárólag az autoriter rezsimek, esetleg terrorszervezetek embereit véli felfedezni – úgy véli, hogy a demokráciák korábbi fő erőssége (a szólás és az információ szabadsága) most ebben a digitalizált korban a legfőbb gyengesége lehet. Az internetes tartalmak szabályozására, korlátozására irányuló állami és nagyvállalati törekvéseket a digitális „bajkeverők” éppen azzal igyekeznek ellehetetleníteni, hogy az ilyen szabályozási törekvéseket cenzúrának titulálva hiteltelenítsék. Ez a zavaróan egyoldalú – sőt elfogult – szemléletmód ugyanakkor a szerző egyébként érdekes okfejtésének legfőbb korlátja. Bár, álláspontja nyilván nem véletlen: az ugyanis kétségtelen, hogy a nyugati világba beágyazott digitális óriások (például a Google, vagy különösen a Facebook) riasztóan önkényes, átláthatatlan, elfogult „szabályozó” törekvései nagyon nehezen illeszthetők egy a szabadságjogokat fókuszba helyező liberális demokrata értelmezési keretbe. Ahogy az amerikai, vagy brit kormányzat egyes kiberhadviselési törekvéseiről is nehéz lenne demokratikus számot adni.
The Digital Maginot Line; Renee DiResta; Ribbonfarm; 2018. november 28.
Nyers adatból tudás: innováció a közdiplomáciai stratégiaalkotásban
A kormányzatok és a széles közvélemények közötti közvetlen párbeszéd koncepciójára építő közdiplomácia egyik elismert kutató- és képzőhelye az USC Center on Public Diplomacy. A világhírű Annenberg Kommunikációs Iskolának otthont adó Dél-Kaliforniai Egyetemen működő intézet most azoknak a szakmabelieknek szervez egy ún. rövidképzést, akik úgy érzik, hogy ma már a közdiplomáciára szakosodott diplomatáknak is elkelne az egyszerű közösségi média fióknál komolyabb információs „szerszámosláda”.
A jövő héten kezdődő, három napos minikurzus arra az alapvető felismerésre épül, hogy napjaink információáradatában már egyértelműen nem a tudás építőköveinek beszerzése a probléma, hanem az információs építőkövek – adatok – kezelése, feldolgozása.
A rövid, de intenzív tanfolyam három fő tématerületre koncentrál majd:
- releváns, minőségi adatok beszerzése, kinyerése;
- adatelemzés;
- az adatokból nyert, információ, majd tudás felhasználása a közdiplomáciai stratégiaalkotásban.
Transforming Data into Insights for PD Strategy;USC Center on Public Diplomacy; 2018. december 3.
Mesterséges intelligencia: a diplomaták új csodafegyvere?
Az ismertetőinkben gyakorta szereplő Diplo Foundation ma délutánra szervez különösen érdekes kerekasztal beszélgetést a genfi Geneva Internet Platform székházában. A téma, ami terítékre kerül a dr. Katharina Höne vezető kutató és Philippe Lorenz projekt igazgató által gondozott és irányított szakmai panelban, nekünk is mind inkább az érdeklődésünk fókuszába kerül, tehát igyekszünk közelről figyelni a fejleményeket. Igen, ismét a digitális diplomácia és a mesterséges intelligencia „találkozásáról” lesz szó. Noha a világban egyre szaporodnak az érdekes fejlesztések (néhányról, mint például az Izraeli Külügyminisztérium „tárgyalószoftveréről” a közelmúltban már beszámoltunk), a kérdés azért még mindig az, amit a Geneva Internet Platform szervezői is választottak a ma délutáni szeánsznak: „A mesterséges intelligencia lesz-e a diplomaták eszköztárának új csodafegyvere?”
A mesterséges intelligencia persze nem csupán a diplomaták háza táján számít ilyen kicsit még furcsán méregetett újdonságnak. Lényegében igaz ez az életünk valamennyi aspektusára, hiszen nincsen olyan terület, ahol a mesterséges intelligencia alkalmazása ne tűnt volna science fictionnak még akár néhány évvel ezelőtt is. Ma már azonban szinte teljes egyetértés látszik kibontakozni legalább abban a kérdésben, hogy a mesterséges intelligencia a társadalmi lét számos területén (gazdaság, oktatás, infrastruktúra, kormányzás, technikai kommunikáció) meghatározó befolyásra tehet szert az elkövetkező időkben.
Ha a fenti tétel, meggyőződés igaz, akkor nyilvánvaló, hogy a diplomáciai tevékenységre is kihatással lesz a sokat emlegetett MI, vagy angolosan AI. Merthogy a „diplomácia” napjainkban egyre kevésbé valamiféle szűk, néhány „nagypolitikai” kérdésre szorítkozó tevékenység. Másfelől joggal adódik az a feltételezés (vagy inkább még kérdés), hogy a mesterséges intelligencia magát a diplomáciai tevékenységeit is elérheti, új eszközt biztosítva a diplomáciai funkciók érvényesítéséhez.
A Geneva Internet Platform szakértőinek ma délutáni kerekasztal beszélgetése az alábbi részterületeket kívánja legalább exponálni:
- A tágabb környezet: az államok közötti kapcsolatrendszer, a geopolitikai mozgások kontextusában látunk-e már a mesterséges intelligencia alkalmazásoknak tulajdonítható változásokat?
- Az MI új nyelvezete: mik a beszélgetőrobotok (chatbot-ok) alkalmazásának lehetőségei a konzuli munkában, ill. a közdiplomáciai tevékenységekben; mik a lehetséges hátulütők, vagy éppen veszélyek?
- A szerződések biztonsága: teret nyerhetnek-e az ún. okos szerződések (mesterséges intelligenciával támogatott szoftver által készített, ellenőrzött, menedzselt megállapodások) a nemzetközi kapcsolatok világában?
- Új elképzelések: támogathatja-e afféle okos gépi asszisztensként a mesterséges intelligencia a diplomatákat, vagy külpolitikai szakértőket új meglátások, koncepciók kialakításában?
A kérdések persze még bővíthetők, hiszen a diplomáciai tevékenység alapfunkciói közül jó néhányhoz kapcsolhatónak látszik a gépi tanuláson alapuló szoftveres támogatás.
Artificial Intelligence and Diplomacy. A New Tool for Diplomats?; Diplo blog; 2018. december 3.
KÖNYVSZEMLE – Vadhyanathan, Siva (2018): Anti-Social Media. How Facebook Disconnets Us and Undermines Democracy. New York, Oxford University Press.
Itt egy kicsit feljebb, a Digitális Maginot vonalról szóló ismertetőnkben, az általunk bemutatott szerző nézőpontjának kritikájához kapcsolódva, tettünk néhány rövid utalást a digitális világ globális óriásainak egyre inkább és egyre gyakrabban megkérdőjelezhető viselkedéséről. Most egy olyan könyvet ajánlunk olvasásra, amelynek a témában ugyancsak járatos szerzője az egyik ilyen óriásvállalat, a Facebook ténykedését veszi szigorú, de tárgyszerű vizsgálat alá – és konklúziója már nem is lehetne lesújtóbb, mint amit a címként választott fordulat sugall: Mark Zuckerberg vállalkozása maga az anti-szociális média.
Azért is jutott eszembe olvasnivalónak az előttünk álló hétre ez a munka, mert jó kiegészítés (ellenpont) lehet az egyébként érdekes intellektuális tartalmakat, hasznos koncepciókat felvető Renee DiResta kiábrándítóan „hiányos” nézőpontjához. Ott ugyanis a digitális multik egyértelműen a „jó oldal” szereplői. Ez a könyv pedig itt, kicsit más megvilágításba helyezi ezeknek a nagyjátékosoknak a szerepét. A szerző amúgy nem akárki: Vadhyanathan, a Virginiai Egyetem média professzora, jeles kultúrtörténész, olyan meghatározó amerikai periodikáknak rendszeres szerzője, mint a The Chronicle of Higher Education, a The New York Times, a The Nation.
„A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve” – így összegezhetnénk a szerző legfontosabb meglátását, aki nem habozik leírni: a Facebook sztorija annak a története, hogy a jó szándékból, a misszionáriusi küldetéstudatból és a számítógépekben az emberi lét valamennyi problémájára gyógyírként tekintő vakhitből micsoda gőgös önhittség eredhet. És az micsoda károkra képes. Mert Vadhyanathan ítélete kérlelhetetlen: a Facebook története arra példa, hogy a közösségi média hogyan segítette elő a demokratikus és intellektuális kultúra leépülését szerte a világban.
Mielőtt valamennyi követ Mark Zuckerbergre vetnénk, idézzük itt gyorsan a szerző pontosító meghatározását: a Facebookkal két baj van. Az egyik: ahogyan üzemeltetik. A másik: ahogyan használják. Üzemeltetni úgy üzemeltetik, hogy a felhasználók állandó „monitorozása” központi elem. A felhasználók pedig, amellett, hogy ezernyi remek dologra veszik igénybe, előszeretettel használják manipulálásra, hazugságok terjesztésére is. Az igazi probléma éppen az, szögezi le Vadhyanathan, hogy tökéletes szimbiózis alakult ki a Facebook üzleti modellje, azaz a „kémkedő kapitalizmus”, és felhasználóinak viselkedése között.
Összeállította és szemlézte: dr. Nyáry Gábor
