A héten olvastuk: digitális diplomácia – 2018. január 29.

MINEK NEVEZZELEK? – FOGALOMTÁR
Helytelen volna „sharp power”-nek nevezni az oroszok és kínaiak felforgató tevékenységét.
Néhány hete adtunk hírt a jelenkori diplomáciaelmélet egyik klasszikusa, Joseph Nye újsütetű fogalmáról. Nye úgy vélte: a közelmúlt fejleményei, a mind jobban megerősödő autoriter rezsimek gyakorlata indokolttá teszi, hogy a „soft power” kifejezés mellé bevezessük a „sharp power” terminust is. A különbségtétel lényege, hogy míg a „soft power” a kultúrára és az értékekre támaszkodva növeli egy ország erejét, addig a „sharp power” arra szolgál, hogy kordában tartsa a belső közvéleményt és manipulálja a külsőt. A kicsit homályosnak tetsző elhatárolást Nye gyorsan lefordítja a mindennapokat átitató események nyelvére: „Ha a sharp power kifejezést tulajdonképpen az információs hadviselés rövidítéseként használjuk, mindjárt világossá válik a „soft power”-rel szembeni különbség. A „sharp power” valójában a „hard power” egy fajtája…”.
Az amerikai Johns Hopkins Egyetem Center for Transatlantic Relations intézetét vezető Simonyi András, Trunkos Judit kollégájával karöltve máris megkérdőjelezi az újonnan kreált kifejezés létjogosultságát. Miközben a szerzőpáros is hangsúlyozza, hogy Oroszország és Kína külpolitikai aktivitása kétségtelenül új fázisba lépett, óva intenek attól, hogy ezt egy új elnevezéssel fémjelezzük. Simonyi és Trunkos úgy vélik, hogy a „sharp power” terminus bevezetése azt a – szerintük hamis – látszatot sugallná, hogy a nyugati világ két nagy „ellenlábasának” külpolitikai tevékenysége gyökeresen új lenne a korábbi időkhöz képest. Erről azonban szó sincs – állítja Simonyi és Trunkos. Az Oroszország és Kína által mind nagyobb lendülettel alkalmazott soft power eszközrendszer, lényegét tekintve, a hidegháború időszakából jól ismert propaganda, „aktív intézkedések” és KGB-típusú felforgató machinációk némileg modernizált egyvelege csupán.
A szerzőpáros a témát az egyszerű nyelvészeti finomságok taglalásánál jóval fontosabbnak tartja: attól tartanak, hogy a „sharp power” kifejezés bevezetésével inkább elvennék egy kicsit az élét az orosz-kínai manipulációk fenyegetésének. Ugyanakkor Simonyi és Trunkos leszögezi azt is: hiába való volna kárhoztatni Oroszországot és Kínát azért, mert maximálisan igyekeznek kihasználni a rendelkezésükre álló eszközöket. A kérdés – szerintük – sokkal inkább az: miért nem él a Nyugat sokkal aktívabban az arzenáljába tartozó soft power eszközökkel? A – mindenekelőtt – amerikai kultúra azon elemeivel, amelyek nagyban segítettek „megnyerni” a hidegháborút a Szovjetúnióval szemben?
It is Wrong to Call Russian and Chinese Disruptive Efforts “Sharp Power”; Simonyi András, Trunkos Judit; The Huffington Post; 2017. december 18.

Közdiplomácia és külpolitika
A terminológia, a szakkifejezések újkeletű bizonytalansága természetesen a külügyek, a nemzetközi kapcsolatok és a diplomácia megannyi szakmai szereplőjét foglalkoztatja. Hétről hétre láthatjuk összefoglalóinkban is, hogy a szaknyelvet illetően (is) a szakadatlan útkeresés, újító láz tartja mozgásban az elméleti és gyakorlati szakembereket egyaránt. Szinte naponta születnek új kifejezések, leíró fogalmak. Ezek egy része – nyilvánvalóan – a társadalmi divatok terméke. Másrészt viszont a nemzetközi életet is átható drasztikus változások, elsősorban persze a technológia, a digitalizáció rohamos fejlődése valóban a fogalmaink átgondolására késztet minket. A szakmai koncepciók (immár folyamatos) újradefiniálásának egy fontos keretét adja a nagy presztízsű Oxford Research Encyclopedia of Politics, amely online megjelenésének hála a magas szakmaiságot immár a gyorsasággal, naprakészséggel, azonnali elérhetőséggel kombinálja.
Számunkra különösen érdekes lehet az Enciklopédia néhány hónappal ezelőtt frissített „Közdiplomácia és külpolitika” címszava. A közdiplomácia ugyanis, szögezi le a szócikk szerzője mindjárt az elején, a külpolitika aktív formálói számára éppen úgy alapfogalommá vált, mint a nemzetközi kapcsolatok elméleti kutatói körében. Sőt, a közbeszédnek is bevett kifejezésévé vált – miközben a mai napig nincsen szigorú közmegegyezés a kifejezés pontos tartalmát illetően!
A téma kutatói természetesen számtalan definícióval álltak elő az idők során. A legfontosabb meghatározások a közdiplomácia fogalom alapvető „természetére” vonatkoznak: e szerint a nemzetközi élet szereplői, politikai céljaik érvényre juttatása érdekében, közvetlen kapcsolatba lépnek a külföldi közvéleményekkel. A közdiplomácia korai felfogása ezt a kapcsolódást kormányok és közvélemények közötti kapcsolatként írta le, ahol ráadásul a kapcsolódás, a kommunikáció iránya egyoldalú, méghozzá a kormányzatok felől a közvélemények felé tartó. A hidegháború amerikai és szovjet propaganda hadműveletei lényegében az ilyen értelemben vett közdiplomácia klasszikus eseteiként értelmezhetőek: az egyes kormányzatok felől a közvélemények irányába tartó információ áramlásként, amelyek során megpróbálták befolyásolni a (külföldi) közvéleményt (egyfelől pozitív irányban a kommunikációt kibocsátó kormányzattal kapcsolatban, másrészt lehetőleg negatív irányban az ellenségek kormányzatot illetően). Ez a közdiplomáciai kapcsolatrendszer óhatatlanul fentről lefelé irányuló volt, másrészt komoly erőforrás igényű transzmissziós eszközrendszeren (rádió, tévé, könyvkiadás stb.) alapult.
A hidegháború lezárulását követő időszakban azonban a gyakorlati szakemberek, a kutatók kezdtek a mellett érvelni, hogy a közdiplomácia (is) valójában új korszakba lépett. Az egyik fontos újdonság, amit sokan kiemelnek, az a szereplők körének számottevő kiszélesedése: a klasszikus közdiplomáciai gyakorlat kormányzati szereplői mellé immár államcsoportok, illetve nem állami nemzetközi szereplők is beléptek. Ugyanakkor – részben persze már a szereplők diverzifikálódásával párhuzamosan – megnövekedett az egyes szereplők, aktorok közötti horizontális kapcsolatrendszerek jelentősége.
Másfelől fontos újdonságként könyvelhető el az is, hogy a közdiplomácia rendszerét alkotó kulturális eszközök immár átfogó országimázsok, „ország márkák” kialakítását célozták meg. Klasszikus példaként szokás említeni Dél-Korea esetét: az ország jelentős erőforrásokat invesztált bizonyos kulturális termékek (korábban elsősorban tévésorozatok, majd az utóbbi időben mind inkább a populáris könnyűzene terén) kifejlesztésébe, amelyek sikeresen alakították a prosperáló, demokratikus Dél-Korea imázsát.
Természetesen az információs és kommunikációs technológiák robbanásszerű fejlődését, illetve annak a közdiplomáciára gyakorolt hatását is sieti kiemelni szinte minden szerző. Az új eszköztár – és ebben külön „forradalmat” hozott a közösségi médiumok, illetve a mobil telefónia elterjedése – gyökeresen megváltoztatta a közdiplomáciai kapcsolatrendszerek jellegét, irányát, miközben tovább bővült (és diverzifikálódott) az aktív szerepvállalók köre.
Public Diplomacy and Foreign Policy; Atsushi Tago; Oxford Research Encyclopedia of Politics; 2017. július

A kiberbiztonsághoz kapcsolódó diplomácia erősítését szolgáló törvényt szavazott meg az amerikai Képviselőház
Az USA Képviselőháza a múlt héten elfogadta egy olyan törvénytervezet szövegét, amely egyfelől pontosítja, illetve tételesen rögzíti az amerikai Külügyminisztérium feladatait az USA kiberbiztonságának előmozdításával kapcsolatosan, másfelől kialakítja a témával kapcsolatban a Kongresszusnak való időszakos beszámolás rendszerét és eljárásrendjét. Az új törvény értelmében a Külügyminisztérium tájékoztatja a törvényhozást a kiberbiztonságot érintő nemzetközi megállapodásokról, a már hatályban lévő nemzetközi kiberbiztonsági keretrendszerekről, valamint az elektronikus szólásszabadság előmozdítására tett erőfeszítésekről.
A Kiberdiplomáciai Törvény névre keresztelt jogszabályra – beterjesztőjének megfogalmazása szerint – azért volt szükség, mert egyre sokasodnak az Egyesült Államokat érő, külföldi szereplők által indított online támadások.
Ezek nyomán nem csupán az USA információs hálózatai biztonságának erősítése vált szükségessé. Maga az internet nemzetközi hálója az, amely egyre inkább támadás alatt áll olyan kormányok részéről, amelyek „digitális határkerítéseket akarnak emelni, és fokozni akarják az online ellenőrzést és cenzúrát”.
Az Egyesült Államoknak világossá kell tennie – vallja a törvénytervezet beterjesztője -, hogy kiemelt fontosságot tulajdonít a kiberteret illető kérdések egész sorának, a kiberbiztonság kérdésétől kezdve az internethez való hozzáférés lehetőségéig, az online szerzői jogi problémákig, illetve a kiberbűnözés témájáig.
Érdemes emlékeztetni rá, hogy a múlt heti aktussal a törvénytervezet az amerikai törvényalkotási folyamat második lépcsőjén jutott túl. Ezt követi majd a Szenátus általi elfogadás, illetve az elnök jóváhagyása, mielőtt a tervezet hatályos jogszabállyá válhat.
House approves bill to strengthen US cybersecurity diplomacy; Aaron Martin; Homeland Preparedness News; 2018. január 25.
A törvényjavaslat szövege: https://www.congress.gov/bill/115th-congress/house-bill/3776/text

Külön tech-nagykövet képviseli Dániát a Szilícium-völgyben
Újabb techno-szuperlatívuszt kovácsolva, egyenesen a 3.0-ás diplomáciáról beszéltek immár a szakírók, amikor múlt év végén, december első napjaiban bemutatkozott Dánia első „technológiai nagykövete”, Casper Klynge. Tavaly év végi beszámolóink egyikében már röviden bemutattuk a dán szakdiplomatát, aki egyben világelső is: mindeddig ugyanis államokhoz, vagy (szupranacionális) nemzetközi szervezetekhez delegáltak csupán ilyen képviselőket. Klynge azonban az amerikai Szilícium-völgy technológiai vállalatainál képviseli országa érdekeit. A szakember korábbi tapasztalatait, új pozícióját, várható feladatait az e-Gov Hírlevél mostani számában fentebb részletesen is bemutatjuk. Reméljük, hamarosan bővebben beszámolhatunk francia követőjének várható feladatrendszeréről is, hiszen mint arról korábban szintén hírt adtunk, az év utolsó napjaiban kapta meg a „digitális ügyek nagykövetévé” történő kinevezését a francia David Martinon is.
Lásd bővebben eGov Hírlevél: Külön digitális nagykövet képviseli Dániát a Szilícium-völgyben (eredetiben az SG.hu cikke)

Kidobott pénz az EU stratégiai kommunikációjára költött összeg
Az EU ún. „stratégiai kommunikációjának”rövid, de annál maróbb kritikájáról olvashatunk a geopolitikai szakértői tér egyik érdekes blogján. Az ügy apropóját elsősorban az a bejelentés adta, miszerint az EU évi 1 millió euróval meg kívánja növelni az East Stratcom Unit nevű, a külügyi és biztonságpolitikai főképviselő, Federica Mogherini irányítása alá tartozó szervezeti egység költségvetését.
A 2015-ben életre hívott szervezet elé – a némileg félrevezető elnevezésétől eltérően – alapvetően egyetlen feladatot tűztek: hogy ti. vegye fel a harcot az „Oroszországból kiinduló” álhírek és információs (vagy másik, divatos nevén hibrid-) hadviseléssel. Tervezett (és a mai napig) követett munkamódszere a nem túl népes szakmai gárdát foglalkoztató Egységnek a gyanúsnak látszó orosz hírek, információk (utólagos) ellenőrzése, verifikálása, a hamisítások leleplezése és rendszeres publikálása.
A Stratégiai Kommunikációs Egység azonban nem túl sok eredményt tudott mindeddig felmutatni, és ebben – a blog szerzőjének vélekedése szerint – kulcsszerepet játszott az a tény, hogy a „stratégiának” nevezhető, koherens koncepcióval egyáltalában nem rendelkezik az EU, a külügyek terén biztosan nem. Mindenekelőtt hiányzik a tagállamok közötti megegyezés bizonyos külpolitikai prioritások céljait (vagy elvárt kimeneteit) illetően. Különösképpen hiányzik egy összehangolt, megállapodott elképzelés Oroszországot, pontosabban az Oroszország elleni szankciókat illetően. Márpedig, ahol nincsen stratégiai – mutat rá a szerző – ott aligha létezhet stratégiai kommunikáció.
Részben a fentiekből következik a szerző szerint az a tény, hogy a kissé eufémisztikusan hangzó „stratégiai kommunikáció” nagyjából egészében az egyik fél propagandájával szembe állított ellenpropagandát takar valójában. Nagyobb azonban ennél is a baj, mondja a szerző, akit most már mutassunk be, mert nem akárkiről van szó: Shaun Riordan ugyanis a külügyi szakma egyik nagy öregje, a Holland Nemzetközi kapcsolatok Intézete (a fogalomnak számító „Clingendael”) szenior kutatója, az elismert The Hague Journal of Diplomacy közösségi média szerkesztője. Riordan tehát rámutat: az EU döntéshozói sajnos a modern információs tér legtöbbet emlegetet, elemi jelenségéről, az ún. „visszhang kamra” effektusról sem hallottak soha. Arról tehát, hogy a közösségi média tereiben (Facobookon, Twitteren, Instagramon) tájékozódó emberek kizárólag a hozzájuk hasonló véleményeket táplálók információit „fogyasztják”. A zárt információs csoportokban a hasonszőrűek információi erősödnek fel (innét a visszhang kamra szóképe). Aki tehát az orosz álhíreknek hisz, azt véletlenül sem győzi meg az EU által működtetett East Stratcom ellen-propagandája. Az ugyanis az Unió által terjesztett híreket tekinti „fakenews”-nek – csak most egy millió euróval drágábbaknak.
The EU is Wasting Money on Strategic Communication; Shaun Riordan; BideDao blog; 2017. november 25.

A Politics&Policy 2017. októberi különszáma – Soft power és közdiplomácia az Indo-csendes-óceáni térségben
Láthattuk e heti összeállításunkban is jócskán, hogy a „soft power” koncepciója, fogalma, lehetséges értelmezései és alkalmazásai folyamatosan uralják a gyakorlati diplomaták és a külkapcsolati kutatók narratíváját egyaránt. Mindeddig azonban döntően az európai és észak-amerikai tapasztalatok, értelmezési keretek uralják a szakmai közgondolkodást. Feltűnően hiányzik a kutatásokból annak a vizsgálata, hogy milyen módon fejlődött a kultúrát eszközrendszerként alkalmazó, a külpolitikai célok szolgálatába állító soft power, illetve a rá épülő közdiplomáciai gyakorlat más, eltérő társadalmi-gazdasági-kulturális kontextusokban.
Ezt a hiányosságot célozta legalább részben orvosolni az elismert Politics&Policy folyóirat tavaly októberi tematikus különszáma. A lapszám az önmagában is meglehetősen sokszínű Indo-csendes-óceáni térség, tehát az Indiai-óceán és a Csendes-óceán együttes régiója viszonyait járja körbe, felvillantva a soft power fogalom, és a vele kéz a kézben járó közdiplomáciai gyakorlat egy másfajta, az európai-amerikai helyzettől néha markánsan eltérő olvasatát.
A tematikus folyóirat szám tanulmányai a 2016-ban Brisbane-ben megrendezett soft power és közdiplomáciai témájú kerekasztal eredményeiből nőttek ki. A Griffith Asia Institute, az Ausztrál Külgazdasági- és Külügyminisztérium valamint a Korea Foundation által közösen szervezett tudományos találkozó három fő célt tűzött ki maga elé:

  • megvizsgálni, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak az Indo-csendes-óceáni térség államai a soft power alkalmazásának;
  • megvizsgálni az alkalmazott közdiplomáciai gyakorlatokat, rávilágítva a kritikus egyedi jellemzőkre;
  • azonosítani azokat a kulcstényezőket, vagy innovatív vonásokat, amelyek későbbi együttműködések keretében további kutatásokat generálhatnak.

Politics&Policy Special Issue: Soft Power and Public Diplomacy in the Indo-Pacific; Politics & Policy, Volume 45, No. 5 (2017)

KÖNYVSZEMLE – ÚJ MEGJELENÉS
Youmans, William Lafi (2017): An Unlikely Audience: Al Jazeera’s Struggle in America. London, Oxford University Press
A kultúrát támaszként használó közdiplomácia – legyen szó kampányokról, vagy éppen hosszú távú ország imázs építésről – továbbra is előszeretettel aknázza ki a (globális-) televíziózásban rejlő csábító lehetőségeket. Vitathatatlan az is: a napjaink közbeszédét egyértelműen meghatározó „narratívák” és „ellen-narratívák”, a „fake news”, illetve általánosságban az „információs hadviselés” koncepciója és gyakorlata is ma még jórészt a televíziókhoz kötődik. Elég, ha a nyugati politikai elit és fősodratú média első számú mumusára, azaz az orosz RT televíziós csatornára gondolunk. Vagy az Al Jazeera televízióra. Azaz: ez utóbbira csak ritkán gondolunk így, pedig az elszánt kritikusok szerint nagyon is indokolt volna. Nem csupán azért, mert az Al Jazeera is „állami” csatorna, éppen úgy, mint az orosz RT. Hanem főleg azért, mert az arab világ népszerű tévéadója mögött a katari kormány áll; amelyről a térségben és a térségen kívül is sokan állítják, hogy a Közel-Keleten a regionális terrorizmus egyik fő szponzora. Ennek megfelelően az Al Jazeera sem ússza meg az elfogultság, a propagandaterjesztés vádját.
E háttér előtt különösen érdekes olvasmány a George Washington Egyetem kutatója, William Youmans tavaly év végén megjelent könyve, amely az Al Jazeera televiziós társaság amerikai horgonyvetését tárja fel. Esettanulmánynak sem utolsó látni, hogyan ért el meghökkentő sikereket, és kapott csúfos pofonokat is, az Egyesült Államok kíméletlen tévés piacára betörni kívánó arab tulajdonú tévétársaság. A könyv igazi erénye azonban annak bemutatása, hogy a nagyváros (valójában persze: a városok, nagyvárosok hálója) hogyan szolgál fogódzkodóul, olyan földdarabként, ahol a globálisan terjeszkedő médiacég képes megvetni a lábát. A könyv ebben az értelemben érdekes adalék annak bemutatásához is, hogyan válnak a városok egyre fontosabb önálló gazdasági, politikai, sőt diplomáciai entitásokká világunkban.
Oxford University Press

Szemlézte: Nyáry Gábor

A bejegyzés kategóriája: Internet, jog, közigazgatás:külföldön, közigazgatási informatika, politika, politikai informatika
Kiemelt szavak: , , , , , , , , , , , , , , , , , .
Közvetlen link.