A héten olvastuk: digitális diplomácia – 2018. március 5.

MINEK NEVEZZELEK? – FOGALOMTÁR
A „digitális diplomáciától” a „diplomácia digitalizációja” felé.
Az informatizálódó diplomáciai szakma és gyakorlat lelkes (és ez esetben ez nem csupán üres fordulat: valóban lelkes) kutatója, az izraeli Ilan Manor egy érdekes ellentmondásra hívja fel a figyelmet legutóbbi publikációjában. A januári hágai szakmai konferencia is egyértelművé tette: a digitális diplomácia fejlődési irányainak kitapintásához elsőként vissza kell kanyarodnunk az alapokhoz: magához a terminológiához! Mert, hogy a „digitális” diplomácia szóösszetétel rohamos elterjedésével, és kiterjedt használatával lassan eltűnt a lényeg. Ahogy a téma egyik nagy öregje, a holland Clingendael intézet vezető kutatója, Shaun Riordan fogalmazott a minap: a „digitális diplomácia”, azzal, hogy lassan már mindent jelentett, valójában kezdett semmit sem jelenteni.
A „digitális” mind inkább a közösségi média alapú szinonímájává kezdett válni a diplomáciai gyakorlatban, ami nem is csoda: a diplomaták, külügyi szakemberek a Facebook és a Twitter (könnyen csatasorba állítható) eszközeit kezdték elsőnek beépíteni mindennapi rutinjukba. Persze, speciális szaktudásokra itt is szükség volt, megjelentek hát az egyes digitális részlegek a minisztériumokon, nagykövetségeken belül. És a „digitális” szép lassan utat vesztett! A közösségi médiát kezelő kollégák a posztolás kedvéért kezdtek bejegyzéseket írni, megosztani, nem pedig egy távlati stratégiai cél érdekében.
Eminens teendő, véli Manor, hogy a „digitális”-t ténylegesen integráljuk a „diplomáciá”-ba. Elsőként egy szemléletbeli váltásra van szükség: a digitális platformokat olyan eszköznek kell tekinteni, amelyek „offline” (vagy, ha úgy tetszik, hagyományos) diplomáciai célokat szolgálnak. A tevékenységek ilyen holisztikus szemléletéhez kell igazodnia a szervezetnek, illetve a szervezeti egységek napi gyakorlatának. Fontos lépés a különálló digitális részlegek bevonása a „hagyományos” diplomáciai szervezeti egységek munkájába. A követségi digitális tisztviselőnek alaposan ismernie kell a külképviselet valamennyi részének és egységének tevékenységét. Az egyes részterületek – például a konzuli egység, vagy a gazdaságdiplomáciáért felelős részleg, esetleg a diaszpóra-kommunikációs követségi szakemberek – konkrét működési igényeihez igazodva kell a digitális részlegek munkatársainak megtalálniuk és kidolgozniuk a korszerű ICT-eszközöket is felhasználó alkalmazásokat. A digitális szervezeti egység és a többi részleg között egy folyamatos, napi rutinokban is testet öltő digitális kollaborációnak kell megvalósulnia.
A legfontosabb feladat tehát az, hogy a digitális eszközök munkába állításával előre meghatározott, és utólagosan mérhető külpolitikai célok teljesülését támogassuk meg. A szemléletbeli és szervezeti változásoknak pedig, szerencsés esetben, tükröződniük kell a szóhasználatunkban is, a valamiféle önmagában is megálló „digitális diplomácia” helyett inkább a „digitalizált diplomácia” elnevezést részesítve előnyben.
How to Re-integrate #DigitaL into Diplomacy; Ilan Manor; Exploring Digital Diplomacy; 2018. február 26.

Újragombolni a kabátot: a digitális világhoz alakított diplomácia
A dilemmák, kérdések másfelé is izgatják a szakembereket. Érdekes adalékot kínál ehhez a fentebb is idézett (és nyilván még sokáig és sokfelé gyűrűző) koncepcionális útkereséshez a Diplomatic Courier egy közelmúltbéli cikke.
A szerző – látatlanban is osztva Manor meggyőződését – kétséget sem hagy a felől, hogy a közösségi média látványos platformjait és applikációit felhasználó digitális diplomácia sem más, mint a jó öreg, hagyományos diplomácia új, korszerű támogató eszközrendszere. Amely a kapcsolatépítés és kapcsolattartás szédítő kiterjesztésével, a közvetlen tömeges párbeszéd lehetőségével hatalmas potenciált rejt – de ugyanakkor sohasem látott (sőt, sohasem gondolt) kihívásokat, veszélyeket is tartogat. És itt egy szokatlan (bár, ha jól megnézzük, nem is olyan ismeretlen) fogalmat dob be a szerző: Ana Rold (a Diplomatic Courier alapítója, egyben a Northeastern University tanára) nem az internet nyitottságában rejlő veszélyektől félti a hagyományosan diszkréció-alapú diplomáciát. Nem is az önmagában és önmagáért létező „techno divat” elhatalmasodásától óvná az ICT-forradalmat megnyergelő külkapcsolati munkát, mint előző cikkünk szerzője, Ilan Manor.
Rold úgy véli: az egymással viaskodó, egymást létében tagadó alternatív valóságok megteremtésének a képességével valami merőben újszerű, és rettenetesen veszélyes fegyvert kínál a digitális technika a diplomáciának. Példa pedig bőven akad az elmúlt évek eseményeiből. Ott van például a krími válság: miközben az amerikai diplomácia az orosz agresszióról terítette – képekkel, szöveggel, infografikákkal – az álláspontját, addig a digitális térben ugyancsak aktív orosz külpolitika mindenféle intervencióról szóló állítást határozottan visszautasított. Álláspontját hasonlóan bőségesen megtámogatva képekkel, hangfelvételekkel, Twitter üzenetekkel és azok megosztásával.
Hasonló, alternatív valóságértelmezések formájában zajló diplomáciai összecsapásokat produkált egyebek mellett a hosszan elhúzódó szíriai konfliktus is. Amelyben az egyik nagyhatalom diplomáciájának digitális ökoszisztémája egy könyörtelen zsarnokkal szemben hősies küzdelmet folytató nép szembenállásaként festette le az eseményeket, és narratívájának alátámasztására fényképekkel, videókkal, szövegekkel árasztotta el a közösségi média platformjait. Amivel szemben egy másik nagyhatalom egy tökéletesen más valóságot festett le: olyat, amelyben a nyugati világ hatalmai által támogatott, könyörtelen terroristák borítanak lángba és pusztulásba egy távoli országot. Az előzőével szögesen szemben álló narratívájának alátámasztására aztán ez a nagyhatalom is bőségesen árasztotta a közösségi média csatornáin át a képi- és szöveges tartalmakat.
A tanulság tehát az: az a potenciál, amellyel a Facebook, vagy a Twitter – a tömeges elérés, a szélsebes reagálás, az azonnaliság ígérete révén – forradalmasíthatja a nemzetközi kapcsolatokat, egyben az értelmes párbeszéd halálát is okozhatja. A tét nagy, a jövő egyelőre nyitott.
Reshaping Diplomacy for the Digital World; Ana C. Rold; Diplomatic Courier; 2018. február 27.

Választások: Olaszország is belevetette magát a dezinformáció elleni küzdelembe
Jelentős demokráciák választási hadjáratait immár elképzelni is nehéz az álhírek, a dezinformáció, a választók manipulálása nélkül. Vagy, legalábbis, az ezekről szóló, ezekkel riogató híradások nélkül. Most éppen Olaszország van soron, és a fősodratú sajtóban sorjázni kezdtek a feltárt – a tömegtájékoztatásban, de még inkább a közösségi média csatornáin felbukkanó – híresztelések. Azaz, éppen hogy nem sorjáznak: mindössze két nyilvánvaló álhír szerepel a felsorolásban, ami a józan szemlélőben aligha kelti a mindent elborító (és, természetesen, egy külföldi hatalom által szervezett) manipulációs hadjárat képzetét, különösen egy ekkora méretű, és ilyen társadalmi-politikai megosztottságú országban, mint Olaszország.
Az olasz hatalmi körök azonban nem akartak semmit a véletlenre bízni, ezért – más európai országokhoz hasonlóan – már a parlamenti választások közeledtével napirendre vették a dezinformáció témáját. Ahogy más országokban is, itt is a technológiai (internetes-, szolgáltató-, illetve különösen a közösségi média) cégek területén vélték fellelni a megoldást. Matteo Renzi miniszterelnök egyenesen azt nyilatkozta tavaly novemberben, hogy az itáliai demokrácia sorsa a nagy közösségi média-szolgáltatók, elsősorban a Facebook együttműködési hajlandóságán múlik. Ahogy az lenni szokott, a nagy digitális óriásvállalatok nem késlekednek meghallgatni a kibertérbeli viszonyok miatt aggódó kormányzatok kéréseit – legyen szó az USA, vagy akár Oroszország, netán Kína korlátozásokat sürgető igényeiről.
A Facebook a választások előtti hónapban rukkolt elő, kizárólag olaszországi felhasználói számára, egy speciális „tényellenőrző” (fact-checking) alkalmazással. A beépített program feladata az, hogy segítsen azonosítani és leleplezni a Facebook hírfolyamába belekerülő „álhíreket”. Ahogy az más hasonló kezdeményezéseknél is történt, a hírellenőrzést itt is a felhasználók bejelentései, illetve külső hírellenőrző cégek tevékenysége nyomán történik. Míg azonban a Facebook (vagy más közösségi média platformok) hírellenőrző rendszereinél a leleplezett „álhír” nyilvános megjelölésével zárul a folyamat (tehát, valamilyen szimbólummal, zászlócskával, esetleg a „Hamis!” szóval jelölik meg a valótlannak tartott információt), addig a mostani olaszországi rendszernél egy lépéssel tovább mentek.
Abban az esetben, ha a külső tényellenőrző cég valótlannak talál egy hírt, akkor egy rövid korrekciós cikket írnak róla. Ezt közzéteszik saját honlapjukon, amelynek az elérési linkjét eljuttatják a Facebooknak. A Facebook cég pedig, az így megkapott korrekciós anyagot „kapcsolódó hír” jelzéssel ellátva felteszi az eredeti, kétségbe vont igazságtartalmú hír mellé (miközben az „álhírnek” minősített anyagot a Facebook kereső algoritmusa automatikusan hátrébb sorolja). Azok a felhasználók pedig, akik megosztanak egy álhírnek minősített információt, figyelmeztetést kapnak a Facebook cégtől arról, hogy az általuk terjeszteni kívánt tartalom hamis, egyben javasolják nekik, hogy olvassák el a kapcsolódó „leleplező” információt is.
Az igazi probléma persze annak eldöntése, hogy egyáltalában mi az „igaz”, és mi a „hamis”? És az ilyen egyszerű megoldásokkal kapcsolatban óhatatlan az emberben a szkepszis. Az utólagos ellenőrzést végző olasz cég vezetője is siet leszögezni: ők csupán azt vizsgálják, hogy valami valós, vagy valótlan-e – csak a tényszerűséget nézik, a politikai állásfoglalásokra nincsenek tekintettel.
Italy Scrambles to Fight Misinformation Ahead of Its Elections; Yasmeen Serhan; The Atlantic; 2018. február 24.

A közösségi média erejével: kis-, közepes- és nagyhatalmak digitális közdiplomáciája Dél-Koreában
Különösen örömünkre szolgál, ha valóban úttörőnek számító cikkekre, gondolatokra hívhatjuk fel olvasóink figyelmét. Most is egy ilyen írás látott napvilágot, ráadásul a nyugati szakemberek által kevésbé követett ázsiai szaksajtóban.
Byung Jong Lee, a szöuli Szungmjong Női Egyetem fiatal kutatója figyelemre méltó tanulmányban járta körül a hazájában akkreditált külföldi nagykövetségek közösségi média tevékenységét, illetve a közvéleményben kiváltott visszhangjukat. Furcsa, hiszen annyira nyilvánvaló a téma, de hasonló vizsgálatokban nem bővelkedik a szakirodalom!
A dolgozat, ahogy az illő, megfelelő alapossággal mutatja be a „hátteret”: egyfelől a digitális közdiplomácia alapvető koncepcióját, célrendszerét, intézményes eszközparkját, illetve mindezek fejlődési ívét. Érdemes felhívni a figyelmet arra is: ha valaki a szakterület tömör, de alapos áttekintésére szeretne vállalkozni, ennél a tanulmánynál ilyen szempontból sem talál sok jobbat.
Az igazi szakmai újdonságot azonban a tulajdonképpeni elemző részek jelentik. A szerző nyolc Szöulban működő külföldi nagykövetséget választott ki: a hivatalosan egyedüliként létező szuperhatalmat, az USÁ-t, valamint négy jelentős hatalmat (Nagy Britanniát, Németországot, Japánt, és Franciaországot), továbbá két középhatalmat (Ausztráliát és Kanadát), és végezetül a hatalmi szempontból legfeljebb „kisebbnek” tekinthető (bár a szerző által, vélhetően leginkább gazdasági teljesítménye, ill. presztízse alapján szintén a középhatalom kategóriába sorolt) Svájcot.
A szerző néhány egyszerű (és nyilvánvaló) de alapjában rendkívül érdekes kutatási kérdést tett fel a kiválasztott külképviseletekkel kapcsolatosan:
Első kérdésként azt tette fel: milyen közösségi média alapú közdiplomáciai gyakorlatot folytatnak az illető külképviseletek Dél-Koreában?
Ezen belül: milyen jellegzetességekkel írhatók le az illető nagykövetségek Facebook oldalai?
Továbbá a nagykövetségi Facebook oldalak milyen közdiplomáciai funkció (közdiplomáciai terület) támogatására fókuszálnak?

Második fő kérdésként annak vizsgálatát tűzte ki, hogy a koreai közvélemény hogyan fogadja a külföldi nagykövetségek közösségi média tevékenységét, hogyan reagál arra?
Ezen belül specifikusan meg kívánta vizsgálni azt, hogy a koreai felhasználók reakciói hogyan csoportosíthatók az egyes közdiplomáciai fókuszterületek vonatkozásában?
Továbbá vizsgálat tárgyává tette azt is, hogy milyen eltérések mutatkoznak a koreai közvélemény reakcióiban az egyes külföldi országok követségei Facebook oldalai vonatkozásában?
A vizsgálat megállapította, hogy valamennyi kiválasztott nagykövetség kifejezetten aktív közösségi média tevékenységet folytat a Facebook oldalán. Lényegében valamennyi vizsgált platform koreai nyelven tette közzé tartalmait, ami az elérés szempontjából kulcsfontosságúnak bizonyult. Forgalmuk mennyisége párhuzamba állítható az anyaország nagyságával, valamint a Dél-Koreával fenntartott kapcsolatuk intenzitásával. A koreai közvélemény érdeklődése is hasonló arányosságokat, illetve párhuzamosságokat mutat.
Social Media-based Public Diplomacy in Korea; Asian Communication Research; vol 14., No. 2. (PDF)

Hiteles történetmesélőknek áll a zászló a digitális kor diplomáciájában
Az Egyesült Arab Emirátusok jelenleg éppen zajló irodalmi fesztiváljának egyik érdekes rendezvényeként két fiatal diplomata, a házigazda ország volt franciaországi nagykövete, Omar Saif Ghobash, valamint a brit külügyet képviselő Thomas Fletcher, szintén volt nagykövet beszélgetett egymással a digitális diplomácia sajátos terepéről – a gyakorló diplomata szemszögéből nézve.
Mindkét beszélgető sietett leszögezni: a szelfiken, feltűnő Twitter-üzeneteken, bombasztikus Facebook-posztokon nyugvó digitális világ felszínességének nem lehet köze az igazi diplomáciai munkához, függetlenül az alkalmazott eszközöktől. Megerősítették azt is: a hitelesség alapvető követelmény; másfelől megengedhetetlen a saját személyiség előtérbe tolása. A diplomata, akár közösségi médián keresztül, akár máshogy – mindig a küldő ország külpolitikai céljait szolgálja.
A brit diplomata ugyanakkor hangsúlyozta: a közösségi média platformokon keresztül zajló kommunikációnál elengedhetetlen feltétel, hogy egy koherens narratíva (magyarul mondhatnánk: egy világos, átgondolt mondanivaló) álljon az egyes – néha az eszközök jellegzetességei folytán is széteső – üzenetek, közlés-morzsák mögött. Persze, maga a részvétel, az online diplomáciai terekben levő jelenlét önmagában is kulcsfontosságú; onnét ma már egyszerűen nem lehet, nem szabad kimaradni. Ugyanis, az ilyen digitális űröket villám gyorsan kitöltik mások, például az extrémizmus hangadói.
Sok szakértő véli úgy: a közösségi médiumok egyre nyilvánvalóbb jellegzetessége az, hogy az azonos véleményeket felerősítő „visszhangkamrákként” működnek, és ezzel a társadalmak polarizációját, bezárkózását segítik. Ehhez képest meglepőnek tűnhet az arab diplomata álláspontja. Ghobas ugyanis azt emelte ki: számára a közösségi média éppen ahhoz ad újszerű eszközt, hogy a markánsan más véleményen levők álláspontját is megismerhesse, illetve saját véleményét az azzal ellentétes állásponton levőkhöz eljuttathassa.
Diplomats need narrative tone in digital age; Sherouk Zakaria; Khaleej Times; 2018. március 3.

Kína és a tudás geopolitikája. Ki nevet a végén?
Történészek, és nyomukban ma már politikai elemzők is mind sűrűbben hangoztatják: az ún. hosszú időtartalmakat, az évszázadokon átívelő fejlődési íveket tekintve Kína lesz, előbb vagy utóbb, a nagy globális nyertes.
Általában a gazdasági teljesítőképességet, a demográfiai potenciált, és különösen a katonai erőt tekintve szokás ezeket a lehetséges fejleményeket latolgatni. Mi azonban egy másik, kevésbé szokványos, de véleményünk szerint legalább ennyire sorsdöntő mozzanatra szeretnénk felhívni a figyelmet: az emberi tudáshoz (tudástermeléshez, tudásgazdasághoz, tudásmenedzseléshez) kapcsolódó aspektusok, lehetséges mérőszámok és mutatók alakulását is érdemes figyelembe venni.
Szűkebb vizsgálódási területünk, a digitális diplomácia, a XXI. századi külpolitizálás szempontjából különösen releváns ez a téma, lévén a tudás az országok vonzerejét megtestesítő ún. soft power egyik nagyfontosságú tényezője. Már pedig Kína, minden jel szerint, ezen a területen is kezdi befogni globális versenytársait.
A tekintélyes Nature c. szaklap januári számában hívta fel a figyelmet egy alig ismert fejleményre: Kína ugyanis, most először, túlszárnyalta a korábbi világelső USÁ-t az Elsevier Scopus-ban (a világ egyik legtekintélyesebb adatbázisában) közreadott tudományos cikkek számát illetően. Persze, az USÁ-ban publikált cikkek fontossága még mindig vezető, mondják, ám a kínai szakcikkek hivatkozási indexe csaknem 40%-kal növekedett az elmúlt fél évtizedben. Azaz: a kínaiak nem csak sokat, de egyre fontosabbakat is publikálnak a tudomány világában.
Csodák persze, különösen a tudomány világában, nincsenek! Az elemzők ugyanis arra is rámutattak: Kína K+F beruházásai ma már rohamtempóban zárkóznak fel az amerikai tudományos befektetések mellett, kutatás-fejlesztésben ma már a stabil második helyet foglalva el a világranglistán. Az ehhez kapcsolódó valamennyi mutató, például a szabadalmak számának alakulása, szintén a gyors ütemű kínai felzárkózást mutatja.
Sokat elárul az oktatás helyzete is: ma már a legtekintélyesebb QS 2017-es egyetemi világrangsorban Kína az összesített felsőoktatási teljesítményeket illetően a 6. helyen áll a világban, ami még egy évtizeddel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna.
Az utóbbi években a tudományos kutatóintézetek, agytrösztök gombamód szaporodnak Kínában, és ma már az ország külpolitikai erőfeszítéseinek integráns eszközeiként szerepelnek. Általánosságban is elmondható: a tudáshoz, szélesen értelmezett tudástermeléshez kapcsolódó témák a kínai nemzeti márkaépítés kiemelkedően fontos elemei közé emelkedtek, legyen szó az űrkutatásról, az informatikáról, a robotikáról, a kiberbiztonságról, a fenntarthatóságról, a mesterséges intelligenciáról, vagy éppen a kvantumfizikáról.
Ennek a rendkívül sokrétű, szerteágazó, de mégis összefüggő nemzeti politikának már most érnek a gyümölcsei. De, ha valamire, akkor a társadalmi tudásra érvényes, hogy a stratégiai gondolkodás, a szívós kitartás a siker záloga. Két dolog, amiben a kínaiak különösen erősek.
China and the geopolitics of knowledge. Winning the long game; Dawisson Belém Lopes; The Diplomat; 2018. február 27.

KÖNYVSZEMLE – ÚJ MEGJELENÉS
A diplomácia evolúciója. A Place Branding and Public Diplomacy tematikus különszáma
Gyakorta adunk számot, ismertetésünk végén, a legfrissebb publikációkról, témánkba vágó érdekes szakkönyvekről. Mostani „Könyvszemle” rovatunkban azonban egy kakukktojás bújt el, de csak részben!
Ugyanis szokásunkkal ellentétben nem könyv, hanem egy folyóirat került a szemlébe. Igaz az is: a Place Branding and Public Diplomacy c. szaklap tematikus különszámáról van szó, ráadásul a szemlézett periodika vastagságát tekintve is közelíti egy könyv méreteit.
A 2018. februári különszám „A diplomácia evolúciója” címmel ad közre egy csokornyi tanulmányt. A bő féltucatnyi írás összességében arra vállalkozik, hogy bevezesse a „fejlődés” koncepcióját, mint a közdiplomácia tanulmányozásának releváns eszközét. Ez az evolúció egyfelől abban a fejlődési folyamatban mutatkozott meg, melynek során a diplomácia apránként összhangba került a közdiplomácia kommunikatív és koordinatív potenciáljával. Másfelől az evolúció azoknak a buktatóknak e felismerését is jelentette, amelyek integráns részei a közdiplomáciának, még akkor is, ha az egyre újabb technológiákkal sietve túllépnek rajtuk.
The evolution of diplomacy; Place Branding and Public Diplomacy; Special Issue, 2018 February, Vol. 14., Issue 1.

Összeállította és szemlézte: Nyáry Gábor

A bejegyzés kategóriája: Internet, közigazgatás:külföldön, közigazgatási informatika, média, politika, politikai informatika, szakirodalom
Kiemelt szavak: , , , , , , , , , .
Közvetlen link.