Ha mindenképpen a tömeges megfigyelés korszakába kell lépni, legalább tegyük ezt megfelelően

„ Egyre több applikáció születik a koronavírus terjedésének nyomon követésére, s ha már így van, akkor ne az Egyesült Államok, Kína, Németország vagy Dél-Korea megoldását kövessük.

“Hanem Tajvanét.

A koronavírus okozta válság sok tekintetben információs probléma: Ki fertőzött? Ki találkozhatott fertőzöttel? Ki esett túl rajta? Ha valakinek a tesztje pozitív, hogyan értesíthet erről másokat?

Az információ tehát kulcstényező a járványügyi védekezés során. Ez tulajdonképpen jó hír, mivel olyan világot élünk, amelyben az információszerzés és a szerzett információ felhasználása korábban soha nem tapasztalt lehetőségeket rejt.

Csakhogy azokhoz a digitális megoldásokhoz, amelyek mindezt lehetővé tennék, az szükséges, hogy az emberek ezeket ténylegesen letöltsék okoseszközeikre, és használják is azokat – ez pedig azt jelenti, hogy az embereknek meg is kell bízniuk ezekben az applikációkban. Ebből pedig az következik, hogy a tömeges megfigyelés – lényegében ugyanis erről beszélünk – módszereinek összhangban kell lenniük a közösségi értékrendszerünkkel.

Ez azonban világszerte különbözik.

Az egyik végletet az Amerikai Egyesült Államok képviseli, jóllehet, az ország ebből a szempontból a tech-utópia és a libertarianizmus sajátos egyvelegének is tekinthető: itt ugyanis a személyes adat korlátlanul felhasználható a privát szektor számára. A Facebook, a Google és az Amazon szabadon gyűjti az adatainkat abból a célból, hogy optimalizált keresési és marketing szolgáltatást nyújthasson. A kormány ugyanakkor csak akkor férhet hozzá ezekhez az adatokhoz, ha ezt bűnüldözési vagy terrorelhárítási érdekek diktálják – illetve, ha erről külön jogszabály rendelkezik (s például egy a mostanihoz hasonló járvány kapcsán miért ne rendelkezne).

A másik véglet Kína. Itt az adatvagyon akkor is az államot (pártot) illeti, ha az információhoz olyan „magántulajdonban” lévő társaság jutott hozzá, mint például az Alibaba Group vagy a Tencent Holdings. Az információ pedig lehet bármi egészen a tartózkodási helytől kezdve az online pénztárca-adatokon át, egészen a testhőig vagy az arcberendezkedésig. Ez az adattömeg természetesen az állam szolgálatába állítható a nép rendszabályozása céljából, de kétségkívül hatékony fegyver a járvány elleni védekezés során.

További végletet képvisel a „német út”, amit akár „poszttraumás technofóbiának” is nevezhetünk. Itt a személyes adat alapvetően vörös posztónak számít, és különleges védelmet igényel (végtére is, képzeljük el, hogy mit tehetett volna a Gestapo vagy a Stasi, ha egy ilyen adatvagyon birtokába jut). Németországban tehát a személyes adat az érintett kizárólagos tulajdona, aki a saját adatai felett szabadon, de kizárólagosan rendelkezhet.

A koronavírus-járvány elleni védekezésben Dél-Korea és Szingapúr (legalábbis kezdetben) sikertörténetnek számít – mindkét állam a fent ismertetett kínai és az amerikai modell egyvelegét alkalmazták. Dél-Koreában például programozócégek hoztak létre alkalmazásokat a kontaktkutatáshoz. A hatóságok emellett a térfigyelő kamerák és a banki tranzakciókon keresztül követték nyomon a polgárok mozgását, és a potenciális fertőzöttek találkozásait. A karanténban lévő személyeket a mobiltelefonjuk helyadatait figyelve késztették otthonmaradásra. A dél-koreai közvélemény-kutatások azt igazolják, hogy a koreaiakat mindez nem zavarta.

Nyugaton ugyanakkor ezek a megoldások biztos nem mennének át. Pontosan emiatt nem tekinthető a nyugati országok számára követendő példaként a dél-koreai megoldás.

Tajvan esetében azonban más a helyzet. Itt Dél-Koreához hasonlóan Tajvan a helyadatokat felhasználva kényszerítette ki a karantén betartását, és a hatóságok ugyanúgy bátran alkalmazták a rendelkezésre álló adatbázisokat a védekezés során. Csakhogy a kormány tett egy csavart a dologba: Tajvanban a vezetés egyfajta „online brainstorming”-felületet – ha úgy vesszük, egy demokratikus agórát – hozott létre az interneten, ahol az állampolgárok, a programozók közösen dolgozhattak a járványügyi védekezés online és offline módszereinek kidolgozásán.

Az egyelőre nem látható, hogy a tajvani modell exportálható-e Nyugatra. Tajvan társadalma ugyanis nem oly megosztott, mint mondjuk az Egyesült Államoké, és az állam működése sem oly túlbürokratizált és merev, mint mondjuk az Európai Unióé (itt a tajvanihoz legközelebb álló megoldás talán Izlandé, ahol – nem véletlenül – a járványügyi védekezést egy önkéntes adatszolgáltatáson alapuló mobilapplikáció segíti a hatóságokat).

A hozzám hasonló régivágású liberális világnézetű embereknek is be kell látniuk, hogy a technológiai szintlépést nem utasíthatjuk el pusztán azon az alapon, hogy ez megfosztana bennünket a szabadságunktól. Pontosan azért, mert egy járvány idején a másik megoldás a végeláthatatlan hatósági zár, ami még nagyobb szabadságelvonással jár. Ahhoz azonban továbbra is ragaszkodnunk kell, hogy pontosan tudjuk, hogy mi történik az általunk szolgáltatott adatokkal, és hogy az adatkezelés mennyi időre szól.” ”

Forrás:
Ha mindenképpen a tömeges megfigyelés korszakába kell lépni, legalább tegyük ezt megfelelően; Precedens Mandiner; 2020. március 22.
Eredetileg. If We Must Build a Surveillance State, Let’s Do It Properly. As we develop new apps to track the coronavirus, the best model isn’t the U.S., China, Germany or South Korea. It’s Taiwan; Andreas Kluth; Bloomberg; 2020. április 22.

A bejegyzés kategóriája: egészségügy, gazdaság, informatika, jog, közigazgatás:külföldön, közigazgatási informatika
Kiemelt szavak: , , , , , , , , , , , , .
Közvetlen link.