Hogyan befolyásolják a közszféra kapacitásai és képességei a járványellenes intézkedések sikerét? (II. rész.)

„Múlt heti hírlevelünkben ismertettük Mariana Mazucato és Rainer Kettel, a University College London (UCL) egyetem közcélú innovációs intézetének (Institute for Innovation and Public Purpose, IIPP) igazgatója és munkatársa tanulmányát arról, hogy az egyes országok közszférájának kapacitásai és képességei milyen módon és mértékben befolyásolták a COVID-19 járvány elleni intézkedések, valamint a járvány okozta gazdasági és társadalmi károk orvoslásának eredményességét (COVID-19 and public-sector capacity – Oxford Review of Economic Policy, Volume 36). A több ország gyakorlatát összevető tanulmány rámutat arra, hogy melyek azok a kritikus kapacitások, amelyek megléte vagy hiánya nagymértékben meghatározza az intézkedések hatékonyságát, valamint kritikus fontosságúak a gazdaság és a társadalom újjáépítésében. A következőkben ezeket vesszük egyenként górcső alá.

Adaptációs és tanulási kapacitások

Az elmúlt évtizedeket a kormányzatokat a tanulási és adaptációs képességek szűkülése jellemezte, a kiszervezési hullámnak köszönhetően. A kiszervezés önmagában nem jelentene problémát, ha a kormányzat közben fenntartja előrelátó képességét és felkészültségét a kockázatkezelésre, valamint az így létrejövő partnerség valóban közérdeket szolgál. A helyzet iróniája, hogy minél erőteljesebb a kiszervezés, annál inkább sérülnek az állam azon képességei, amelyek a szerződéskötéskor a jól célzott feladatmeghatározáshoz és szerződési feltételekhez szükségesek (ez ki is bukott az Egyesült Királyságban a lélegeztetőgépek beszerzése kapcsán). A kiszervezéseket preferáló „New Public Management” (NPM) ráadásul a költségek visszaszorítása terén sem hozta az eredményeket – három évtizednyi NPM gyakorlat után a brit közszolgálati bértömeg reálértékben hasonló volt 2012-13-ban, mint harminc évvel korábban. Az egyes országok ugyanakkor nem egyenlő mértékben vették át az NPM gyakorlatát. Néhány vezető OECD-állam megkísérelte meghaladni ezt azzal, hogy visszakanyarodott olyan weberiánus alapértékekhez, mint a jogszabálykövetés, a szakértelem és az érdemekre alapozás. A járványt közvetlenül megelőző időszakban a fejlett gazdaságokban az élenjáró közigazgatások lényegében neo-weberiánusok voltak, mint például Új-Zélandon vagy Szingapúrban, míg mások az NPM-reformok negatív hatásait nyögték. A COVID-19-re adott válaszok megmutatták, hogy az egyes országok a járványkezelésben is visszatértek domináns rutinjukhoz: míg az Egyesült Királyság a a kiszervezésre, Szingapúr vagy Németország közintézményekre támaszkodott elsősorban.

A közszolgáltatásoknak az állampolgári igényekhez való illesztéséhez szükséges kapacitás

A közszolgáltatások gyakori célpontjai voltak az NPM-reformoknak. Az egészségügy, mint a közszféra nagy és magas költségigényű ágazata, amelynek szolgáltatásai sok szempontból hasonlíthatók a magánszolgáltatásokhoz (pl. egyénre szabott szolgáltatás, szabványosítás, mennyiségi monitorozás) különösen. Ugyanakkor semmi nem bizonyítja, hogy ezek a reformok javították volna az eredményeket. Inkább a tranzakciós szemléletet erősítették a közszolgáltatásokban, ami a szolgáltatások egyszerűsítését és hatékonyságát helyezték a középpontba, és nem az alapvető szükségletek kielégítését vagy a humántényezők fejlesztését. Az Egyesült Királyság élenjáró volt az NPM alkalmazásában. A kormányok az állam irányításában egyre nagyobb mértékben támaszkodtak külső tanácsadó szervezetekre, különösen 2002 óta. Az állami egészségügyi szolgálat (NHS) 2016 és 2019 között megháromszorozta a vezetési tanácsadókra fordított kiadásait, az egymást követő miniszterek ezzel ellentétes ígéretei ellenére. A COVID-19 válság újabb alkalmat adott arra, hogy közegészségügyi feladatokat szervezzenek ki magáncégekhez, növelve annak a valószínűségét, hogy a közszféra csak korlátozott mértékben tud tanulni a történtekből, és még inkább magánszereplőktől fog függni a jövőbeli válságok kezelésekor.

A „válságálló” (rezíliens) termelés irányításához szükséges kapacitás

Viszonylag ritkán taglalt jelenség, hogy az NPM és a ma is követett innovációs politika hasonló időben tört be a nyugati politikai színtérre, a nyolcvanas évek elején. Ez nem volt problémamentes párosítás: az innovációs politikát érő kritikák – különösen a hatékonytalansága a zöldebb és inkluzívabb növekedés ösztönzésére – éppen azokból az alapokból fakadt, amit az NPM támasztott alá. Ez elsősorban az NPM-reformok költséghatékonyságot hangsúlyozó szemléletének volt köszönhető, ami egyszerre ment a hosszútávú jövőképek rovására (nem engedve meghaladni az aktuális projekt- és teljesítménymenedzsment kereteit), valamint annak rovására, hogy vállalják az innovációval szükségszerűen együttjáró bizonytalanságokat és kockázatokat (amit nem lehet ex ante szerződésbe foglalni és projektesíteni). A kilencvenes évek eleje óta a rövidtávú hatékonyságra és a piaci kudarcok kijavítására fókuszáló innovációs politika kiegészült a növekvő piaci liberalizációval, ami sok országban játszott meghatározó szerepet a termelési és szállítási láncok sérülékenyebbé válásában. A kétezres évek elején az új globális szabályok még szigorúbbak lettek – a szellemi tulajdonjogok, az intézményesült vitarendezés és a nem vám jellegű korlátozások együttesen emeltek korlátot a fejlődő és feltörekvő országokban az innovációs politika és az ehhez szükséges kapacitások erősítése elé.

Az adatok és digitális platformok irányításához szükséges kapacitások

Az NPM-reformok sok kormányt vittek abba az irányba, hogy az informatikával kapcsolatos tevékenységüket is kiszervezzék, ami káros hatással volt a közigazgatás digitális kapacitásaira és képességeire. Az országokat összehasonlítva, megállapítható, hogy amelyek lelkesen vetették bele magukat az NPM hullámaiba, azok különösen rosszul tudták kiaknázni a digitalizációban rejlő lehetőségeket. A közszféra képességeinek kiürítésével, a szerződéses gyakorlatokból fakadó kockázatokkal és korlátokkal az NPM súlyosan károsította a kormányzati szféra informatikai modernizációját. Napjainkban a kormányzatok platformokat szerveznek az állampolgárok azonosítására, adóbeszedésre és közszolgáltatások nyújtására. Az internetes korszak korai éveiben az adatokkal való állami visszaélés miatti félelmeknek köszönhetően az adat-architektúra nagy részét magánvállalatok építették ki. A kormányzati platformokban ennek ellenére hatalmas potenciál rejlik a közszféra hatékonyságának javítása vagy a platform-gazdaság demokratizálása terén. Ennek a potenciálnak a realizálása érdekében szükség van az adatgazdálkodás kormányzati irányítása, új intézmények fejlesztése és a platform-gazdaság dinamikájából fakadóan a tulajdonosság új formáinak átgondolására. Csak egy példát említve, a Google Maps, az Uber vagy a Citymapper generálta adatokat a szerzők szerint a közösségi közlekedés fejlesztésére is lehetne alkalmazni, nem csupán a vállalati profit növelésére.”

Forrás:
COVID-19 and public-sector capacity; Mariana Mazzucato, Rainer Kattel; Oxford Review of Economic Policy; DOI https://doi.org/10.1093/oxrep/graa031; 2020. augusztus 29.
Előzmény: Hogyan befolyásolják a közszféra kapacitásai és képességei a járványellenes intézkedések sikerét? – I. rész; eGov Hírlevél; 2020. szeptember 14.

A bejegyzés kategóriája: politika, szakirodalom, szervezet
Kiemelt szavak: , , , , , , , , , , .
Közvetlen link.

1 Response to Hogyan befolyásolják a közszféra kapacitásai és képességei a járványellenes intézkedések sikerét? (II. rész.)

  1. Visszajelzés: Hogyan befolyásolják a közszféra kapacitásai és képességei a járványellenes intézkedések sikerét? – I. rész | eGov Hírlevél

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.